Macskakő vára

hars4_1

Fejezetünk tárgya nemcsak Rákos történetének egy darabja, hanem jellemző az egész korszakra, politika-, társadalom- és vallástörténeti szempontból egyaránt. Röviden: feudális anarchia és huszitizmus Sopron környékén.
Rákos és Meggyes között feküdt Macskád falu. (Errefelé találták meg 1866-ban a Mithras-szentélyt.) Ez a név később az elnémetesedés következtében Katzendorfra változott, de már csak a valamikor elpusztult falura emlékeznek azzal, hogy Weingarten zu Katzendorfként szólnak róla. A név magyar és német változata egyaránt arra utal, hogy a terület vadmacskában gazdag volt. A Macskád szó képzése pedig azt jelzi, hogy keletkezése nagyon korai, a XII. század után már nem valószínű.
A falut az 1400-as évektől kezdve sűrűn emlegetik, mert a soproniak itt több szőlővel rendelkeztek. A Fertőrákos-Meggyes közötti Macskád-Katzendorf területén jellegzetes szikla emelkedett ki a földből. Erre épült a vár. Érdekes, hogy ennek a névbeli előfordulásáról olvashatunk ugyan, a valóságos képződmény helyéről azonban máig sem. Sokáig az országhatár és a határsáv akadályozta a kutatást.
Már 1940-ben megfogalmazták az addig is hangoztatott helyi hagyomány nyomán, hogy Rákostól délre, a Szárhalmi-erdőben talált romok Macskakő várának omladékai. Nováki Gyulának és lelkes önkéntes segítőinek feltáró munkája nyomán kiderült azonban, hogy két mészégetőről van szó. Ugyanakkor felveti a régész, hogy Macskakő – Katzenstein – erősségét a községtől északra, az országhatáron lévő Hausbergen kellene keresni, annál is inkább, mert ennek a dombnak a lábánál van a Katzendorfer-dűlő. Osztrák példákra is hivatkozik. Arrafelé a középkorban emelt kis méretű várak dombját hívták Hausbergnek, vagyis házhegynek, nem várhegynek.
Helyét határozza meg egy levél, valamint Frigyes német császár jól értesültnek mondott énekmondója és krónikása, bizonyos Michael Beheim, utóbbi szerint egyenesen a tó partján emelték.
A levelet Grafenegger Ulrik soproni ispán és városkapitány írta. Magyar fordításban: „Önök [mármint a városi tanács] jól tudják, hogy Macskakőből kiindulva nagy károk tétettek a tavon keresztül.” Dátum: 1463. Hol volt, hol nem volt? A kívánság adott. Meg kell keresni. Addig is, míg valaki nyomára lel, elégedjünk meg a történetével.

Légifelvétel Fertőrákosról 1999 augustusában

Frigyes a város kérésére már egy héttel a zálogbavétel után megerősítette Sopront minden kiváltságában. A más koronával megkoronázott I. Ulászló és az országnagyok hiába tiltakoztak, Frigyes kinevezte emberét a város élére kapitánynak. Ez az Ebersdorfer Zsigmond sem vesztegette az idejét: hamarosan megszerezte magának a soproniak bordézsmáját és Rákos minden jövedelmét.
Házi Jenő szerint Ebersdorfer szerzeményének védelmében fogott hozzá Macskakő várának építésébe, s olyan gyorsan haladt, hogy amikor a vele addig viszálykodó Vági Dénes rohonci várnagy és szalónaki várkapitány egy évre fegyverszünetet kötött a mohó nagyemberrel, ez az egyezség már kiterjedhetett Macskakő várára is.
Mollay mást olvas ki az oklevelekből. A kapitány és a városi jegyző a dézsmafizetésen vitáztak 1451-ben. Ebersdorfer: „Ti a bordézsmát régtől fogva és az én időmben is, amikor Sopronban voltam, mindig Rákosra adtátok és azután Macskakőre.” A jegyző nem szól a várról. Ők a dézsmát mindig a püspöknek adták. Viszont a volt kapitány egyértelműen fogalmaz a továbbiakban: „Úgy akarom a várat megtartani, ahogyan átvettem.” Ebből az következik, hogy Ebersdorfer nem építtette, hanem megszerezte a várat is magának. Ezért kerülhetett be már 1443. március 13-án a Vági Dénessel kötött fegyverszünet szövegébe.
Amíg Ebersdorfer volt ott az úr, addig nem illik az erősséget csak úgy rablóvárnak nevezni. Nem arról van szó, hogy felhagyott volna a korban szokásos hatalmaskodásokkal, de társadalmi rangja – hiszen Frigyes tanácsosaként került Sopron élére – biztosította számára a tekintélyt. Kapóra jött neki, hogy éppen üresedésben volt a püspöki szék. Onnan ugyanis Zólyomi Benedek Zágrábba költözött érseknek.
A város és a várúr közötti viszály ettől függetlenül egyre jobban elmérgesedett. Frigyesnek be kellett avatkoznia. 1450-ben megparancsolta Ebersdorfernak, hogy ne zaklassa a soproniakat sem szüretükben, sem egyébként, mert nemsokára tisztázni fogja a magyar urakkal, hogy végtére is kinek fizessék a dézsmát a város polgárai. A tárgyaláson azonban megegyezés nem született, csak határozat egy tizenhat tagú bizottság felállításáról. Azt nem tudjuk, hogy ez a bizottság mit végzett, ám a sors, legalábbis a várúr számára, lezárta az ügyet. Ebersdorfer 1452-ben végrendeletileg az erősséget minden tartozékával együtt Albert nevű testvérére hagyta, ő pedig még abban az évben elhalálozott.
Az örökös nyakába vehette a dézsmával kapcsolatos gondokat is. Frigyes 1452. szeptember 11-én megállapodást hozott össze a vitázók között. A város bordézsmáját Szent Márton napjától számított nyolc napig a püspök soproni házában tárolják. Ha addig nem viszik el, Macskakő várának jut. A rákosi hegyvám viszont mindenképpen Ebersdorfer Alberté. A szolgák által elkövetett gyilkosságért – mert közben ilyesmi is történt – ezek felelnek, a foglyokat pedig kölcsönösen engedjék szabadon.
Az új tulajdonost ezzel a döntéssel igen nagy veszteség érte. Hiszen a soproni dézsma legalább tízszerese volt annak a mennyiségnek, amit Rákosból egyáltalán kisajtolhatott. Egyszeriben elvesztette jelentőségét a vár is. Ebersdorfer Albert levonta a tanulságot, s az erősséget már 1452. október végén eladta. A vevő Ladendorfer János. Sajnos az ekkor készült jegyzékek, amelyek alapján pontos képünk lehetne a várról, nincsenek meg. Mindössze a felszerelésről készült kimutatás ismeretes. Azt a vevő csak kölcsönbe kapta két évre, amíg ki tudja fizetni az árát. Az összeállításban nyolc mázsa puskapor, három mázsa ólom, négy hosszú vaságyú, kétszáz-kétszáz darab kő-, illetve vasgolyó, pajzsok, kézi puskák, szakállas puskák és sok egyéb szerepel, többek között egy teljes kovácsműhely, fujtatóval együtt. Nem olyan nagy védelmi erő, mégis a zavaros helyzet miatt arra elég volt, hogy a várbeliek dacolhattak az uralkodókkal. El is kezdték.
Kisebb-nagyobb túlkapások már ekkor előfordultak, de a java még hátra volt. Híradás szólt arról, hogy lovas és gyalogos katonák érkeztek a várba, de nem kell tőlük tartani. Ettől számított fél évvel később azonban a kapuvári várnagyok levélben tudatták Sopronnal, hogy a macskakőiek sorozatos rablásokat követnek el. Ne segítsék őket, hanem inkább fogjanak össze soproniak és kapuváriak ellenük, az utasok védelmében. A levél nem tévesztette el hatását, s mihelyt a városbeliek is rossz tapasztalatokat gyűjtöttek a rablókról, jelentették a császárnak. Frigyes visszaírt, hogy felhívta a magyar király figyelmét ezekre az ügyekre.
A két koronás fő levelezésének az a magyarázata, hogy amikor Sopron el volt zálogosítva, Macskakő változatlanul a magyar király fennhatósága alá tartozott. Ezt a német uralkodó 1453-ban úgy fogalmazta meg, hogy V. László azt tesz a várral, amit akar, mert azt nemcsak, hogy sohasem birtokolta a császár, de nem is vágyódik utána.
1455 nyaráig tulajdonképpen semmi rendkívüli sem történt. Ekkor a vár eddigi tulajdonosa, Ladendorfer János eladta Macskakőt. Vevők ketten jelentkeztek: Weitraher Konrád Sopronkertesről (Baumgarten am Burgenland) és Gileis Farkas Hofból – ma mindkettő Ausztriában. A két címeres gazember akkor már túl volt a Kanizsai család számos birtokának alapos elpusztításán. Tizenhat község nevét sorolhatnánk föl, ahonnan elhajtották a jobbágyok jószágait, felégették házaikat, sok parasztot megöltek vagy fogságra vetettek. A hivatalos vizsgálat tízezer aranyforintnyi kárt állapított meg. Weitrahert még az is terhelte, hogy szövetségben két Kanizsai gróffal, csehekkel és osztrákokkal kirabolta Sárvárt, és még mindig megszállva tartja.
A közbiztonságra jellemző, hogy Ladendorfer egyik megbízottja nem mert lóháton elindulni Ausztriából Sopronba, mert – ahogy írja – az utakon most nagyon barátságtalanok a viszonyok. Később még csak rosszabbodtak…
Ide kívánkozik az egyik soproni iparos szomorú sorsa. A monda az úgynevezett Pék-kereszt keletkezéséről szól. A mester rendszeres szállítója volt a rákosi „várnagynak”. Gyalog vitte a kenyereket és különféle süteményeket a kastélyba, s időnként megkapta az érte járó pénzt. Figyelmeztették, vigyázzon, rablók támadhatják meg. Vigyázott, amennyire tudott, mégsem kerülhette el sorsát. Macskakő várának martalócai megfigyelték, lerohanták, elvették a keresményét, és még meg is ölték. Ahol a merénylet történt, oda állították fel a polgárok az útszéli kőkeresztet. Ma a Soproni Múzeum kertjében látható.
Gileis rövidesen meghalt. Weitraher – beülve Macskakő várába – az 1456. évi szüret idejének közeledtére kijelentette, hogy ragaszkodik a soproni dézsmához, mert a várral együtt Rákost is megvette. Jogtalan követelésére összefogtak ellene császár és király és püspök és város, így aztán ezúttal engedni volt kénytelen. Ez időben, egy 1457-beli oklevélben írták le először a falu német nevét, Kroisbachot, Krewspach formájában.
Amikor Mátyást 1458-ban királlyá választották, vissza akarta szerezni a koronát Frigyestől. A tárgyalások nem vezettek eredményre. Kitört a háború. Weitraher kihasználta a helyzetet, és végigfosztogatta a zálogos területeket.
A császár erre annyira felbőszült, hogy Macskakő várára szabadította Grafenegg Ulrikot, a soproni városkapitányt, 1463-ban. Az ostrom azonban nagyon vontatottan haladt. Ennek oka részben a védők kemény ellenállása, részben az volt, hogy a kapitány „távirányítással”, Bécsből vagy más tartózkodási helyéről vezette. Hat hét múltán pedig végképp abbamaradt, mert az uralkodók békét kötöttek, a város a zálogtól megszabadult, a kapitány elvesztette tisztségét, s ezzel kötelezettségét is, hogy a rablóvárat bevegye.
A sikertelen ostrom oly mértékben növelte meg a rablóvezér önérzetét, hogy szövetségre lépve a Köpcsénynél gyülekező csehekkel, megüzente a háborút a császárnak. Frigyes persze értesítette erről a soproniakat is. Mátyás a vitéz Török Ambrust állította a város élére, és titkos utasításában megbízta Macskakő elpusztításával. Ez azért is időszerűvé vált, mert a várba folyamatosan érkeztek a huszita harcosok, úgyhogy már a falakon kívül kellett letáboroztatni őket.
Közben egy régebbi tartozás kapcsán megegyezés született a Kanizsaiak és Weitraher között Sopronban, választott bíróság előtt. Alighogy megkötötték az egyezséget, a városkapitány kihasználta az alkalmat, és Weitrahert kíséretével együtt fogságra vetette. A választott bíróság elnöke tiltakozott, de megmagyarázták neki, hogy nem hitszegésről van szó, hiszen a tárgyaláshoz sem a városnak, sem kapitányának semmi köze. A jó alkalmat pedig kár lett volna elszalasztani. A macskakőiek fenyegetődzéseire válaszul a soproniak megígérték a foglyok szabadon bocsátását, ha a két főkolompos két-kétezer aranyforint váltságdíjat fizet, illetve ha Weitraher a várat lerombolja, s többé nem mutatkoznak sem Magyarországon, sem Ausztriában.
Mivel a haramiával szemben állók érdeke most az egyszer egybeesett, Macskakő várának sorsa megpecsételődött. 1464 utolján a polgármester számadáskönyvébe írhatta, hogy mennyit fizetett a kőműveseknek, akik a lerontásra vonatkozó parancsot végbevitték. A vár nem volt többé. A husziták azonban bosszút esküdtek, s 1465. szeptember 7-én megrohanták, kirabolták és felgyújtották Sopron külvárosát. Hatalmas kár keletkezett, ám a város hiába kért kártérítést az uralkodóktól, csak együttérzést kaphatott.