II. Középkori történelem

Fertőrákos keletkezése, határai, Macskakő vára
A rákosi birtok és püspöki földesurai a középkorban
A rákosi birtok sorsa a mohácsi vész után
A rákosi püspöki uradalom

 

 

Fertőrákos keletkezése, határai. Macskakő vára

A mai Fertőrákos keletkezésére a kiindulópontot a magyarok keresztény hitre térésében, illetve a Szent István által alapított győri püspökségben kell keresni. Az uralkodó a püspökségeknek székesegyházakat építtetett és ezek nevére az egyházmegye területén több egymástól távoleső földbirtokot adományozott. A győri püspökség katedrálisát Szent István 1030-1033-ban építtette és azt a Boldogságos Szűz nevére szentelték. Ennek és a püspökségnek fenntartására szintén több helyen adományozott a szent király kisebb-nagyobb kiterjedésű birtokokat azért, hogy a különböző vidékek egyházi közigazgatását kiépíthesse. A püspökség legnyugatibb birtoka a fertőmelléki volt, ennek oka bizonyára a nyugati vidék egyházi szervezetének kiépítése és talán a soproni várnak erősítése, esetleg ellenőrzése lehetett.
Hogy a győri Boldogságos Szűz Mária katedrálisának, illetve a püspökségnek a Fertő mellett is volt birtoka, erről írásos bizonyítékok sokáig nem beszélnek. A tatárok 1240-1241-ben olyan alaposan elpusztították hazánk lakott helyeit, hogy csak itt-ott maradt fenn okirat, amit a megmenekült intézmény vagy birtokos magával tudott menteni. Éppen a tatárpusztítás után a második honalapító, IV. Béla király idejéből való a győri püspökség Fertő menti birtokának első említése, és ez az első okirat mindjárt igen nagy jelentőségű. Ezen okirat nincs meg eredetiben, de Zsigmond király átírásában, egy 1429. november 3-án kelt döntéséből ismert. Az eredeti okiratot Molnári Kelemen győri püspök (1417-1438) mutatta be a soproniakkal való per döntő bizonyítékaként és Zsigmond király oklevele egy értelemzavaró, téves évszámmal örökíti meg azt.
Az okirat Zsigmond király átírásában, magyar fordításban a következőképpen van felvéve. “A néhai Béla király levele az ő nagyobb kettős pecsétjével az Úr 1244. [éve] június nonájának második napján, uralkodásának 18. esztendejében privilegiumként kiadva nyilvánítja, hogy midőn perre és egyenetlenségre szolgáló anyagra nézve ugyanazon néhai Béla király jelenlétében egyrészt Sopron bírája, esküdtjei és összes népe, a másik részről tisztelendő Omodeus atya, Isten kegyelméből győri püspök között a régebbi időben megindított bírói elintézés kérdése felújítást nyert a közönségesen Fertőnek nevezett mocsár és tó kikötője és kikötői vámja felett, amely ugyanazon város mellett fekvő, a Boldogságos Szűz temploma Rákos nevű birtokának tulajdonában van, a nevezett vámot a soproni bíró, esküdtek és az egész város népe régi levelekből nyert információk alapján neki szóló királyi adománynak mondották, a másik részről pedig a nevezett püspök úr az ország jelenlevő egyházi és világi nagyjai előtt az általános egyházi felfogás szerint hangoztatta, hogy az egyház birtokai mindenütt mentesek minden adó és vám alól, amiért is a megnevezett püspök úr az elbirtokló várost egyházi interdiktum alá is vetette, ezért ugyanazon Béla király … megfontolva, hogy bármit Isten dicsőségére adományoznak az az Ég kincstárának tulajdona, a kőkötő vámját minden ellenkezés kizárásával … visszabocsátotta és visszaadta a püspök úrnak és utódainak, akarván őseinek adományozását okvetlenül és békésen fenntartani.”
Béla király rendelkezésének idézésében van egy nyilvánvaló tévedés, ami a Zsigmond király okiratát készítő jegyző hibás olvasása következtében csúszhatott be. A jegyző 1244-et tüntetett fel az okirat keletkezése évének, holott az eredeti bizonyára 1254-et ír. Béla király uralkodásának 18. éve ugyanis nem 1244., hanem 1254. Amadeus nevű püspöke kettő volt a győri egyházmegyének. Az első Amadeus 1241-ben lett püspök, de már 1242-ben meghalt. A második Amadeust, aki a híres Pok nemzetségből származott, 1254-ben nevezték ki győri püspöknek, tehát csak ő érthető az okiratban említett püspökként.
A második tévedés nem az okiratban van, hanem annak modern olvasói tévedtek, amikor e szavakból: “super tributo portui, scilicet stagno et lacu Fertew vulgariter nuncupati, in possessione ecclesiae beate Virginis Rakus vocata prope eadem civitate existente” azt olvasták ki, hogy Rákos közelében egy a Boldogságos Szűz tiszteletére emelt templom állott, holott a “prope” szó Rákosnak Sopronhoz való közelségét tünteti fel (“prope eandem civitatem” – Rákos pedig nem volt civitas.) A fenti szavak azt sem mondják, hogy Rákosnak akkor már volt temploma. A szavakat úgy kell helyesen értelmezni, hogy a rákosi birtok a győri püspökség Szűz Mária templomának nevére volt írva. Ugyanígy értelmezi ezt több későbbi okirat is.
Az okiratból kitűnik, hogy a rákosi birtok ügye már a régebbi időben is adott perre alkalmat és azt a pert 1254-ben Sopron csak felújította. Azaz: Rákos a győri püspöknek már korábban is birtoka volt. Ezt Sopron tulajdonképpen nem is vitatta, csak a fertői vámot követelte magának Rákoson is. A fertői vám szedése Rákos kivételével eredetileg királyi jog volt, amelyből idővel néhány főnemes (Osl, Kanizsai), majd Sopron is részesült ott, ahol területe a Fertőt érintette (Balf, majd Meggyes határában). Itt a király a vám felét a városnak engedte át a király, sőt Károly Róbert bizonyos évekre az egész vámot is a városnak adta, amikor is a vár külső falait építették. A rákosi vámhoz azonban a soproniak csak úgy juthattak, hogy a tatárjárás által elpusztított birtokot gazdátlannak tekintették és elbirtokolták, mindaddig, amíg II. Omodeus személyében akadt püspök, aki jogait még a kiközösítés alkalmazásával is visszakövetelte.
IV. Béla király idézett oklevelével nemcsak a rákosi fertői vám kérdését döntötte el, hanem mindkét fél nagyobb megnyugtatására határmegállapítást is végzett Sopron és Rákos között. Jóval ezt megelőzőleg már parancsot adott a pannonhalmi monostornak, hogy kiküldöttjei Osl comes fiával, akit Nagy Herbord néven említenek az oklevelek, vele mint királyi emberrel járják be és állapítsák meg a rákosi birtok határát. A határbejárás alapján Béla király a következőképpen döntött: Rákos déli oldalán az első határkő a Págya nevű udvarnoki földeknél van egy hegytetőn (Pintytető a mai neve). Onnan a határ négy határkő által jelezve leszáll az ásványvízforrást tartalmazó kútig, ahonnan keleten a Fertőbe vonul. Visszatérve a kiindulási pontra, ettől nyugatra a határ az erdős hegyen megy tovább. Itt körtefák alatt felállított két “meta” jelzi a határt, amely azután leereszkedik a Sasag nevű kőhídig és tovább megy a peresznyei (cinfalvi) határig, onnan keletre fordul, átmegy a Macska vagy Madaska nevű “meta”-n és Meggyes felé vonul a soproni nagy útig.
E leírásból látható, hogy a későbbi, többször ismétlődő határper alkalmával történt ugyan itt-ott kiigazítás, de lényegében IV. Béla idejében is ugyanaz a területe volt a püspöki birtoknak, mint a legújabb időkben. A település határa magában foglalta tehát a Sopron felé eső erdős domb egy részét (Püspökerdő), a mai községet és az annak folytatását képező köves, sziklás dombvonulatot, továbbá a Fertő irányába eső földeket és réteket, valamint a fertői nádas és tó Rákos felé dűlő részét.
Miután a püspöki birtok tekintélyes terjedelmű volt, a dolog természete szerint Rákoson már kezdettől fogva kezelőségének kellett lenni. A birtok középpontja a tatárjárás pusztításai után újra lakott hellyé vált a birtok középpontja, ahol a birtokkezelőnek, háza népének és megfelelő számú szervitorának állandó lakásokat kellett építeni. Sőt, mivel a püspök egyházi illetősége egészen a Lajtáig terjedt, tehát így arra többször is kellett utaznia és minthogy az utat Győrbe visszafelé rövid idő alatt nem tehette meg, önként adódik, hogy számára itt is kellett megfelelő lakást biztosítani, tehát befogadására és ideiglenes udvartartására kastélyt építeni.
Hogy ez valóban így is volt, bizonyítja a Soproni Levéltárban őrzött, 1311. július 3-án kelt okirat, amely arról értesít, hogy Miklós győri püspök az általa és sok előkelő ember által felkért Gentilis bíboros pápai követ jelenlétében Sopron városával kiegyezik 100 márka lefizetése ellenében azért, hogy a soproni polgárság a püspök rákosi palotáját és épületeit (templomról nincs szó) lerombolta.
A rombolás okát az akkori politikai viszonyokból lehet megmagyarázni. Miklós püspök (1308-1337) az Árpád-ház kihalása utáni trónvillongások közepette, mint a hatalmas nyugati oligarcha, Németújvári Henrik fia került a győri káptalanból a püspöki székbe. Mikor Károly Róbert elfoglalta a trónt, egyik legádázabb ellenfelével, Henrik gróffal és minden rokonával éreztette haragját. Így Miklós püspök győri várát és birtokait lefoglaltatta. A soproni tanács talán azért, hogy a királynak kedvében járjon, vagy esetleg, hogy a maga közelében fekvő püspöki települést megakadályozzon, lerombolta a rákosi kastélyt és a házakat. Miklós püspök V. Kelemen pápához fordult segítségért, és az ő felszólítására a király visszaadta Győrt a püspöknek. Gentilis bíboros közbenjárásának viszont a rákosi kárért sikerült elégtételt szereznie Soprontól.
A Miklós püspök pecsétjével kiadott oklevél nyugtatja a 100 márka kifizetését és feljegyzi, hogy a fenti összeget a bíborosnak fizette ki, mint a győri székesegyház római tartozását. A Házi Jenő által kiadott oklevelek később arról beszélnek, hogy a 100 márka meg nem fizetése miatt még Miklós utóda, Kálmán püspök is pereskedett a várossal és csak 1355-ben sikerült az összeget kamatostul megkapni. A két adat ellentmond egymásnak. Feljegyzések hiányában nem lehet megállapítani, vajon Miklós püspök, illetve utóda még egyszer követelték-e az összeget, avagy Sopron csak ígéretet tett, de nem fizette ki a 100 márkát a megegyezés alkalmával. Viszont ez utóbbi alig hihető, mert különben a város nem jutott volna a hivatalos püspöki nyugta birtokába.
Azt, hogy egyébként a kastély hamarosan felépült, bizonyítja az a levél, amelyet Miklós püspök 1318-ban Rákosról keltezve Kismartonba küldött.
Míg IV. Béla oklevele következetesen Rákost említ, addig az 1311-i kiegyezés először használja a Kroisbach nevet. Úgy a magyar, mint a német név attól a pataktól vette eredetét, amely a cinfalvi határ táján ered és a későbbi Rákos falu dombja valamint a Püspökerdő dombja között a régi időkben ásott magának mély árkot, hogy kiutat találjon a Fertő sík területére. A benne tenyésző sok rákból nyerte nevét a patak és azt a településre is átszármaztatta.
Említettük, hogy a IV. Béla által parancsolt határjáráson kívül többször is történtek határ kiigazítások. A legközelebbi ilyen határkiigazításról az előbb már említett Zsigmond király-féle oklevélből értesülünk. Az szerint ugyanis Molnári Kelemen püspök még egy másik okmányt is előterjesztett, amely Demeter királyi tárnokmester határmegállapítását tartalmazta és 1333-ban Szent István nyolcada utáni 12. napon kelt. Ebben azonban csak az a határrész van újra megjelölve, amely a püspök birtokát Sopron város Págya nevű földterületétől elválasztotta. Itt a határvonalat fordított irányban tűzték ki. Kiindultak a Fertőt körülvevő úttól, ott emelték az első földhányást, azután a választóvonal a szőlőhegyen át az erdős hegynek emelkedett. Ott követ állítottak, azután tovább északra fordulva még 2 földhalommal választották el a határt a págyai földterülettől. Ez a terület valamikor udvarnokföld volt és valószínüleg a mai Kőhidától egészen a balfi határig húzódó szántókat, szőlőket és erdőségeket foglalta magába. Ebből a Págya nevű területből kapott Imre királytól 5 ekényi (mintegy 500 holdat kitevő) szántót a balfi határ felé Lőrinc gróf, aki a király életét 1199-ben egy máramarosi medvevadászat alkalmával megmentette. Mikor a soproni vár és villa 1278-ban királyi városi rangot nyert, az udvarnokföldek a város tulajdonába mentek át és 1324-ben vétel útján a város megszerezte Lőrinc gróf leszármazottainak birtokát is. A Págya név ezen határmegállapítás után végleg eltűnik és beolvad Sopron birtokába. A határmegállapítás ellenére a soproniak a következő évben már újra foglalnak el területet a püspöki birtokból, de Lóránt főispán 1335. március 12-én kelt parancsával a foglalásokat a győri püspöknek visszaadatta.
1429-ben a többször említett Zsigmond-féle okirat szerint újra pereskedett Sopron a határok miatt. Erre Zsigmond megparancsolta András csázmai apát, helyettes kancellárjának, hogy a győri püspök, valamint a város emberei jelenlétében járják be a határt és létesítsenek megállapodást a felek egymás között. Hogyan sikerült a megegyezés, erről nem maradt fenn feljegyzés.
Zsigmond és Albert királyok halála után, az Ulászló és Erzsébet özvegy királynő között kitört trónviszály idején a győri püspökség egy időre elvesztette a rákosi birtokát. Erzsébet királyné pénzzavarában elzálogosította a többi között Sopron városát is Frigyes német királynak 8000 magyar forintért. Frigyes, Ebersdorfer Zsigmond nevű emberét nevezte ki soproni városkapitánynak. Ez felhasználta Zólyomi Benedek győri püspök 1442-ben bekövetkezett halálát arra, hogy a rákosi várat és a püspöki birtokot minden jövedelmező jogával együtt lefoglalja. Erőszakkal szerzett birtoka biztosítására Rákos mellett a Katzendorf telep felett közel a Fertőhöz, egy dombon kicsi, de erős várat építtetett magának rákosi és más falusi jobbágyokkal. Ez volt Macskakő vagy Katzenstein vára. A püspöki tized szedésével Ebersdorfernek nem volt semmi nehézsége mindaddig, amíg 1446-ban Salánky (Széchy) Ágoston el nem nyerte a püspöki széket. Ő azonnal magának követelte a tizedet, és mivel Sopron azt továbbra is Ebersdorfernek szolgáltatta ki, a város vezetőségét interdiktum alá vette. Az áldatlan viszály még III. Frigyes közbenjárására sem szűnt meg, az egészen Ebersdorfer 1451-ben bekövetkezett haláláig tartott. Ekkor Frigyes másodszor is közbelépett és a győri püspöknek ítélte vissza a soproni kerület tizedét. Ezzel az örökös, Ebersdorfer Albert nagy jövedelemtől esett el, azért 1452-ben Rákost és Katzenstein várát eladta Ladendorfer Jánosnak. Ladendorfer alatt kezdődött el Macskakő rossz híre, mert emberei több Sopron megyei faluban erőszakoskodtak és sorozatos rablásokat követtek el. Igazi rablóvár hírébe akkor került, amikor Ladendorfer 1455-ben tulajdonát 850 forintért Weitraher Konrádnak továbbadta. Az új várúr emberei rövid idő alatt 16 Sopron megyei község jobbágyait nyugtalanították; elhajtották marháikat, felgyújtották házaikat és többet közülük megöltek. Saját rákosi alattvalóit is úgy sarcolta, hogy akár termett bor, akár nem, minden egész szőlő után hallatlan magas adót, 4 aranyforintot követelt. Az egész környék birtokosai és népe haragudott a vár embereire. Magát Sopront is ellenségükké tették akkor, amikor Weitraher mindenáron magának követelte a soproni tizedet. Sopronnak ugyan a győri püspök útján V. László által sikerült tisztázni a tized ügyét, de a folytonos zaklatások miatt a város Frigyes császárhoz is segítségért fordult, aki végül 1463-ban Grafenegg Ulrich nevű kapitányának parancsot adott Macskakő elfoglalására. Ő azonban csak Alsó-Ausztriából irányította az ostromot és a várbeliek elszánt védekezésével szemben csapata nem ért el eredményt. A sikertelen ostrom után Weitraher vára biztosítására a Köpcsényben székelő Mikanszky Henrik huszita vezérrel lépett szövetségre. Ennek katonáival töltötte meg várát és új szövetségesével karöltve még III. Frigyesnek is megüzenték a háborút.
Az idegesítő helyzetnek végülis Mátyás király vetett véget. 1464-ben visszaváltotta Sopron városát III. Frigyes zálogából és Török Ambrus soproni várkapitányának parancsot adott Macskakő lerombolására. Török Ambrus a Sopronban járó Weitrahert és alvezérét, Wulczko Vaclabot egyszerűen lefogatta és bebörtönözte, és csak azon feltétel mellett volt hajlandó őket szabadon bocsátani, ha előbb fejenként 2000 aranyforintot fizetnek, továbbá beleegyeznek Katzendorf és Katzenstein lerombolásába és hadaikkal együtt a vidékről mindenkorra eltűnnek. Az elfogott vezérek végre behódoltak, és a rablóvárat, amely az egész környék réme volt, Török katonáinak védelme mellett a város emberei a földig lerombolták. Ez az 1464. év végén történt. A kőművesek – amikor a lerombolást bevégezték – a soproni polgármestertől külön 1 font dénárt kaptak áldomásra.
A rombolás olyan alapos volt, hogy eddig semmiféle jelből sem lehetett megállapítani a rablóvár pontos fekvését. Annyi bizonyos, hogy Meggyes felé eső dombon volt, annak is a Fertő irányába hajló lejtőjén. Erre mutat a két régi ottani kőfejtő, amelynek köveiből emelték Macskakő várát, továbbá az ottani Katzendorf dűlőnév és a közeli Macskakő forrás.
1465-ben Salánky püspök visszakapta rákosi birtokát és a következő évben már Schildmann Vilmos nevű birtokigazgatója által szedette a tizedet, amit azelőtt évenként Grafeneggnek és Czilley Ulrik grófnak adott bérbe.