VI. A hívek valláserkölcsi élete

A hívek valláserkölcsi élete

Fertőrákos népének szellemi irányítója, lelki nevelője a középkorban éppen úgy mint az újkorban a Római Katolikus Egyház volt. A középkorban kívüle csak a földesúr szólt bele a település és lakói ügyébe. Később, különösen Mária Terézia idejétől az állam is foglalkozott néhány népjóléti kérdéssel. Az utána következő időkben mindig a vármegye volt az a fórum, amelyhez a főbíró útján a községek köz- és magánügyei tartoztak. De a kormányok, vármegyék, járási vezetők még a legújabb korig is az egyház, illetve a plébános útján igazgatták a népjóléti, művelődési ügyeket, sőt a gazdasági ügyekbe is bevonták az egyház képviselőjét. A kívülállók csak annyit tudtak adni a községnek, amennyit a tudomány állása, vagy a technika fejlettsége és az állam illetve a megye negyon korlátozott anyagi ereje megengedett. De a nép szellemi és erkölcsi életének kialakítását teljesen az egyházra bízta. Tudta, hogy a vallásos nevelés olyan egységesítő és összetartó erőt, olyan szülőföldhöz, hazához való hűséget hoz létre, amely a társadalom békéjét biztosítja, Véres lázadások és forradalmak ott és akkor jöttek létre, ahol és amikor megkevesbedett az igazságot biztosító vallásos élet, vagy felbomlott a hitegység.
Az egységes vallásos élet Rákoson a legmesszebbmenőleg biztosítva volt a község alakulásától kezdve. A plébánia működése országos, sőt európai környezet által is támogatva a kereszténységet, Jézus Krisztus tanítását és törvényeit erősen belegyökerezett a nép lelkébe, s a nép örömmel tette magáévá, mert az emberi természetnek megfelelő igazságot látott benne.
Láttuk, hogy ezt a nevelést a középkorban majdnem kizárólag a plébános végezte a templom segítségével. A templom volt az a központ, ahol a lelkipásztor minden vasár- és ünnepnapon a földmunkálás gondjai után magasabb nézőpontból mutatta be népének léte célját és élete helyes útját. Még nem is olyan régen lehetett hallani, hogy egyik-másik község plébánosa vasárnap déli harangszó előtt nem igen engedte ki híveit az istentiszteletről. Addig magyarázta nekik a Szentírást, a Katekizmust, a Szentek életét. a szertartások értelmét. Ez a középkorból eredő maradvány.
Bonyolultabb lett az élet az újkor kezdetén, amikor az írás, olvasás, számolás általánosan szükséges dolgok lettek, s amíg addig a pap csak egyeseket tanított, most már teendőit specializálva meg kellett osztani a tanítóval, aki a pap mellett második személynek lép be a nép nevelésébe, sokáig még úgy, hogy a pap vezetése alatt állott. A tanító nemcsak a földi ismeretek közlésének feladatát vette át, hanem hittan elemzéssel, kántorkodással a vallásos nevelésben is tevékenyen részt vett. A kántori állás életbeléptetése változatossá, gazdagabbá, széppé, sőt felemelővé tette az istentiszteletet, a keresztelőket, az esketéseket és a temetéseket. Az egyházi ének a nép érzelemvilágának megfelelőbb és érdekesebb közreműködését szolgálta, mint a közös imádság. Ezzel járt az énekkar szervezése, amely több gyermeket és felnőttet bevont az egyházi élet iránt való érdeklődés körébe. A naponként többször megszólaló harang hangja vagy Isten dicsőítésére hívott fel, vagy az egyes hívő megbecsülését szolgálta. Az Úrangyalára hívó háromszori harangszó egészen a család otthonáig szolgálta a hitélet ébrentartását. az istentisztelet előtti harangszó megtisztelő meghívást jelentett. A haldoklóért, vagy halottért végzett harangszó a közös anya és az összes testvérek együttérzését és megbecsülését fejezte ki a beteg vagy halott testvérrel szemben. Ugyanígy a böjtökkel is a hívek bűnbánatát, vezeklését, lelki elmélyülését fejlesztette az egyház. Minden istentisztelet komoly nemesedést hozott az egyeseknek és a közösségnek is és a világi örömök, táncok, kártyázások, ivások fegyelemlazító megkönnyebbülése mellett a magasabbrendű összeszedettséget szolgálta.
Ezek az istentiszteletek sohasem váltak unalmassá, mert minden vasárnap és minden ünnepnap új színt hoztak a megfelelő evangéliumi szakaszok, szertartások, énekek és szokások különbözősége által. Nem hogy elhagytak volna valamilyen ünnepet a szorongatott helyzetekben (pestis, kolera, tűzvész), inkább még fogadalmi ünnepeket is iktattak be. Ilyen volt Szent Kajetán (augusztus 7.) és Szent Flórián (május 4.) ünnepe. Ezek is, meg Szent Miklós, a község védőszentjének ünnepe is benn volt abban a sorozatban, amely ünnepeken a délelőtti szentmisét, sőt a délutáni vecsernyét is zenekarral előadott latin egyházi énekek kísérték. A fogadalmi ünnepeken, valamint a három fő ünnepen a pap, a kántor, a ministránsok külön tiszteletdíjat kaptak a templompénztárból és a község pénztárából. A zenés misék a 18. század második felétől voltak gyakorlatban. A zenészeket a község népe szolgáltatta. Őket a különböző húros és fuvós hangszerekre, dobkezelésre, valamint a latin énekekre a kántortanító tanította be. Őt pedig a zenészeknél egy zenevezető (Musikführer) segítette. Ilyen volt pl. az első postamester, Dollner Gyula. A zenészek az istentisztelet ünnepélyesebbé tételére ingyen végezték feladatukat.
Az 1867 előtti korból mindössze két olyan társulat létezéséről maradt feljegyzés, amely a hitélet elmélyítését szolgálta. Egyik a Kateketikai Társulat, amelyet Zichy püspök az egész egyházmegyében meghonosított úgy, hogy a jezsuiták végigjárták a plébániát, mindenütt egyhetes missziót tartottak és utána ünnepélyesen felvették a tagokat a társulatba. Magában a soproni főesperességben 30.472 tagja volt a társulatnak. Rákoson, ahová a meggyesiek is jöttek, Wütt Péter jezsuita 1758. március 21-27. közt végezte a missziót és itt a társulatba 890-en jelentkeztek, akiket 88 decurioba (tizes csoportokba) osztottak be és föléjük 90 kikérdezőt rendeltek.
A második a ferencrendiek Korda Társulata volt, amelynek terjedését Keresztély Ágost bíboros kívánta. A társulatnak működött magyar és német ágazata. Rákosnak német ágazata volt. Tagjai testükön szőr övet viseltek, kötelesek voltak a havi gyűléseken és körmeneteken részt venni, s naponként öt Miatyánkot imádkozni. A társulat élén a soproni Szent Ferenc Rend mindenkori ünnepi szónoka állott, aki minden év januárjában látogatott el ide is, ahol tisztújítást végzett és irányelveket adott a lelki életre. A társulatot különben a plébános vezette. A Korda Társulatnak is, a kateketikainak is külön zászlaja és főünnepe volt. Mindkét társulatot II. József oszlatta fel rendeletileg.
De ha a jámbor társulatok ideiglenesek is voltak, az iskola és a plébánia működése a keresztény nevelésről eléggé gondoskodott. Sem a hit, sem az erkölcsök tekintetében számottevő kilengés nem fordult elő, amint ezt az egyházlátogatási jegyzőkönyvek is hangsúlyozzák. Így az 1651. évi megjegyzi, hogy a lakosok mind egyvallásúak, csak egy evangélikus van. Valamennyi buzgó, bár néha a plébánosukkal ellenkeznek. Az 1659. évi három evangélikust említ; a mészárost, a molnár feleségét és egy Höffleine nevűt. 1777-ben is úgy vallja Harrer plébános, hogy népe jámbor, különösen buzgón jár istentiszteletekre és szigorúan tartja a böjtöket. Az 1829. évi jegyzőkönyv valamivel bővebben is kiterjed a kérdésre és megállapjtja, hogy vegyes vallású házasság nincs, s nincsenek elváltan élők sem. A község népéről Putz plébános azt mondja: a város szomszédsága ugyan árt az erkölcsöknek, de nyilvános büntettek vagy botrányok nem fordulnak elő. A templomlátogatásban hanyagság nincs, csak a sokgyermekes családanyák, a legeltető pásztorok és a soproni szőllőkben dolgozó, heti bérüket vasárnap Sopronban felvevő munkások nincsenek ott a szentmiséken. Jellemző, hogy az első vizitációs jegyzőkönyvekben ismételten visszatér a panasz, hogy kicsi a templom, nem tudja a híveket befogadni. Erre Széchenyi püspök 1662-ben annyira megnagyobbíttatta azt, hogy befogadó képessége megfelelt a hívek számának.
Külön ki kell emelni, hogy a reformáció mozgalma Rákoson semmiféle változást nem okozott. Egyetlen olyan tény sem fordult elő, amely arra utalna, hogy itt valaki kívánta volna az evangélikus hitet. Rákos, sőt Sopron város községei közül Kópháza és Kelénpatak bizonyítják, hogy a vallási forradalom nem a népből indult ki, hanem csak ott mutatkozott, ahol lázító egyének befészkelték magukat. Ez Rákoson nem volt lehetséges, mert a püspöki földesúr – és ha ő távol volt az uradalom vezetői – a vallási újítókat nem engedték be. Ellenben nyugodtan élhettek itt más vallásúak, amint azt a fenti esetek is mutatják. Nem éreztek kellemetlenséget, mert a rákosiak annyira nem voltak vakbuzgóak, hogy pl. még mészárost is maguk fogadtak más vallásút, ha erre alkalmas katolikust nem találtak.
A vallásos és az Isten tíz parancsához, az egyház öt parancsához igazodó erkölcsi életet a templom csak hirdethette, a gyakorlati megvalósításában eredményesen fáradozott az iskola, de még ennél is jobban a keresztény családi élet, ahol a szülők nemzedékről nemzedékre irányításukkal és példájukkal erősítették a katolikus meggyőződést.
Ebből a talajból – úgy hihetnénk – a többi közt sok papi hivatásnak is ki kellett volna sarjadnia. Hogy ez nem így történt, annak legfőbb oka a magasabb iskolától és a földmívelő élet elhagyásától való húzódozás volt. Természetesen azért nem hiányoztak ilyen lelki hivatások sem.
A legrégibb pap, akiről tudunk, a rákosi származású Mezics Péter, akit Náprágy Demeter püspök a kastély kápolnájában szentelt pappá. Ővele találkozhatunk az 1641. év vizitációs jegyzőkönyvében, ahol is mint fehéregyházi plébános van megemlítve.
Ifj. Draskovich György püspök idejében – aki alatt utóbb a földesúr és a község között a legnagyobb ellentét alakult ki – tanult a bécsi egyetem teológiai fakultásán Teter (Deter) Péter bíróviselt embernek János nevű fia, aki ott bakkalaureátust szerzett és disputacióját megküldte Sopron városának, amely figyelmességéért 10 tallérral jutalmazta.
Ugyanezen évszázadban a másik híres bjróviselt ember két unokája lett pappá. Osbold Mátyás a törökök kiűzése után mint néhány éves pap már rákosi plébános volt. Öccse, Gergely pedig 1687-ben a bécsi Pazmaneum növendékei közt szerepelt.
A következő században az 1713. évi vizitáció emljt egy rákosi születésű papot, Rák Pétert, aki akkor 37 éves volt és Feketevároson plébánosként szolgált.
Ugyanebben az évben mint 3. éves növendéket tartja számon a győri szeminárium a kiskorú Hein Andrást, akinek felszentelése előtt Rákos község titulus mensae-t, vagyis biztosítást adott, hogy rokkantsága esetén gondoskodik róla.
A XIX. században is több rákosi születésű papról tudunk. Ilyen volt Haas József plébános, aki 1857-ben Grazban mint nyugalmazott pap az érte évenként elmondandó misék végett szülőfalujába, Rákosra tett 100 ft-os alapítványt.
Troján József uradalmi kertész hasonló nevű fia a győri egyházmegye papja lett. Az anyakönyvekben 1856-ban vele mint soproni káplánnal találkozunk, aki szüleinél látogatóban Rákoson keresztelt. Pecsenyédi plébánosként halt meg az 1890-es években.
Hasonlóképpen papi pályára lépett ifj. Reisinger József kántortanító János nevű fia, aki elsőként élvezte a Hohenegger alap ösztöndíját. 1879-ben szentelték fel. A soproni, majd a győri tanítóképző tanára volt.
A jelen században ismételten voltak a győri szemináriumban rákosi származású kispapok, de Sorger Józsefet – aki azonban mint teológus 1944-ben tüdőbajban meghalt – kiléptek.
Ugyancsak ebben a században elég sok szerzetesnői hivatást választó leány származott Rákosról. Ők a soproni női szerzetek tagjaiként gyermekkondozói vagy betegápolói munkát teljesítettek.
A rákosiak hívő lelkületének bizonyítéka a sok kereszt és szent szobor, amit a hívek a határban állítottak. Ezekről már megemlékeztünk. Ide sorolhatók azok a régi házak, amelyek homlokzati fülkéjében megtalálható a védőszent szobra. Hasonlóképpen minden lakószobát majdnem kizárólag feszületek és szentképek díszítettek.
Másik jele a hívek mély vallásosságának az, hogy nagyon sokan haláluk előtt, vagy végrendeletükben gondoskodtak lelkük üdvösségéről misealapok tétele által. A templom történetében ezekről is megemlékeztünk. vallásosságukat hirdetik a templom kisebb felszerelési tárgyai, miseruhái, antipendiumai stb., amelyek sok esetben a buzgó hívek adományaiból származnak.
Láttuk, hogy a vasárnapi munkaszünetet az I. világháborúig, sőt azután is lelkiismeretesen megtartották. Ugyanígy nagy becsülete volt a községben a böjti törvénynek is és pedig akkor, amikor nemcsak a pénteki húsevés volt tiltva, hanem évenként 50-60 szigorú böjti nap is volt. Lelki életszükséglet volt számukra a szent gyónás is, amit évenként mindenki elvégzett. A plébánosok ezt a gyónócédulák kiadásával ellenőrizték.
De a legnagyobb bizonyítéka az eleven hitéletnek a templom rendszeres látogatása volt. Nem kényszerből, hanem lelki szükségletből vett részt a falu népe a maga összességében nemcsak a vasárnapi és ünnepi szentmiséken, hanem a 14 órai litániákon, a nagy szentségi körmeneteken és különleges ájtatosságokon is. Szórakozásokat csak istentisztelet után keresett és évi legnagyobb szórakozásai is a templomszentelés egyházi ünnepéhez, a búcsúhoz igazodtak. Az Áldozócsütörtök előtti vasárnap volt az előbúcsú, az ünnepen a tulajdonképpeni és a következő vasárnapon az utóbúcsú. Ilyenkor a községi vendéglő előtt a püspöki erdőből kért hatalmas szálfát állítottak és köréje nagy lombsátort építettek. A korcsmában, annak udvarán és a nagy sátorban folyt az evés-ivás, a tánc éz ünnep éjfélig, az utóbúcsún pedig virradatig. Olyankor a községben is alig volt ház, ahol távolról jött rokonokat, vagy soproni vendégeket ne fogadtak volna a legnagyobb vendégszeretettel.
A vasárnap buzgó megszentelésének volt köszönhető a templom megnagyobbítása is. Széchenyi György püspök azért toldotta meg a régi templomot a nagy szentéllyel, mert az egyházlátogatási jegyzőkönyvek kifogásolták, hogy a templom nem tudja befogadni a híveket. 1848 után a hívek további szaporodása ismét felidézte a templom megnagyobbításának szükségét. Tuvora plébános Storno Ferenc építésszel tervet is készíttetett, amely a templomot a torony előtt emelt alacsonyabb épületrésszel nagyobbította volna meg. A terv megtalálható a plébánia folyosóján. Ez a megoldás azonban nem nyerte meg a kegyúr tetszését. A nép szaporodásával a jelen század elején már tűrhetetlen lett a helyzet, amikor a gyermekek már egészen az oltár lépcsőjéig töltötték meg a szentélyt és szinte a papot is kiszorítani látszottak. A hajóba hasonlóképpen be nem férő emberek a tornyon kívül úgy gyülekeztek a kapunál, ahogy a méhek csüngenek néha a kaptár bejáratánál. Ezt az állapotot az I. világháború után egyrészt az új iskola kápolnája, másrészt a káplántartás és a kétszeri misézés engedélye tette könnyebbé.
Természetes azonban, hogy nemcsak fény, hanem árnyoldalai is voltak a község népének. Nem lehet egészen az árnyoldalak közé számítani a gazdák görcsös ragaszkodását a földhöz, a vagyonhoz, mert ennek köszönhető, hogy a hajdani jobbágyok legnagyobb része évszázadokon át megtartotta családjában a birtokot. Sok esetben persze a szívtelen zsugoriságig ment az öregek eljárása, akik felnőtt, családos fiaiknak birtokrészt és ezzel önállóságot adni nem akartak és így a családban örökös viszálykodást idéztek elő.
A hibák másik kategóriáját a bor okozta. Minden gazdának, még a kevés földdel bírónak is volt szőlleje. A bor tehát a saját pincéjében állott, azért azt meg nem vette. Nehéz munkája közben 3-4 litert is elbírt naponként, feldolgozta és kiizzadta magából. Aki persze nem tudott mértéket tartani, az idővel iszákossá vált. Az utolsó 100 évben a halál okai közt elvétve, 5-6 esetben megtaláljuk a delirium potativum vagy tremene bejegyzést is, ezeket minden esetben a gazdáknál.
A nemi ösztön kilengései a törvénytelen gyermekek gyakoriságában jelentkeznek. Míg 1850-ig ilyen esetek ritkán, évenként 1-2 alkalommal fordultak elő, az utána következő években gyakoribbakká váltak. Ezen idő alatt is volt 6 olyan esztendő, amikor törvénytelen gyermek nem született. 48 olyan év volt, amikor 1-től 10-ig, 29 év amikor 11-től 19-ig ment a törvénytelen szülöttek száma és egy év – elég jellemző, a polgári házasság behozatalának esztendeje – amikor 26 törvénytelen gyermek született. A törvénytelen gyermekek 75 %-át utólagos házassággal törvényesítették. Rendszerint a cigányok és az itt szolgáló vagy kóborló leányok gyermekei maradtak törvénytelenek. Házasság felbontása a falu népénél nem fordult elő.
Az erőszakos halálnemek közt az öngyilkosság 1848 előtt úgyszólván egyáltalán nem, a múlt század második felében három esetben fordult elő (közülük kettőt nem temettek el egyházi szertartással). Az öngyilkosság az I. világháború után mind gyakoribbá vált. 1945-ig 24 ember akasztotta fel magát, négyen agyonlőtték magukat, egy a szikláról ugrott le, egy a tóba ölte magát, egy pedig mérget ivott. Ez a nagy szám mutatja a világháború által okozott erkölcsi süllyedés mélységét és az újkor szellemi áramlatainak következményeként az emberi lelkek békétlenségének állapotát.
Kevesebb a mások által okozott erőszakos halál. Ilyen a jelen század elejétől 10 esetben fordult elő, nagyobbrészt gyűlölködő verekedések következtében, de vigyázatlanságból is. Kivételt képez itt az 1945. év, mert ebben az esztendőben 7 ember vesztette életét bomba és aknarobbanások következtében, 10 embernek pedig a háborús megszállás okozta erőszakos halálát.