Kutyaharapást Pasteurrel

hars17_1

A tisztán katolikus község szellemi élete az egyházi év rendjét követte. Ez az advent első napjaival kezdődött. Tanulók, szülők és nagyszülők csizmásan, hóban és jeges hidegben vonultak reggelente már hatkor a templomba. Kezükben lámpással, amikor még nem volt közvilágítás.

Esküvői menet a Fő utcán (1930-as évek)

A falu egész történetére jellemző, hogy lakosai mélyen vallásosak. Bán János írja a misére járók nagy tömegéről: „A nép szaporodásával a jelen század elején [a XX. századra érti] már tűrhetetlen lett a helyzet, mikor a gyermekek egészen az oltár lépcsőjéig töltötték meg a szentélyt, és szinte a papot is kiszorítani látszottak. Hasonlóképpen a hajóba be nem férő emberek a tornyon kívül úgy gyülekeztek a kapunál, ahogy a méhek csüngnek néha a kaptár bejáratánál.” Később javult a helyzet, mert lett kápolnája az új iskolának, s volt már káplánja a plébánosnak. Így felváltva ketten misézhettek.
Széles körű előkészületekbe kezdtek a karácsonyi ünnepek előtt. A legtöbb családnál ekkor disznót vágtak, hogy egyben mindjárt meglegyen az egész télirevaló. Aztán, ahogy közeledett az ünnep, nekiláttak egyre-másra süteményeket sütni. A szenteste legnagyobb eseménye az éjféli mise volt. Annak ellenére, hogy a rákosi templomot nem lehetett fűteni, a padok az utolsó helyig megteltek. A mise végén felhangzott a Stille Nacht, Heilige Nacht. Adler, a zenész végül felmászott a toronyba, és még egyszer elfújta a dalt mind a négy égtáj felé. Csendben állt a nép a hóban, áhítattal hallgatta, míg az utolsó hang is el nem szállt. Aztán mindenki sietett haza, ahol már várta őket az éjféli lakoma.
A paraszt mégis előbb az istállóba ment, zabot adott a lovainak, a teheneknek szénát, és meghintette szentelt vízzel az istállót, imádkozva, hogy ezzel megvédje azt szükségtől és veszedelemtől, ahogy a szokás előírta.

Friss sütemény (Angyalfi Andor felvétele, 1930 körül)

Karácsony első napján a mise különösen ünnepélyes. A rákosi templomi énekkar a helyi zeneegyesület kíséretében működött közre. Minden családban a templomlátogatáshoz kapcsolódott az otthoni ünnepi ebéd. A karácsonyfa legtöbbször a mennyezetről függött alá, s kaláccsal, dióval, szaloncukorral – ezt, úgy látszik, a magyaroktól vették át, mert német forrásomban a német kifejezéshez magyarul fűzik hozzá – és cukorból készült mesefigurákkal díszítették. Ilyenkor hozzátartozott az ünnephez a rokonok, szomszédok meglátogatása és karácsonyfájuk megcsodálása.
Újévkor a gyerekek elmentek keresztszüleikhez és szomszédaikhoz, hogy egészséges, áldott új évet kívánjanak nekik. Azok köszönetként némi pénzt nyomtak a markukba. Rákoson is megünnepelték a „bolondos napokon” a farsangot. Amikor húshagyókeddre virradóra elkezdődött a böjt, mély csend borult a falura. Ebben az időszakban az imára szóló harangszóra a gyerekeknek otthon kellett lenniük. A rózsafüzért imádkozták.
Végre eljött zöldcsütörtök napja. Az emberek szentáldozásra mentek a templomba. A szertartást bezáró harangszó után elhallgattak a harangok egészen húsvétvasárnapig. Nagypéntekre a templomba szóló meghívást a fiúk fából készített tolós – kerekes – kereplőkkel adták tudtul az egész falunak. A csapatot vezető kezében valóságos műremek volt, a többi egyszerűbb kivitelűt használt. Nagy megtiszteltetés volt ebben részt venni. Ezért nem járt fizetség. Az is kitüntetésnek számított, ha megengedték a leventéknek, hogy óránként felváltva őrizhessék a szent sírt.

Gugler Magdolna hagyományos frizurával.
Bemutatták Sopronban

Húsvét szombatján az egész falu kicsinosította magát. Az ablakokat virágokkal koszorúzták. Várták a feltámadási körmenetet, amelyben minden egylet felvonult. A húsvéti ünnepeken megint ünnepi ebéd volt. Sok helyütt vágtak bárányt.
A lányok – a szokás szerint – festett tojást adtak a fiúknak, hogy búcsúkor számíthassanak rá: táncra kérik fel őket. A búcsút a helybeliek Kiritognak nevezték, ez a szó a Kirchtag nyelvjárási formája.
Régente a farsangi időszakban kötötték a legtöbb házasságot. Az első világháború után már nem ez a gyakorlat. A házasságkötés szertartása azzal kezdődött, hogy a menet a vőlegény lakásától indulva elment a menyasz-szonyért, majd együtt a rokonsággal igyekeztek a templomba. A nagy lakomát a vőlegény kiürített és kölcsönkért asztalokkal, padokkal bebútorozott házában rendezték meg. A férfiú barátai állták a bort, és hozták az elmaradhatatlan fonatos kalácsot.
A fényképek jól mutatják a viseleteket. Jellegzetesség a nők hagyományos frizurája. Zsírral bekent saját hajból formázták. A művelet körülbelül két óra hosszat tartott.
Legnagyobb szórakozásuk a templomszentelés egyházi ünnepéhez, a búcsúhoz igazodott. Ilyenkor alig maradt ház közelebbről vagy távolabbról jött vendégek nélkül. Ezt az ünnepet voltaképpen december 6-án kellett volna tartani, ám az a nap a világias szórakozásoknak nem kedvező adventbe esett.
Áldozócsütörtök előtti vasárnap rendezték az előbúcsút, az ünnepen a tulajdonképpeni búcsút és a következő vasárnap az utóbúcsút. Mindig az abban az évben sorozásra érett legények szervezték a mulatságokat. Ilyenkor a községi vendéglő elé a püspöki erdőből kért hatalmas szálfát állítottak, és köréje nagy lombsátrat építettek. A fa törzsét még az erdőben lehántották, csak kis koronát hagytak a végén. Ezt színes szalagokkal díszítették, és az előre kiásott gödörbe állították. Aki elsőként mászott fel és hozott onnan szalagot, üveg bort és kolbászt kapott.

Násznép a kocsmaudvaron (1930-as évek)

Az evés-ivás színtere a Speier-kocsma belül és az udvara kívül, valamint a lombsátor. Táncolni azonban csak éjfélig volt illendő az ünnepen. Az utóbúcsún aztán már lehetett akár kivilágos-kivirradtig ropni a táncot. Egyébként a nagy-nagy mulatozásokat nemcsak az egyház nézte rossz szemmel. Az alispáni jelentésekben lépten-nyomon találunk tájékoztatókat korlátozó intézkedésekről ott, ahol esetenként egy-egy lagzi bejelentésekor több napra kértek a hatóságtól engedélyt.
A hatóságok részéről általános panasz, hogy a falusiak nemigen mennek el orvoshoz. Néha meg is lehet érteni. Nem volt olyan egyszerű dolog Rákoson sem elérni a hivatalos orvostudományt, hiszen nem működött a faluban gyógyszertár, s doktor sem lakott itt mindig. Ezért aztán tág tere nyílt a kuruzslásnak nevezett népi gyógymódoknak.
Maár Margit kissé már későn – a kitelepítés után –, de azért még elég szép eredménnyel gyűjtötte össze a népi orvoslásra vonatkozó adatokat a Sopron környéki falvakban. Leginkább Brennberg, Bánfalva és Ágfalva német ajkú lakossága szolgált sok ismerettel, de azért Rákoson is talált olyan öregasszonyokra, akik nemcsak tapasztalati gyógymódokkal, hanem babonás gyógyeljárásokkal is megismertették a kutatót. Míg az előbbi helyeken nagy szerepet szántak a gyógynövények gyűjtésének, habár már nem any-nyira eladásra, mint régebben, hanem csak házi használatra, Fertőrákoson a hangsúlyt a konyhakertre helyezték. Akadt nyomtatott vagy lemásolt receptkönyv, és népszerűek voltak a Kneipp-füzetek is.
A XX. század ötvenes éveinek felnövő nemzedéke már nem sokat törődött a hagyományos gyógymódokkal. A babonás eljárásokban pedig végképp csak az öregek hittek, ha hittek. Egy kivétel: a csecsemő mellét szopó boszorkány létét, az adatok felvétele idején, még a fiatalok is el-elfogadták. Védekezésül sertészsírt kentek a kisdedre.
Fertőrákoson egy 71 és egy 83 éves asszony volt hajlandó ilyen hagyományokról beszélni. Szerintük különösen a boszorkányok tevékenykedtek a faluban. Az egyik történet – igaznak kell lennie, hiszen aki az asszonynak elbeszélte, maga élte át – így szól: volt egy nagyon jól tejelő tehenük. Egyszer rétest sütöttek, s nem adtak belőle a házban lakó napszámosnak. Mikor újra az istállóba mentek, már nem tudták megfejni a tehenet, mert szemölcsök nőttek a tőgyén. Mihelyt azonban adtak a rétesből az embernek, a tehén rendbe jött.
Ne feledkezzünk el a hekszensussz kellemetlenségeiről sem. Annak oka ugyancsak boszorkány. Az ő lövése. Egyszerű megoldás a távoltartására az ajtó fölé rajzolt pentagramma, azaz ötágú csillag, boszorkányszög. De csak akkor, ha egy lendülettel készül. Mert ha megszakítják, a közön át belopakodik az ártó. Nem tanácsos nevén nevezni.
Nem mindig lehet tudni, hogy valóban a javasolt eljárás segített-e. Egy fertőrákosi asszonynak a gyermeke teljes nyolc hónapig sírt. Azt ajánlották neki, hogy merjen kilenc kútból vizet, és fürössze meg benne a gyereket. Aztán ha az ereszből folyik a víz, azt is öntse hozzá. A gyereknek olyan erős melle lett, mint a cement. Az asszony hozzáfűzte, hogy most nem tudja, a fürösztés segített-e vagy magától is rendbe jött a kicsi.

Talicska (Angyalfi Andor felvétele, 1930 körül)

A tapasztalati gyógymódokban a különböző betegségekre különböző anyagokat használnak fel. Liszt, kenyér, tejföl, aludttej és egyéb anyagok
a háztartásból kerülnek ki, de több olyasmi is – vizelet, ürülék, egyéb –, aminek az alkalmazása előtt jobb meggyógyulni. A megkérdezettek alighanem egybehangzó állítása szerint a bor viszont általánosan használható gyógyszer. Az erdő-mező gyógynövényeinek szerepe ma ismét felértékelődik. Ezek nagy részét tea formájában ajánlják.
Azért a hivatalos orvostudománynak is van becsülete. Az 1900-ról készített alispáni jelentésben bukkanunk rá a következő eseményre: Teigesserné – hibásan F-fel írva – 48 éves rákosi földműves asszonyt november 23-án veszett kutya marta meg a kezén. Elszállították a budapesti Pasteur Intézetbe. Szerencsével járt: nem tört ki rajta a veszettség.
Egy utazó a Fertő-parti községekről csak annyit jegyez meg, hogy szegények, s a lakosság piócát gyűjt. Ezt különben még a XX. század közepe táján is megtették a kórház s egyes orvosok számára. Aki pedig nem kívánta, hogy vérét szívják a piócák, ám fürdés közben a nádasból rátapadtak a lábára, só hintésével szabadulhatott meg tőlük. Néprajzi tekintetben a Fertő menti német községek élete nagyjából egyformán zajlott.
A XX. század kezdetéig lent és kendert is termesztettek. Mintegy két hétig víz alatt áztatták, majd szárazon a kócot kitörték, a rostból télen fonalat fontak és vásznat szőttek. Ebből készítették az ágyneműt, asztalterítőket, alsóruhát, sőt férfiak számára a fehér munkaruhát, amely ingből és bő hosszú gatyából állt. Eléje sötétkékre festett kötényt kötöttek. Büszke volt az a háziasszony, aki így tudta fedezni a szükségletét. Azonban idővel a gyárak áraival már nem lehetett versenyezni.
A ruha mosásához esővizet gyűjtöttek, és fahamuval készítettek mosólúgot. Sokszor a drága szappan helyett is maguk állítottak elő szappant nátronlúgból és hulladék zsiradékból, amit használat előtt árnyékban hosszú ideig kellett szárítani. A ruhát teknőben súrolták, a patakban öblítették ki, s az udvaron kifeszített kötélen szárították. A vasaló tokjába majdnem izzásig felmelegített megfelelő formájú vasat raktak vagy izzó faszénnel töltötték meg. Kényes dolog volt a megfelelő hőmérsékletet elérni.
Az iskolán kívüli népművelés keretében több község arra vállalkozó lakosai tanulták telente a gyékényszövést, többen faragtak, akár székeket is. Van ilyen bútordarab a Soproni Múzeumban is. Az 1925-ben kiadott alispáni jelentés szerint Fertőrákoson eleinte húzódoztak a képzéstől, de az év végére, helyes vezetéssel, belejöttek. Kifogástalan és szépen induló munkáról adhatott számot az illetékes tisztviselő.
A burgonya, zöldség, cékla és takarmányrépa számára külön pincét ástak a borpince mellé. A burgonyát és répát tárolták szalmával kibélelt veremben is.
Már aratás idején kezdődött az uborkaszedés. A kicsit ujjnyi hosszúságig befőzésre, savanyúan vagy sósan, a nagyobbat salátának. Szedni kellett folyamatosan, mert különben a bokor nem termett tovább. Sokszor a gazdasági helyzet olyan rossz volt, hogy a kis uborka két kilóját egy fillérért is alig lehetett eladni. A nagyobbat pedig feletették a marhával, sertéssel. Az uborkára veszélyes volt az augusztus végi köd, mert megégette a növényt, mire elszáradt.
A tököt azért etették fel a disznókkal, mert kevés tápértéke miatt sokat kellett ennie belőle, s így kitágult a bélrendszere az őszi hizlalás idejére. Akkor korpával, burgonyával, kukoricával hizlalták, hogy mielőbb annyi zsírja legyen, amennyi egész évre elég a családnak.
Alig végeztek a csépléssel, a széna, a száraz etetőnád hazatakarítása következett. Aztán a burgonya szedése és a szőlőszüret. Szüret után szedték le az érett kukoricát, és még a szüret előtt tépték ki a földből az érett babot. Mivel rövidebbek lettek a nappalok, a kukoricahántás sokszor maradt estére. A babfejtést pedig télire hagyták. A kukoricát leginkább néhány meghagyott levelén koszorúba fonták, és az eresz alatt vagy a fészerben akasztották fel, egyes szárakat góréban tároltak.
A kútból kötélen vagy rúdon függő vödörrel húzták ki a vizet, ám ha túl mélyen volt, akkor kerék segítségével. Később már öntöttvas pumpás kutakat szereltek föl.
A kemence általában akkora volt, hogy abban egyszerre akár 14 darab két és fél, háromkilós kenyeret lehetett sütni, meg az összes lakodalmi, vagy karácsonyi süteményt is. Arra törekedtek, hogy fehér kenyeret egyenek, mert az bizonyos jómódot jelentett, de a gyakorlatban keverniük kellett rozsliszttel. Ma elgondolkodnak azon, hogy régebben sötétebbre sült a fehér kenyér is, de nem tudják, az őrlésen vagy a gabonán múlott-e.
Az élesztő a kenyérsütéshez drága volt, azért ahhoz kovászt használtak: a meggyúrt kenyérből egy tálnyit hagytak a következő sütéshez. Nem kellett, hogy minden háztartás tartson kovászt, továbbkölcsönözték a szomszédnak, aki a teli tálat a gyúrás után visszahozta. Ha a kovász a tálból kiszökött, azt jelezte, hogy a háziasszony nem gyúrta meg eléggé a kenyerét, s annak az íze sem lehetett a legjobb.
Július első napjaiban kezdődött az aratás. Rozssal kezdték, hogy a kévék kötéséhez megfelelő hosszúságú szalma álljon rendelkezésre. Mivel akkor általában nagy volt a hőség, sok vizet vittek ki a mezőre. A forrásvíz befont üvegben vagy cserépkorsóban várt a sorára, utóbbi fogantyúján szopónyílás. Ezt nevezték csöcsös korsónak. Nedves kendőbe takarták, hogy minél tovább hűvös maradjon benne a víz.
A cséplés nagy körültekintést követelt. Régebben húsz kévét raktak és kötöttek a szél ellen keresztekbe, hogy az két hétig a learatott földön jól kiszáradjon, majd hazaszekerezték, és a pajtában a szérűn cséphadaróval verték ki, kézzel hajtott malmokban tisztították, és a kamrában hombárban tárolták. Később, amikor már cséplőgépet használtak, a rozsot még egy ideig vagy cséphadaróval ütögették, vagy úgy, hogy a kalászt boronának verték, hogy a magja kihulljon. Ebbe a munkába a kevésbé ügyes gyerekek és az öregek is bekapcsolódhattak. Cséphadarót nem adtak a kezükbe, mert azzal nehéz bánni. A rozsszalmára szüksége volt a gazdának, nem csak kévekötésre, hanem a szőlőben a vessző felkötésére is. Ezt negyven-hatvan centiméter hosszú és körülbelül 12-15 centiméter átmérőjű kötegekbe kötötték és vágták.
A sok munka közepette viszont a vasárnapi munkaszünetet be kellett tartani. A nagy ünnepekre vonatkozólag talán még inkább. Az 1790-es évek óta szigorúan meghagyták, hogy a hat nagy ünnepen, vagyis karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor, úrnapján, valamint március 25-én, gyümölcsoltó és szeptember 8-án, kisboldogasszony – vagyis Szűz Mária születése – napján semmilyen üzlet sem tarthatott nyitva. Vasárnaponként is csak az élelmiszerek árusítása volt megengedett, de csak reggel kilencig. Só, gyertya és dohány árulását délután négytől engedték meg, s bár nyitva voltak korlátozott ideig a kocsmák, ám a kártyázást tiltották. Kézi munkát sem iparos, sem földműves nem végezhetett, csak különleges esetekben, ha a plébános engedélyezte. Szekér, targonca használata is tilos volt, még puttonyt sem hordhattak vasárnapon. Azért, gondolom, az ebédet csak megfőzte valaki.