V. A rákosi iskola története

A rákosi iskola keletkezése és fejlődése

Az emberiség feladata nemcsak abban áll, hogy testi-lelki jólétért küzdjön és tökéletességre törekedjék, hanem, hogy mindenkor a következő nemzedékre átszármaztassa tudását, tapasztalatait és ezáltal a jövő emberét az élettel való harcra felkészítse. Ezt a feladatot már a régi egyiptomiak, görögök és rómaiak a közös tanítással, az iskolával oldották meg. Az iskola létesülése már bizonyos előrehaladott műveltséget feltételez. Olyat, amilyet a római birodalom bukása után a barbár és csak kezdetleges kultúrájú népeknél távolról sem lehetett találni. A magasabb rendű kultúra birtokosa a Római Birodalom minden intézményének megszűnése után az egyház lett az, amely egyébként isteni alapítója szavai szerint is arra van rendelve, hogy tanítsa a népeket.
Ma csodálkozva gondolunk vissza a középkorra, amelynek folyamán Európa lakossága szinte teljes kizárólagossággal csak az egyházra hallgatott. Nem szabad azonban feledni, hogy a barbárságból kereszténységre tért népeknek már második generációjánál az egyház egész berendezése, tanrendszere olyan kinyilatkoztatás-szerű volt, hogy annak birtokában egyszerre más embereknek érezték magukat. Az új amit kaptak egyrészt az isteni törvények összessége, amely magasra emelte az embert, másrészt a gazdasági értékek (ipar, földmívelés), amelyek a megélhetést biztosították.
Mindkettőt az egyház terjesztette tovább, az isteni törvényt a templom, a népgazdaságot a kolostorok által, amelyek állandó lakóhelyhez és a föld megmunkálásához szoktatták az embereket. Egy-egy községben tehát – lehet mondani – sokáig a pap, a szerzetes volt az egyedüli oktató, irányító és eligazító, azaz nemcsak pap volt, hanem tanító és jegyző is.
A gazdaságvezetés már korán átment a földbirtokosok ispánjára, illetve minden felnőtt iparosra és földmívesre, aki tudását és tapasztalatait az otthon iskolájában származtatta át gyermekeire.
A hit világát, az erkölcsi élet törvényeit mindig a pap tanította. Ez a tanítás állandóan folyt a felnőttek és az ifjúság felé, akik minden vasárnap délelőtt és délután hallgatták a keresztény tanítást.
A pap további teendője volt a fontos üzenetek írásbeli közvetítése, a szerződések, végrendeletek írásba foglalása, mert hiszen rajta kívül írástudó nemigen volt a községben.
Aki pap akart lenni a falusi növendékek közül, azt a plébános tanította írni, olvasni, a hit egész tartalmára és az egyházi szertartásokra. Ennek végeztével a püspökség székhelyén levő káptalani iskolába került, ahol tanítását befejezték. Éppen úgy, ha irnok, ispán stb. akart lenni valaki írásra, olvasásra, emberek közti forgolódásra az első oktatást csak a plébánostól kaphatta.
A mai értelemben vett iskolák az egész középkorban csak a püspökségek székhelyén és a kolostorok mellett működtek. Később az Anjouk idejében a városokban is alapítottak iskolákat, ahol a tanulók nagyobb száma miatt a pap egyedül nem boldogult volna a munkával. Jellemző azonban, hogy ezek is mindig plébániai iskolák voltak, a plébános igazgatása alá tartoztak, a tanító, vagy a tanítók az ő asztalánál étkeztek.
Ezen általános szabály alól Rákos sem képezett kivételt. A jobbágyifjúság itt is a szülőktől tanulta a földdel, a terményekkel, állatokkal való bánásmódot, tanulta pedig télen-nyáron, iskolai szünet nélkül. A hívek összessége itt is a lelkipásztor tanítását hallgatta vasárnapról-vasárnapra, egész év folyamán.
A falusi iskolák alapítása nálunk a XVI. század második felében kezdett elterjedni, amikor a könyvnyomtatás, az új világ felfedezése, az országok közötti érintkezés gyakorisága bizonyos magasabb műveltséget tett általánosan szükségessé. Ez az irányzat természetesen nyugatról jött hozzánk, ahol már a XV. században a reneszánsz mozgalom kifejlesztette, majd a XVI. században a protestantizmus a maga terjesztésére használta fel eszköznek.
Az egyház nálunk is felismerte az iskola jelentőségét, ezért az 1560. évi nagyszombati zsinat határozatként mondotta ki, hogy minden plébánián iskolát kell létesíteni.
Rákoson akkor érkezett el az iskolaalapítás ideje, amikor a község vásárjogot kapott és mezővárossá lépett elő. Draskovich bíboros mint sok másban, ebben is úttörő volt és az új községháza, az új plébánia mellett iskola létesítéséről is intézkedett.
Az 1651. évi Püsky-féle kihalgatási jegyzőkönyvben több tanú vallomásából kitűnik, hogy Draskovich a plébánia melletti házból a mészárszéket kitelepítette és e házat iskola céljára rendelte, a községnek téve kötelességévé, hogy az iskolát fenntartsa és tanítóról gondoskodjék. A község választotta a tanítót a plébános előterjesztésére, a választást az uradalmi intéző erősítette meg.
Az 1651. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv az 1641. évivel szemben azt találja, hogy az iskola most már nem az a rozzant épület, amibe beesik az eső, s amin keresztül fúj a szél, hanem új épülete van, amelyben a tanító is egy szobából és hálókamrából álló lakással bír.
Az egyházlátogatási jegyzőkönyvek 1641 és 1713 között mind megemlékeznek az iskoláról. Nem említik azonban a tanítás menetét és anyagát. Csak az 1651. évi jegyzi fel, hogy a tanítónak 40 növendéke van. Mindegyik felsorolja ellenben a tanító jövedelmét. Ez szerint minden telkes háztól fél köböl gabonát kapott, a zsellérektől pedig egyenként 2 garast, ami 1651-ben 6 ft-ot és 50 dénárt tett ki. Joga volt szüretkor mustot gyűjteni. Az óra kezeléséért a község előbb 10, később 12 ft-ot fizetett neki és ezen kívül volt a stóla. Ez keresztelőnél 2 garast, egyházkelőnél 1 krajcárt, házasságkötésnél 6 garast, nagy temetés után 6 garast, kis temetés után 3 garast tett ki. Az orgonált énekes mise után 5, a kis misénél 3 garas járt a tanítónak. Ezekhez járult a templomi ruha mosása és az ostyasütés fejében megállapított díj a templomtól. A tanításért minden tanuló gyermek után 5 garast fizettek a szülők. Ehelyett 1659-től kezdve 1-1 kenyeret adtak a mesternek, amelyet felváltva más-más háztól szedett be. A házhoz konyhakert is tartozott. Fát az erdőről a község szállított neki annyit, hogy az iskolát is fűthette.
Néhány kántortanító vagy mester nevét is feljegyezték a jegyzőkönyvek. Az első név szerint ismert tanító Kolph Mátyás osztrák származású volt. Az 1651. évi jegyzőkönyv őt a latin nyelvben járatlannak mondja. 1674-ben a stájer származású Keninger Kristóf működött itt. 1685-ben a jegyzőkönyv egy Kemeter Gergely nevű fiatal, 23 éves tanítót említ. 1713-ban már nyolc éve működött Rákoson a Szentmargitbányáról származó 42 éves Kleinstein János.
A későbbi tanítókról az anyakönyvek emlékeznek meg. Így tudjuk, hogy Schraidl György tanító 1729-ben, 26 éves korában halt meg. Utóda Ziegler Mátyás lett, aki 1750-ben másodszor nősült és 1755-ben 44 éves korában halt meg. Őt követte Schragner Keresztély, aki sokszoros komaság révén különösen az uradalmi alkalmazottakkal került közelebbi barátságba és a községben is általános tiszteletnek örvendezett 1781-ben, 62 éves korában bekövetkezett haláláig.
Helyébe Unger Keresztélyt választották meg, aki 1782-től 1816-ig, tehát 34 éven át volt a község kántortanítója. Előtte 12 évig tanított Balfon. Ő volt a rákosi tanítók között az első, aki a soproni normálfőiskolán elsajátította a Ratio Educationis-ban lefektetett szabályokat, tanítási módszert. Hasonlóképpen ő volt az első, aki a kerületi főigazgatóság részére évenként a plébános által beszámolót terjesztett fel az iskoláról. A község népével összeforrt, annak megbecsülését élvezte. 1818-ban a Helytartótanács felszólította, hogy 53 évi tanítás után – tekintettel öreg korára – mondjon le állásáról. Ellátására a község évi 20 ft-ot és 5 mérő rozsot adott, a plébános ugyancsak 5 mérő rozzsal, míg utóda pedig 1,5 akó borral segítette. A község hangsúlyozta, hogy szegénysége miatt nagyobb segítségre nem vállalkozhat, de tudvalevő, hogy Unger úgyse szorul rá, mert megélhetésére elegendő vagyont szerzett. Itt a községben, Unger nyugalomban élte le napjait, egészen az 1823-ban bekövetkezett haláláig.
Rákosnak Ungernél is jellegzetesebb tanító alakja Reisinger József volt, akit Unger nyugdíjazása után a község a plébánossal egyetemben kántortanítónak választott meg. Ő 1792-ben a Vas megyei Rattersdorf faluban született. Több helyen működött, utóljára Rákoson, ahol már 1811-ben segédtanítóként említi az iskolai jelentés. Miután választását a főigazgatóság jóváhagyta megnősült, és 1821-től kezdve egymás után születtek gyermekei. Az 1829. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv azt írta róla, hogy nyugodt természetű, a község népénél igen jó hírnévnek örvend és erkölcsi magaviselete miatt nagyra becsülik. Az egyházi éneket hozzáértően végzi, orgonához, hangszerekhez ért, az ifjúság tanításában és nevelésében nagy buzgóságot tanúsít. Így végezte sokrétű munkáját, lelkiismeretesen nemzedékek sorát nevelte fel, míg sok munkája testileg meg nem törte. Nagyothalló lett, öregségében a gyermekek gúnyolni kezdték, amint ezt egy csendőrkáplári jelentés 1857-ben felhozta ellene. Az illetékes tényezők azonban érdemeire való tekintettel elnézőek voltak iránta és inkább egy második segédtanítónak mellé történő felfogadását szorgalmazták. 1861-ben, 43 évi kántortanítói szolgálat után a halál tett pontot működésére. Az egész község őszinte gyásza kísérte sírjához.
Az ő megbecsülésének jele, hogy az egyházmegyei körlevélben meghirdetett állásra még abban az évben fiát, ifj. Reisinger Józsefet választotta meg a község kántortanítónak és jegyzőnek, aki Rákoson 1886-ig működött. Fia a Hohenegger-alap segítségével tanult és később Győrött képzőintézeti tanár lett. Egyébként Reisinger volt az utolsó, aki még egy ideig a jegyzői teendőket is ellátta a községben.