Iskola a plébánia mellett

A reformáció idején fellépő paphiány miatt egyik-másik rákosi plébános Ágfalván és Lépesfalván (Loipersbach), illetve Somfalván (Schattendorf) – amíg utóbbi önálló plébániát nem kapott – végezte a hívek lelki gondozását. Majd egy századig leányegyháza Rákosnak a szomszédos Meggyes, ahol a lakosok egyharmada maradt meg katolikusnak, de saját plébániára nem volt lehetősége. Rákoson külön káplánt neveztek ki ezért, aki minden harmadik vasárnap járt ki misézni. Akkor már megtehették, mert visz-szaszorították a protestánsokat. Korábban be sem engedték volna a katolikus papot. Meggyes 1850-ben kapott saját plébánost, s ezzel megszűnt ott a rákosi káplán szerepe.
A katolikus egyház, hogy visszahódítsa a protestánsokhoz csatlakozott híveit, sokirányú akcióba kezdett. Egyik ilyen módszer a még fogékony gyermeki lélek megnyerése Róma tanai számára. A nagyszombati zsinat 1560-ban evégből elhatározta, hogy minden plébánia mellé iskolát kell szervezni.
Az iskolát az 1587-ben megfogalmazott urbárium veszi leltárba. Későbbi jegyzőkönyvben tanúk emlékeznek rá, hogy Draskovich püspök – az ifjabbik ezen a néven – kitelepítette a mészárszéket a plébánia melletti házból, s azt adta át a betűvetésnek. A község kötelességévé tette a házacska fenntartását. Tanítót a település maga választott ugyan, de az előterjesztő a plébános, a választás megerősítője pedig az uradalom intézője.
Úgy látszik, nem nagyon értek rá az iskolával és tanítójával foglalkozni, mert az 1641. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv olyan épületnek írja le, amelybe beesik az eső és átfúj rajta a szél.
Tíz évvel később viszont már új létesítményt vehetnek számba, amelyhez tanítói lakás is tartozik. Nem kell valami tágas otthonra gondolni. Csak egy szoba és egy hálókamra az egész. Ekkor negyven nebuló biflázta a közelebbről meg nem jelölt tananyagot.
De hát a tanító sem foglalkozhatott elmélyülten a rá bízott csemetékkel. Mint a kevés írástudó egyikének vagy egyetlen írástudónak rengeteg dolga akadt. Fizetsége részben természetbeni, részben készpénz. Természetben kapott tüzelőt, gabonát, szüretkor gyűjthetett mustot, a tanításért előbb pénzt, aztán gyerekenként egy-egy kenyeret adtak neki, ha elment érte. Pénzt nyomtak a markába a templom órájának kezeléséért, a miseruha mosásáért, az ostya elkészítéséért. Közben, ha jutott rá ideje, művelhette kertecskéjét. No és természetesen pénz járt neki esküvőkor, temetésre. Orgonálásért is kapott valamit. Szerteágazó feladatkör, rengeteg időráfordítással, s ezért cserébe éppen csak annyi, amiből eltengődhetett. Továbbképzés? Némelyikük nem tudott tisztességesen latinul, mások rejtély, hogyan kerültek a posztjukra, ám bizonyára nem a műveltségük, alkalmasságuk okán. Az irodalomból ismerjük, hogy miféle falusi tanítók működtek szerte az országban. De hogy éppen Rákoson milyenek váltották egymást? Erről nem maradt sok adat. A tanítás tárgya elsősorban a hittan, ez viszont a pap dolga. A tanító magoltatta be a katekizmust a nebulókkal, s tanította meg őket írásra, olvasásra, némi számolásra. Uradalom, püspökség, más nagyok nem szóltak bele a munkájába.
A nemzet napszámosai a későbbi időkben sem gazdagodhattak meg a pályán, de azért sokat javult a helyzetük. Schranger Keresztélyt dicsérték az uradalom emberei és a falu felnőtt lakossága. 1781-ben, 62 évesen szállt sírba.
Unger Keresztély – Schranger utódja a rákosi katedránál – az első, akinek a végzettsége a kor színvonalán állott. Vagyis a Mária Terézia-féle Ratio Educationis szerint tanulta mesterségét, feletteseinek évenként készítette jelentéseit – másodpéldányai 1806-tól a plébánia levéltárában –, s megbecsült tagja volt a mezőváros társadalmának.
A diákok java része nem tanult tovább, tudását otthon hasznosította. A századok folyamán csak egy rákosi neve olvasható a Sopronból és környékéről külföldi egyetemekre távozottak névsorában. Johann Baran 1795-ben a Bécsi Egyetem hallgatója. Némi számolgatással valószínűsíthető, hogy ebben része lehetett Unger nevelőmunkájának, aki 1782-től dolgozott a rákosi iskolában, előtte Balfon tanított. Az öreg iskolamester 1818-ban a Helytartótanács felszólítására lemondott. 53 évi szolgálat után küldték el, valami csekély ellátást biztosítva számára. A községben húzta meg magát, de már öt év múlva meghalt.
1807–1808-ban 128 fiú és 102 lány járhatott volna a kora felől iskolába, de csak 40, illetve 22 tanuló volt, közülük is 18 sokat mulasztó és hanyag. Unger utóda, Reisinger József 1811 óta segédtanítóként már Rákoson működött. Plébános és mezőváros egy emberként választotta meg tanítóvá. Akkor nősült meg, számos gyermeke született. Az 1829. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv nyugodt természetét emeli ki, továbbá jó hírnevét és erkölcsi értékeit veszi számba. Jól látja el kántori teendőit, hangszerekhez ért, és végre: „az ifjúság tanításában és nevelésében nagy buzgóságot tanúsít”. Sokáig tanított, túl soká. A végén már kicsúfolták, mert nagyothallott, ám elöljárói elnézték neki gyengeségét. 1861-ben, aktív szolgálatban érte utol a halál.
Beadványa az 1849–50-es tanévről megérdemli a részletezést. A tanítás Szent Mihálytól – szeptember 29. – Szent Györgyig – április 24. – tartott olyan napi beosztásban, hogy hétfőn, szerdán, pénteken és szombaton reggel 8–10-ig és délután 1–3-ig vannak bezárva a gyerekek az egyetlen tanterembe. Kedden csak délelőtt. Négy osztályba sorolták őket, de egyszerre csak egy osztállyal tud foglalkozni a mester, a többi addig önálló feladatokat kap. Összesen heti 18 órából – csütörtökön és vasárnap szünnap – négy óra a hittan, hat óra az írás, négy óra olvasás, helyesírás és nyelvtan, két és fél óra számtan, fél óra földrajz s egy óra ének.
Az 1840-es években megszervezték a vasárnapi iskolát, sőt 1852-től kötelezővé is tették a 12–16 évesek számára. A fiúkat vasárnap délelőtt okította a kántor az egyetlen tanteremben, délután a segédtanító került sorra a lányokkal ugyanott.
Annyira elhalmozták munkával a tanítót – hiszen kántor is, sekrestyés, valamint harangozó és jegyző –, hogy kénytelenségből, „megengedték neki”, saját pénzén segéderőt alkalmazni. Sokat nem nyert vele, mert a tanítást mégiscsak neki kellett vezetnie, s még ellenőrizhette is a másikat. Már 1730-ban van nyoma ennek a megoldásnak.
Hiába jelent meg 1806-ban a Ratio Educationis második kiadása, erre éppúgy érvényes az az általános tanulság, hogy a rendelet annyit ér, ameny-nyit megvalósítanak belőle. A megyei ranglétra legalsó fokán álló községi elöljáróság sokáig nem tudott a lényegen változtatni: több tanterem kellett volna, nagyobb fizetés, no és eleve jobban képzett nevelők. Arról nem is beszélve, hogy a nebulók padba kényszerítése nemcsak azért volt nehéz feladat, mert az mindig is nehéz, hanem azért is, mert gazdasági okok miatt a szülők nem szívesen mondtak le gyermekeik otthoni munkájáról a ködös cél, a nagyobb műveltség megszerzésének reményében. Tavasszal, nyáron és az őszi betakarításkor ezer dolog várt a gyerekekre otthon.
Az 1860-as évektől kezdve pályáztatással töltötték be a megüresedett helyeket. A hirdetmények az egyházmegyei körlevelekben jelentek meg. Kiderül belőlük, hogy például a rákosi tanító hányféle címen kapott járandóságot, fizetést. Az talán kevésbé vált nyilvánvalóvá a pályázó számára, hogy milyen körülmények közé kerül, ha elfogadja az állást. A még mindig csak egyetlen tanterembe ugyanis kereken 250 „iskolaidős” gyereket kellett volna bezsúfolni.
Végre 1858-ban elhatározták, hogy valamit tenni fognak. Előbb visszafogottan mindössze a terem kettéosztásában egyeztek meg, aztán mégis inkább egy új tanterem építését tartották kívánatosnak, végül új iskola felhúzását mondták ki. Ebből sem lett semmi, amíg a kiegyezés után be nem vezették az általános tankötelezettséget.
Még a rákosi iskolaszék megalakulása előtt felépítették az új iskolát. Egy tanterme volt még csak, de a két tanítónak már több ideje jutott a tanításra, mert önálló jegyző került a faluba. A kántortanító fizetését is szabályozták. Lakás, 280 forint készpénz, 345 forint értékű természetbeni juttatás, a földekből pedig 120 forint járandóság alkotta. Igaz, hogy a segédtanító élelmezését, lakását és annak fűtését a kántortanító állta, de azért a község is adott 120 forintot hozzá.
A tanfelügyelők igyekeztek letörni a szülők ellenállását, s rákényszeríteni őket, hogy küldjék iskolába csemetéiket, de hát ez bizony változatlanul igen nehezen ment. A szegény és a művelődésért csak igen meggondoltan áldozó község szerencséjére akadt alapítvány, amely sokat segített az iskolaügyön.
A művelt Hohenegger Lőrinc, aki győri teológiai tanár korában naplót írt az 1809. évi francia megszállásról, s azt meg is jelentette, 1814 és 1825 között volt plébánosa a falunak. Akadt elég dolga, mert rendbe kellett hoznia a plébániai gazdálkodás és a templomvagyon körüli zilált ügyeket. Feladatát elvégezve visszakerült Győrbe: elismerésként kanonoknak nevezték ki. A győri káptalan tagjaként halt meg 1842-ben. Úgy látszik, nagyon megszerethette Rákost, mert – végrendeletében kifejezett akarata szerint – a templom mellé temették. Síremléke a falba illesztve ma is látható.
Vagyonának nagyobbik részét húga kapta meg, aki magát szerényen meghúzva élt még vagy három évtizedig a kamatokból Sopron városában. Amikor 1875. február 12-én bekövetkezett halála után felbontották végrendeletét, kiderült: bátyjával annak idején abban állapodtak meg, hogy a vagyon nagy része – alapítványként a mindenkori plébános kezelésében – a rákosi gyerekek hasznára váljon. Évente két tehetséges gyerek középiskolai tanulmányaira száz-száz forintot, két iparostanonc pedig ötven-ötven forintot kapjon.
A vagyonkezelő plébános az egész összeget kölcsönadta a községnek azzal, hogy évente magas, hat százalék kamatot fizessenek érte. Ez a szerencsétlen ügylet sehogy sem vált be. A falu hol fizetett, hol hozzácsapta a kamatot a tőkéhez, amely 1882-re tizenkétezer forintra nőtt, s ma már azt sem lehet teljes biztonsággal megállapítani, hogy valójában mire is használták fel. Nagyon valószínű, hogy mindennapi kiadásokra, mivel adósságokba verte magát a vezetőség, a falubeliek viszont nem erőltették az adófizetést, s így sohasem volt elég a fedezet. Ha végiglapozzuk az alispáni jelentéseket, amióta egyáltalán voltak, és ameddig csak megjelentek, sorra-rendre az egész járás területén Rákos háztartásában a legmagasabb összegű a hiány.
Az arra érdemes hat középiskolásnak és legalább két tucat tanoncnak fizettek ugyan, de csak komoly vizsgálat után. Egyúttal azonban, mivel a püspök nem vállalta, a segédtanító járandóságát is az alapítványból fedezték.
Érdemes felsorolni, miféle iparosok tanoncai kaptak segélyt. Volt közöttük cipész, kovács, bádogos, kőműves és pék. Sokféle, igaz, hogy a közel két tucat név 1878-tól 1921-ig szétszórtan található a feljegyzésekben. Ezek a tanoncok visszakerültek Rákosra. Mint ahogy visszakerült a Reisinger-tanítódinasztia Győrben tanult tagja is.
Jutott azért az alapítványból az iskola építésére és berendezésére éppúgy, mint szegény gyerekek ruhával, cipővel, tankönyvvel való ellátására. Két-három gyerek szinte állandóan helyet foglalhatott a plébános asztalánál. Ugyancsak az alapítvány terhére. Mire a község vezetősége visszafizette a kölcsönkapott tőkét, az kamatostul elúszott a húszas évek nagy pénzromlásában.
1882-ben a meghalt Reisinger kántortanító helyére a sopronbánfalvi származású Rosner Henriket választották meg. A következő évben a segédtanítói poszton is változás állott be: a község orvosának fia került oda.
Az új iskola második tantermét 1886-ban építették meg. Most már két segédtanító működött. Kellett is, hiszen 1898-ban 382 iskolaköteles korú gyerek szaladgált a templomtéren. Kötelezték Rákost, hogy még két tantermet építsen. Az eladósodott község segítségért fordult a földesúrhoz, de Zalka püspök csak a sajátjából adott valamit, az uradalmat nem terhelte meg. Forduljanak az államhoz – volt a véleménye.
Ha az ember az akkori sajtót olvassa, nem csodálkozik a zord válaszon. Az egyházak és a szabadelvű kormányok éles harcot vívtak egymással. Elég talán a polgári házasságra, vagy az állami anyakönyvezés bevezetésére gondolni.
1899-ben emeletráépítéssel növelték meg eggyel a tantermek számát. Első ízben választottak tanítónőt, aki aztán hűségesen kitartott állásában. 1906-ra már 552 gyereket kellett volna beültetni az iskolába. Az ezért szükségessé vált negyedik tanterem megépítésével lett nagyjából teljes a templom főbejáratával szembeni épület. Az első világháború végén az egyházközség óvodát létesített. Mollay Matild óvónőre bízták gyerekeiket az asszonyok, akik a bevonultak helyett is dolgoztak a földeken.
Mentes Domonkos, az új plébános, a háború utáni nehéz viszonyok között fáradhatatlanul dolgozott azon, hogy javítsa a tanítás-nevelés esélyeit a községben. 1922-ben tervet készíttetett új iskola, benne óvoda és lakás felépítésére. Erre azonban akkor még nem volt mód. Az egyre vadabbul száguldó infláció miatt a megvalósításra csak 1926-ban, a pengő bevezetése után kerülhetett sor. Akkor sem minden nehézség nélkül.
Klebelsberg miniszter nemcsak helyeselte az elképzelést, de anyagilag is támogatta. A költségvetés azonban vállalhatatlanul magasra sikeredett. Új tervező lefaragó munkájára volt szükség, hogy végre – még így is bankkölcsön hozzáadásával – 1929 nyarán a soproni Boór cég nekiláthatott a kivitelezésnek. Egy év múlva készen állt az épület. A püspökség most már nem volt szűkmarkú: kertészetéből 670 négyszögölnyi telket hasított ki. Sőt még azt is megengedte, hogy a kastéllyal szemben lévő díszkertet úttal vágják át, megteremtve ezzel nemcsak a rövidebb eljutást az iskolába, hanem a község terjeszkedését a tó felé, vagyis Kisrákos kiépülését. A kölcsön törlesztését pedig a megye vállalta magára.
Az eredményre büszkék lehettek, s büszkék is voltak a rákosiak. A modern berendezésű, díszes épületben apácák, az Isteni Megváltó Leányai, népiesen: szürkék, tanították a lányokat, 1941-től, a tankötelezettség meghosszabításától kezdve a VII. és VIII. osztályba járókat is, illetve foglalkoztak a kicsinyekkel. Ketten tanítónőként, egy óvónőként. 1930-tól kezdve rajtuk kívül már öt tanítónak jutott állás a községben.
A trianoni béke rendelkezései alapján figyelembe kellett venni azt, hogy Fertőrákos lakossága túlnyomóan német ajkú. Ezért az iskolában a magyar csak tantárgy volt. 1935-ig még délelőtt és délután is tanítottak, attól kezdve azonban csak nyolctól egy óráig. Újabb bizonyság amellett, hogy a falu társadalma nem akart elszakadni a magyar nyelvtől, hogy a szülők döntésére 1938-ban, az Anschluss évében kétnyelvű lett az iskola, tehát bizonyos tantárgyakat magyarul tanítottak. A Német Birodalom nyomására azonban ismét vissza kellett térni arra, hogy a magyar csak egy legyen a tantárgyak között, heti hat órában. Azonban létrehoztak nem sokkal előbb – külön erre a célra bérelt szobában – egy magyar osztályt, ennek költségeit és a tanító fizetését az állam vállalta magára. A faluból a két háború között két-négy diák járt be a város középiskoláiba.
1943-ban Fuchs János lett az iskola igazgatója, s ő maradt az az államosításig. A neves pedagógus 1902-ben született Haracsony (Horitschon) községben. Sopronba ment tanulni, tanítani pedig Pusztavámra, onnan Sopronbánfalvára. A Fertőrákoson 1905 óta működő Schummel Rezső 1928-ban vonult nyugdíjba. Fuchsot választották meg utódjául. Így lett az elemi iskola tanítója, egyben kántor a templomban. Itt nősült, feleségét még Sopronbánfalván ismerte meg. 1932-től 1948-ig hét gyermekük született, köztük három fiú. Valamennyien ma is élnek.
A háború után 1948-ig megbízott igazgató, de attól kezdve kántorsága, egyházi kötődése miatt háttérbe szorították. Napközis nevelőtanár lett, majd – nyugdíjba menetele után – a kőhidai fegyházban oktatott szinte halála napjáig.
A mindenkori tanítás eredményét az analfabéták számának csökkenésében, illetve a továbbtanulók számának növekedésében lehet tapasztalni. Régen sem volt rossz a helyzet. Újabb adatok: az 1990. évi népszámlálás szerint az 523 aktív kereső férfi közül negyven fejezett be felsőfokú iskolát. Ugyanez a nőknél: 380-ból huszonhat. Ugyanakkor az aktív keresők közül tizenöt férfi és kilenc nő volt munka nélkül. Gyakorlatilag nem volt analfabéta. Ez pedig bizonyára a tanítók érdeme is.
Nagyobb szerephez jutott a két világháború között az iskolán kívüli népművelés mint a kulturális, s ezen keresztül a gazdasági felemelkedés eszköze. A rákosi egyházi iskola tanítói elsősorban vallásos természetű mozgalmak irányításában vettek részt. A Julián egyesülettől kapott kétezer könyvből népkönyvtárat létesítettek, olvasókört alapítottak és vezettek.
Fuchs János már a harmincas években számos népszínművet állított színpadra. A kántorlakás végében lévő tanterem és szertár volt a télen tartott próbák színtere, a díszletfestő műhely és raktár. Az előadásokat az utca túloldalán lévő Speier-vendéglőben rendezték.
Tevékeny társa volt Nagy József tanító és leventeoktató. A könyvtárt ő tartotta kézben. Ennek magyar nyelvű könyveit akkoriban sűrűn forgatták. Szerettek olvasni a rákosiak. Hetente kétszer lehetett könyvet cserélni. A második világháború után az állomány nagy része tönkrement.
A sziklák zárványaival is törődő pedagógus egy liter bort adott a kőfejtő munkásainak, hogy adják oda neki, ha kagylókkal, rákokkal, megkövesedett állatokkal találkoznak fejtés közben. Amit így összegyűjtött, ellátta latin neveikkel, és az egyik osztályteremben kiállította. Ennek hamarosan híre ment. Sokan jöttek megnézni más vidékekről is. A szovjet megszálláskor azonban tönkrement, kidobálták az udvarra a kis múzeumot.
A kultúra kisebb-nagyobb munkásairól néhány szó. Fertőrákoson volt segédlelkész 1929 és 1931 között Orovitsch Ferenc. A Fertőrákosi Katolikus Legényegylet élére került, s mint ilyen, Fuchs János előtt műkedvelő színielőadás szervezője. Valószínűleg a Vezeklők című darabot adatta elő, amelyet később magyarra fordítva Sopronban is műsorra tűzött az Actio Catholica színjátszóival.
A felnőttek számára a plébános minden magasabb rendű tudás magyarázója, terjesztője. A színhely a templom, időpont a vasárnapi szentmise prédikációja. A nagy vallásosság ellenére mégis kevesen vállalkoztak Rákoson a gyerekek közül a papi hivatásra. Apácának talán több jelentkezett, de róluk, mivel nevüket nem volt illendő emlegetni, kevesebb az adat.