Kereskedés feketén-fehéren…

hars14_2

A második világháború kezdetén a püspökség szántója csupán 260 katasztrális hold. Viszont nádasa 1878, földadó alá nem eső területe 1324, az erdeje pedig 1182 katasztrális hold. A Soproni Elek szerint közel hétezer, pontosabban: 6893 hold határból 1369 katasztrális hold szántóföld jutott a falu lakosainak, az sem jó minőségű. A Nagyatádi-féle földbirtokreform, a húszas évek elején, nem sokat változtatott az arányokon. A három holdon aluliak aránya kereken hetven százalék. Sokaknak pedig csak házuk, házrészük vagy szerény lakásuk volt a hosszú udvarok hátsó szakaszán – munkáért cserébe.
Az egy-egy gazda kezén lévő földterületek megoszlása a harmincas években

A Közép-sziklasor – a ház asszonya
(Storno Miksa felvétele)

10 katasztrális holdon felüliekhez tartozik 135 lélek 4,0 százalék
5 katasztrális holdon felüliekhez tartozik 274 lélek 8,1 százalék
3 katasztrális holdon felüliekhez tartozik 268 lélek 8,0 százalék
1 katasztrális holdon felüliekhez tartozik 1070 lélek 31,7 százalék
1 katasztrális holdon aluliakhoz tartozik 1272 lélek 37,8 százalék
Föld nélküli mezőgazdasági munkás,
cseléd, iparos, kereskedő és egyéb 352 lélek 10,4 százalék
Összesen: 3371 lélek 100,0 százalék

Aligha csodálható, hogy a lakosság kilencven százaléka a községen kívül keresett magának munkaalkalmat. Többen a soproni tégla- és textilgyárakban dolgoztak mint napszámosok. Mikor még a mai Burgenland területe Magyarországhoz tartozott, a rákosiak főleg szőlőkapálásra jártak oda. A békekötés után egyre többen mentek – a határon túlra igyekvők kétharmada – Németország távolabbi vidékeire. Különösen a tizennyolc-harminc év közöttiek. Hiába szigorították az átjárás feltételeit, egyes időszakokban öt-hatszázra nőtt a Németországban dolgozó rákosiak száma, szemben a soproni gyárakban alkalmazott hetven-nyolcvannal.

A Közép-sziklasor – a ház ura
(Storno Miksa felvétele, 1929)

Ezekben az években a falunak nem volt ott lakó orvosa, állatorvosa. Csak két szülésznő képviselte az egészségügyet. Volt viszont csendőrőrs, vámőrségi őrs, mellékvámhivatal és pénzügyőrség.
Iparosok: hat asztalos, három ács, három bognár, négy kovács, egy lakatos, három kőfejtőiparos a püspökség vállalkozásán kívül, öt kőműves, egy borbély, nyolc cipész, két pék, egy szabó, egy szikvízgyáros, három bércséplő, két tejgyűjtő, három mészáros.
Kereskedők: öt halász és halkereskedő, négy állattal, egy nyersbőrrel, egy gyümölcssel, egy pedig zöldséggel kereskedett. 11 vegyeskereskedésben szolgálták ki a vevőt. Boltja volt a Hangyának: a Soproni Általános Fogyasztási Szövetkezetnek. Négyen foglalkoztak vendéglátással. Ekkoriban két vízimalom működött a faluban.
Mivel az árak hanyatlottak, a vásározó kisiparosoknak csökkent a jövedelmük. Vevőkörük takarékosabbá vált. Nem egy szegény mesterember volt kénytelen félretenni szerszámait és a számára szokatlan kaszával, kapával keresni szűkös kenyerét. Az alispán javaslata: csökkentsék a vásárok számát, úgyis túl sok van belőlük. Más baj is van, de erre egyelőre nincs orvosság: veszélyeztetik a kisipart a kereskedelmi utazók, különösen a bécsi és Bécs környéki ruhagyárakból.
1933-ban a megyében az évszaktól függően a férfinapszám 1,40–1 pengő, a nőké 1–0,60 pengő, nyáron a nagyobb. Tavasszal és nyáron gyerekeket is dolgoztattak. 60 fillért kaptak naponta a hivatalos összesítés szerint. A többi kategória – sommások és gazdasági cselédek – készpénzen kívül természetbeni juttatásokra is számíthatott. Messze vezetne ezek részletezése. Ugyanekkor a csökkenő búzaár mázsája átlag tíz pengő, az étkezési krumplié 6,50 pengő, a bor literje kicsinyben 60–80 fillér. A pengőt 1926. december 31-én vezették be – a korona után.

A megcsonkított ország gazdasági nehézségeit tükröző országos ínségakcióban hosszabb-rövidebb ideig részt vettek megyebeli földesurak. A győri püspök 1924 nyarán támogatta kétszer száz fővárosi gyermek üdültetését a rákosi kastélyban, felnőtt kísérőkkel, közadakozásból összegyűlt ellátással. Csepp a tengerben. 1934-ben külön kiemelik a községben szervezett vöröskeresztes segítőbizottság jó működését. Közvetett elismerése annak, hogy nagy szükség volt rá. Még a következő esztendőben is.
Minden kereskedelem egyik lényeges eleme a jó úthálózat. Hát ez bizony bőven

A Közép-sziklasor – a konyha
(Storno Miksa felvétele, 1929)

hagyott kívánnivalót maga után. A megyében is, Rákos körül is. A javítás érdekében a főforgalmi törvényhatósági utakat 1929-re államosították. Maradt még elég egyéb kezelésben: vicinális, összekötő, vasúti hozzájáró és községi közdűlő elnevezéssel, egyik elhanyagoltabb állapotban, mint a másik. Rákos kiesett a forgalom fő irányából. Ráadásul az egyetlen kapcsolatát a várossal a soproniak kövezetvámja sújtotta. Soproni Elek ennek kivédésére és a helyzet orvoslására jó összeköttetést javasol Fertőrákos és Balf között. Nem sokkal munkája megjelenése előtt a vámot szerencsére országosan megszüntették.
A valaha erősen frekventált pozsony-varasdi országútra a húszas években már csak annyit fordítanak, amennyi a gödrök betömésére elegendő. A pozsonyi posta- és kereskedelmi út Sopronon túl a rákosi Fertő-hídnál kezdődött, és áthaladt a ma már osztrák Sércen (Schützen am Gebirge), Fertőfehéregyházán (Donnerskirchen), Feketevároson (Purbach am Neusiedler See) és Fertőszéleskúton (Breitenbrunn), Moson megye határáig.

Elképzelhetjük, milyen állapotban leledzett a Sopron és Rákos közötti szakasz. De legalább meg lehetett telefonálni, ha elakadt valaki. Igaz, hogy csak 1928-tól. Az erről az évről szóló jelentésben áll, hogy „ma már” nincs olyan jegyzőség, amely ne lenne bekapcsolva a távbeszélő-hálózatba.

A megye kereskedelme a népszavazás utáni években nagy megpróbáltatásokat állt ki. A fogyasztók anyagi helyzetének romlása, tehát a vásárlóképességük csökkenése, az árukivitel államközi akadályai, a behozatal nehézségei, a szabad forgalmat gátló kormányzati intézkedések nem engedték a felvirágzását. A kereskedők számának növekedése – az iparosokéhoz hasonlóan – egyre erősödő versenyhez vezetett, amit növelt a fogyasztási szövetkezetek szaporodása is. De még ezeknek a kereset csökkenéséhez vezető hatását is túlszárnyalta a csempészet „hihetetlen mérvű elharapódzása”.

A legszegényebb és talán legnagyobb család Mandl Mátyásé volt

 

A népszavazási terület körül húzódó erdős-dombos határt és a Fertő nádasait nehezen lehetett ellenőrizni. Ez megkönnyítette „azoknak a részben anyagi helyzetük folytán erre indított, részben a könnyű keresetszerzés reményében erre vetemedett elemeknek a működését, amelyek az államkincstár és kereskedelem érdekeinek egyforma megkárosítása árán a csempészkedéssel teremtettek maguknak egzisztenciát”.
Amíg tilos volt az élő állat kivitele, illetve amíg a soproni exportállatvásárokat nem engedélyezték, és amíg az árkülönbözetek következtében érdemes volt, addig itt „nagymérvű” állatkiviteli és egyben élelmiszer-kiviteli csempészet folyt. Ebbe sokan jól beletanultak, s később is, az osztrák és magyar árak közötti különbségeket kihasználva, rendszeresen hozták-vitték az éppen aktuális árucikkeket.

A plébánia, mögötte a templom

Ez a feketekereskedelem annál jobban virágzott, minél inkább nehezítették különböző tilalmakkal és magas vámokkal a legális árubehozatalt és -kivitelt. Az alispán javasolja az ellenőrző közegek számának szaporítását vagy akármit, hiszen az államkincstárnak is óriásiak a veszteségei, előbb a textilcikkek terén, majd 1924-től a cukorral folyó behozatali csempészet révén. Ezért is kellene a legális külkereskedelmet megfelelő szerződésekkel megkönnyíteni. A csempészet azonban már évekkel előbb, még a háború alatt kialakult.
Mollay Károly visszaemlékezése: „Hadiözvegy édesanyám a soproni határban termett borunkat éveken át csak borcsempészeknek tudta eladni, akik az éj leple alatt, zárt puttonyokban a Dudlesz-erdőn [a Fertő-melléki-dombsor nyugati szomszédján] át csempészték ki a bort Ausztriába: elbeszélésük szerint vezetőjük, aki nem vitt bort, jóval előttük ment, s ha magyar vagy osztrák határőrrel találkozott, hátrafelé fordított égő cigarettával jelezte társainak a veszélyt. Amíg a vezető lekötötte a határőröket, addig társai egérutat nyertek.”

Úgy próbálták a csempészetet visszaszorítani, hogy az egész megyét „határsávba” sorolták, amelyen belül csak nehézkesen – Budapesten székelő hatóságoktól – beszerezhető szállítási igazolványokkal lehetett árut kivinni. Hasonlóan sok megkötöttség akadályozta a kereskedők utazását, amíg nem született egyezmény az osztrák és a magyar kormány között a kisebb határszéli forgalom tárgyában. Azonban ez is körülményesre sikeredett. Végre megoldásként határátlépési igazolványt vezettek be.