Mintha egy akarat hozta volna létre…

hars18_1

Krickel, a már idézett utazó, amikor 1829-ben Rákoshoz ér gyaloglásában, megjegyzi, hogy a falu valamikor jelentős vásárhely volt. A hajdani vásárokkal, élénkebb élettel hozza összefüggésbe azt, hogy várfala van a helységnek, de úgy fogalmaz, hogy még ma is „egyik oldalán” fal veszi körül. A tulajdonos a győri püspök.

A Fő utca – „traccsparti”

A felhevült vándor a gesztenyefasorokkal bájosan beültetett püspöki kertben talál árnyékot. A belépést minden művelt ember számára engedélyezik, és a kertész maga a megtestesült barátság.
Fertőrákost elhagyva síkra ér ki az ember, és úgy megy el a tó mellett, hogy a nádas miatt észre sem veszi. Félóra múlva szőlőkön és szántókon át enyhe emelkedőn dombhoz jut, melyet könnyen mászhat meg. Ezen a dombon az ott álló halászkunyhók mellől csodálatos a kilátás. Fel lehet ismerni Fertőhomok, Fertőszéplak házait és Eszterháza kastélyát. Innen jó órányira fekszik Balf, amely azonban nem nyerte el Krickel tetszését. Az ok nagyon egyszerű: igen drága volt a vendéglője, és nem is jó a kosztja.
Milyenek ezek a falvak közelebbről? Házaik beosztása jellemző a XIX. századra és a XX. első felére. A kisgazda háza és telke általában keskeny és hosszú. A telek körülbelül egyharmadát az utcáról hátra vezető épület foglalja el. Az utca felé fekszik az elülső szoba, amelyben többnyire a nagyszülők laknak. Ha nagyszülő nincs, akkor ott a tartalék ágyneműt, dunyhát, vánkost, pótágybeli fehérneműt tárolják. Mögötte épült a konyha, amelynek ajtaja az udvarra nyílik. A konyhából ajtó vezet az első szobába, s a mögötte lévő hátsó szobába, amely nemcsak lakó- és hálóhelyiség, hanem télen ott főznek is.

A kastély főhomlokzata 1932-ben
(Csatkai Endre felvétele)

Eggyel hátrább található a külön bejáratú kamra, benne tartják a gabonát és a szerszámokat. Ehhez ragasztották az istállót. Mögötte külön építve áll a sertésól és fölötte, a tető alatt, a tyúkól. A telket hátul egész szélességében a pajta zárja le. Ebben tárolják, az időjárás elől védve, a szénát, szalmát és az almot. Ha a telek elég széles, egyik oldalán jut hely kis konyhakertnek. Ezt a környékbeli típust figyelték meg német szakértők a XX. század nyolcvanas éveiben Fertőrákoson. (Az ICOMOS – International Council of Monuments and Sites –, a műemlékgondozás nemzetközi tanácsának német nemzeti bizottsága és más hasonló foglalkozású szakemberek az Alpok-Adria Munkaközösség révén ismerkedtek meg Fertőrákossal. Annyira megigézte őket „a nagyjában-egészében érintetlenül megőrzött történeti település és kapcsolata a háborítatlan falusi tájjal”, hogy 1990-ben visszatértek tanulmányozására.)

Mi volt az, ami megragadta figyelmüket? A természettel együtt lélegző, emberi léptékű, igazából egyutcás falu messze hátra nyúló, keskeny udvarú házai, végükben a pajtákkal, elöl viszont oromzatos, fehérre meszelt főhomlokzatokkal. A legrégebbi rész a püspöki kastély, a közelében lévő vízimalom, a késő középkori piaci utca, az erődítések. Vannak még régi határkövek és út menti szobrok. Kiadványuk bevezetőjében nem említik, de nyilván a templom és lejjebb a kis kápolna is a felsorolásba kívánkozik.

A Kikovátz-ház – Fő utca 134

A rajongás kézzelfogható eredménye több épület alapos felmérése, mintaszerű felújítása és az a gazdagon illusztrált kiadvány, amelyből az előbb idéztünk. Ami viszont hátránya, hogy ebben a magyarokkal együttműködve készült munkában, levéltári kutatások híján, a történelmi háttért csak igen vázlatosan adják meg, sőt az egyik fejezet szerzője megkockáztatja azt a kijelentést, hogy a falut a középkorban egyvalaki vagy valakik tudatosan tervezték ilyenné, amilyen, s ezt az elhatározást az utódok következetesen valósították meg és fejlesztették tovább. Tehát minden ízében tervezett, tudatos településfejlesztést csodálhatunk benne.
Az a valószínűbb, hogy a megszokottól eltérni nem akaró hagyománytiszteletből, a meglevőhöz való néha már görcsös ragaszkodásból ismételték önmagukat, a környezetüket a szükségessé váló új építkezésekkel.

A századok folyamán nem sokat változó életmód, az ugrásszerű fejlődés vagy hirtelen gazdagodás elmaradása nem tette szükségessé a telkek vagy a házak méretének megváltoztatását. Másképpen fogalmazva: az egységes falukép talán arra is rámutat, hogy a lakosság vagyoni megoszlása elég egyenletes lehetett, nem akadt köztük olyan kiugróan gazdag – a püspökség árnyékában nem is nagyon elképzelhető –, aki nagyobb összevonásokkal, átépítésekkel hívta volna fel magára a figyelmet.

A nagy kereszt a temetőben
(Filipitsch Mátyás felvétele)

A változtatások inkább most fenyegetik, de most aztán nagyon, miután 1975-ben védetté nyilvánították a városmagot. Már az sem volt megnyugtató, ahogy a hatósági intézkedést fogadták. Az ICOMOS-kiadvány cikkírója szerint ezzel bomba robbant a faluban. Az addig csak elhanyagolt és szomorúan vegetáló községben ettől kezdve megállt az élet. Úgy érezték, hogy merényletet követtek el ellenük azzal, hogy nem engednek semmihez sem hozzányúlni. Sem átalakítani, sem bővíteni, sem korszerűsíteni nem lehet ezentúl?

Úgy látszik, az illetékesek elmulasztották felvilágosítani őket arról, hogy a védettség anyagi hasznot jelent. A szakszerűen karbantartók akár évente megkaphatták volna a karbantartási járulékot, s az átalakítók, ha a műemléki felügyelőség elképzeléseit követték, pénzbeli támogatásban részesültek. Öt-hat év kellett, mire ráébredtek a védettség előnyeire, igaz, nem valami nagy összegekről volt szó. Ellenben ha ma néz végig az ember a falun, kétségei támadnak, hogyan működik, ha működik ez a rendszer.

Ám folytassuk, mit vettek még észre az idegenek. A kastélytól északra a meglevő telekosztásnak ellentmondó szerkezetet figyeltek meg, amely átterjed a patak túloldalára.

Talán ez lehetett a mezőváros történelmi magva, a templommal. A vízimalom nyugati határfalában lőrésszerű nyílások fedezhetők föl. Talán itt húzódott a falu védfala.
Ezzel a sarokkal szemben, falmélyedésben áll Nepomuki Szent János – egyik – szobra. Alapzatának cirkalmas szövegéből kiemelkedik a Spithal szó. Ebbe kapaszkodva az többek nézete, hogy itt ötágyas kórházféle lett volna. Ennek a véleménynek elvetése vagy megerősítése további vizsgálódás eredménye kell hogy legyen.

A pellengér (Csatkai Endre felvétele, 1932 előtt)

Furlani 1738-ban írja a csinos mezővárosról – elegans oppidum –, hogy oda Sopronból a leglassúbb gyalogmenetben is három és negyed óra alatt el lehet jutni. Amint közeledik az ember hozzá, jobb kézről dombok sora tűnik szembe, és egy jelentékeny kőbánya, ahonnan a polgárok a nagyszámú sziklát kibányásszák. A láthatóan sziklás terület és a kőbánya egy mondaton belüli szerepeltetése felszíni fejtésre utal. Zömmel a mai teknő mélyítése folyhatott még csak akkoriban. Storno 1891-beli rajza szerint addigra már megvolt a csarnok. (Lásd a 99. oldalt.)

Maga a mezőváros a domb lejtőjén régóta létezik. És mindenfelől fallal van körülvéve, szögezi le a doktor. Lényeges megállapítás, hiszen a mai felfogás szerint csak a hossztengelyre merőlegesen, az északi bejárónál és a

déli kijáratnál voltak falak, amelyek tekintélyes darabja ma is látható.
Furlani következő mondata is erősen elgondolkodtató: szerinte az egyutcás városka mindkét oldalán szabályos rendben állnak a házak. Még azt is sejteti, hogy az utca két egyforma részre vágja a települést.

Mindkét oldalon száz-száz lakóházat számol, ami nyilván csak becslés, hiszen a nyugati oldalt megszakítja a kastély és a templom is.
Igaz, hogy a győri püspök nyári rezidenciájául szolgáló kastély elhelyezkedését úgy írja le, hogy az a helység mellett található, viszont a Szent Miklósnak szentelt templomot egyértelműen a beépített lejtő közepére teszi. Maradunk annyiban, hogy az orvosnak is feltűnt bizonyos szabályosság az építkezésben, nemcsak a több mint kétszázötven évvel később vizsgálódó szakembereknek.

Gróf Zichy Ferenc győri püspök (olajfestmény)

Továbbhaladva a Fő utcán, elérkezünk a hajdani mezőváros meghatározó jelentőségű épületéhez, a győri püspök viharos múltú kastélyához. Az 1966-68 közötti műemléki kutatás egyik eredménye volt, hogy a soproniak által 1311-ben lerombolt első kastélyból, ha nem is többet, de legalább egy sor követ megtalált. A falkutatás során körül lehetett határolni I. Draskovich György püspök rezidenciáját. Ez nagyobb volt ugyan a korábbinál, de jóval kisebb annál, mint amit ma látunk. Nyomaira az utcai homlokzaton, a mai épület északi szárnyában bukkantak rá. A festéssel kiemelt sarok és az emelet két közeli ablakának piros-fehér átlózott négyzetekből álló kerete tartozik az I. Draskovich György-féle várkastély rövidebb oldalához. 1596-ból maradt leírás szerint a földszinten négy, felette három lakóhelyiség volt, s valahol hátul pajták is épültek hozzá.
1610 és 1620 között újabb alakítgatások formálták a kastélyt. Ezeket a kék-fehér díszű ablakkeretekről lehet felismerni. A bizonytalan időmeghatározás miatt nem köthető sem Pethe Mártonhoz, sem Náprághy Demeterhez. De a két püspök közül inkább az utóbbi látszik olyan személynek, akinek ilyesmi eszébe juthatott azokban az években.
Mai formáját az 1745 körüli utolsó nagy átépítésre vezetik vissza, vagyis Zichy Ferenc gróf püspökségére, pedig voltaképpen már elődje, gróf Széchényi György belevágta a fejszéjét a sok pénzt és erőfeszítést igénylő munkába. Hogyne tette volna, hiszen itt fogadta I. Lipót császárt és királyt 1681-ben. Rákosi tartózkodásának nagy és örömteli eseménye volt ez a látogatás. A császár és király kíséretével együtt a soproni országgyűlésből kocsizott ki a kastélyba június 3-án. A magas vizitről, annak kétszázadik évfordulóján, latin nyelvű emléktáblát avattak fel a kastély kapualjában.
A munkát azonban erősen visszavetette a törökök átvonulása utolsó támadó hadjáratuk idején, 1683-ban. Széchényi nagyobbította U alakúra a kastélyt. Amikor odahagyta a püspöki széket, és Pozsonyba költözött, az érseki palotába, már megvolt a teljes utcai homlokzat, a középső kiemelkedő rizalit kivételével. Megvolt már a déli oldalszárny is. A termek födéme azonban még sík, fagerendák tartották.
Keresztély Ágost 1725-ig viselte a püspöksüveget. Ő sem hagyta pihenni az építő szakembereket, jobbágyokat. Eltüntette a török vandalizmus nyomait, s nekilátott a barokkosításnak. 1740 körül a helyiségek boltozatokat kaptak.

Tornác oszlopokkal
(Csatkai Endre felvétele 1930 körül)

A rákosi püspöki kastély mai formáját gróf Zichy Ferencnek köszönhetjük. Gazdag család az övé. Apja végvári kapitányból a hétszemélyes tábla bírájává emelkedett. 1700-ban született fia szelíd, jámbor, jótékony ember volt, akinél a pénz nem igen melegedhetett meg. Hegedült, s építkezései láttán elmondhatjuk, hogy a művészetek más ágait is szerette. Budai, nagyszombati, bécsi és római tanulmányok után szentelték pappá 1724-ben. Kanonok, főesperes, majd 1743-ban győri segédpüspök. A püspöki süveget 1744 tavaszán tették a fejére. Ősszel már a bécsi jezsuiták népmissziójának támogatójaként lép föl.
A kastély kápolnáját Zichy püspök látta el orgonával 1744-ben. Erről további feljegyzés nincs, csak annyi, hogy négyszáz forintba került.
A püspök alapos és meglehetősen sűrű egyházlátogatásait a jezsuiták készítették elő. Hatalmas pásztorlevelét 1755-ben adta ki, amelyben aprólékosan írta körül papjainak elvárható magatartását, a szertartások rendjét. Érdekes szabályozása: a szónokok szüretkor négyhetes szünetet kell hogy tartsanak. A halasztást nem tűrő munka alatt bizonyára üres templom előtt beszéltek volna a plébánosok. Jellemző az is, hogy ezen a vidéken nem az aratás volt a fontosabb mezőgazdasági munka, hanem a szőlő leszedése. És hiába szeretett hegedülni, zenét és táncot csak a délutáni istentisztelet után engedett meg. Nyilván akkor sem a templomban.
Zichy Ferenc Rákost rendes nyári rezidenciájának nevezte ki, bár Szanyban is volt nyári laka. Rákos azonban földrajzi fekvése miatt volt számára fontosabb. Még az ősz egy részét is itt töltötte, s innét utazott Pozsonyba, Bécsbe, Kismartonba vagy kocsizott be Sopron városába. Egyébként viszont szűknek találta az épületet, ezért fejlesztette szép palotává, nagy gyümölcsössel és virágoskerttel. Finoman kifejezve túl bőkezű volt, így már 1750-re több mint 460 ezer forintnyi adósságot halmozott fel. Ezért maga kérte birtokainak zár alá helyezését. A gondnokok jól gazdálkodtak, s tizenhárom év után felszabadult a kötöttségek alól. Tovább folytatta nagyvonalú építkezéseit. 1783-ban bekövetkezett haláláig már magánvagyonából is hatszázezer forintot költött el egyházi célokra.
Ő hosszabbíttatta meg az oldalszárnyakat és zárta négyszögűvé a kastélyt. A főhomlokzatot pedig érdekesebbé tette azáltal, hogy erkéllyel, kiugró rizalitos résszel hangsúlyozta a középső traktusát. Mögötte a díszterem hatalmas ablakai is ennek az utolsó átalakításnak a termékei.
A főhomlokzat előtt díszkert volt, kerti házzal és négy kúttal. Ezeknek mára már jóformán nyoma sem maradt. (Az egyik díszkút maradványát a patakban találták meg.) Talán már jóval régebben bontották le az építményeket, mert amikor megépült az új iskola, ezt a kertet kellett megkerülniük az északról oda igyekvőknek, s ennek átvágását engedte meg a püspök 1930 körül. Márpedig ha ott ház meg díszkutak vannak, ez a nagylelkűség nehezen elképzelhető. Magának az előkertnek a létét egy korai képeslap bizonyítja. Szemben a talán borostyánnal felfuttatott kastéllyal, ezzel párhuzamos téglafal pillérei közé helyezett vasrácsos kapu enged bepillantást a fákra és az épület bejáratára. Ettől balra mintha valami feltekerhető vászontető szélét is ki lehetne venni a felvételen.
A kastély leírása a Zichy püspök halála utáni évtized első esztendejéből, 1791-ből maradt ránk. Az utcai szárny első emeleti középrészén található a nagy ebédlőterem. Ehhez csatlakozik az egyik oldalon a fogadóterem, a másik oldalon a püspök lakószobája két további szobával, a hálóhelyiség és három előszoba. A végén található a püspök magánkápolnája. A földszinten tizenegy vendégszobát rendeztek be, a másik szárnyon egy cukrászműhelyt, két konyhát, az éléskamrát, a szolgaszemélyzet helyiségét, egy tisztiszobát, irodát és a könyvtárat. Ezt a szárnyat a várkápolna zárja le. Külön figyelmet érdemelnek az értékes freskók. Az utcai rész közepén, a hajdani nagy ebédlő – vagy díszterem – mennyezetén Caietano di Rosa alkotása látható. Isten szeme előtt igazi rokokó mozgalmasságú csoportokban a hét szabad művészet alakjait ábrázolta rövidülésben. A szobák fölé rokokó stukkódíszítés került, a falakra virágmintás díszeket festettek.
Akkor még – ha időszakosan is – volt élet a kastélyban. Később viszont egyre fogytak az ünnepélyes alkalmak, lassan bekövetkezett bizonyos hanyatlás. A XX. század közepének eseményei meggyorsították ezt a negatív folyamatot. Valószínűleg ekkor vitték a plébániára a kápolna oltárképét és négy olajfestményét. A falu kitelepítés utáni vezetősége az egyházi javak államosítása után érzéketlenül, sőt gyűlölettel nézett a „klerikális reakció” kövületére.
Elhatározták, hogy táncteremmé alakítják az ifjúság számára az első emeleti nagy termeket úgy, hogy a köztük levő falat eltávolítják. Egy-két aggodalmaskodó hang jelezte, hogy az a fal nem véletlenül van ott, ahol van, ha lebontják, megváltoztatják a statikai erőviszonyokat, s megroggyanhat az egész épület. A falat lebontották, a rokokó kályhákat szétverték, s a parketton táncoltak kivilágos-kivirradtig. Amíg egyszer csak észre nem vették, hogy repednek a főfalak. Sebaj. Addig-addig mulattak benne, míg végül életveszélyessé kellett nyilvánítani. Visszaemlékező szerint a műemléki helyreállítás során a hatvanas években vagy kétmillióba került betoninjekciókkal, egyéb módon a további romlás lefékezése, megállítása. Helyrehozták a szovjet megszálláskor kiégett pincét is. Később főként búcsú alkalmával vették igénybe.
Nem véletlenül terelődött a soproni muzeológusok figyelme a községre és azon belül is a kastélyra. Az épületet az Akadémia kutatóbázisként szerette volna felhasználni, ám ez a terv különböző okok miatt nem sikerült. Így vált az út szabaddá a helytörténet számára. 1967-ben nyílt meg a helyreállított kastély nagytermében a XVIII. század képző- és iparművészetéből válogatott ideiglenes bemutató.
Elkészült a hasznosítás érdekében véglegesnek szánt kiállítás terve az emeleti szárny délkeleti részének felhasználásával. Ez 1968-ban valósult meg. Hat helyiségben, egészen a kápolnáig terjedően kerültek ide a történetre jellemző oklevelek, a falu építészetét, viseletét, szórakozását tablókra csoportosított fényképekkel és tárlókba helyezett tárgyakkal megvilágító anyagok, köztük egy egész parasztszoba. Néhány évig zavartalanul nézelődhettek a látogatók – 1975-ben 9485-öt vettek számba –, aztán a kiállítást sajnos be kellett zárni.
Változtak az idők: az épületet szállodává alakították. A Kastély Szálló szép reményekkel kecsegtető kezdet után csődbe ment, de előzőleg még a XVIII. századi bútorok műkincslopás áldozataivá váltak. Azzal az ürüggyel, hogy felújítani viszik őket, helyükbe bóvlit állítva, ismeretlen tettesek ismeretlen helyre szállították a berendezés értékesebb részét.
Az épület hányatott sorsa ezzel nem zárult le. A katolikus egyház visszakapta volna, de lemondott róla. Jelenleg az Állami Vagyonkezelő és Privatizációs Részvénytársaság kezelésében újbóli helyreállítás elé néz. A további jövő még ködös…
A kastély főhomlokzatával szemben van a rákosi busz végállomása. A járatra várakozók elgondolkodhatnak azon, hogyan múlik el a világ dicsősége. A homlokzat három címere a három nagy püspöké. Középen a bíbornoki kalap alatt Keresztély Ágosté, jobbra Széchényi Györgyé, balra Zichy Ferencé látható. Az egyik kéményen gólyafészek. A hosszú nyakú madarak korábban többen voltak. Most inkább Rusztra, „a gólyák városába” mennek kelepelni. Bár ott is fogy a számuk.
Az ICOMOS kiadványának szerzője a kastéllyal szembeni térség kialakulását – három épület részbeni lebontása árán – a XIX. századra teszi. Érdekes megfigyelése, hogy a kastélykert és a várfal közötti három teleksávval azonos az osztás az utca túlsó felén. Ilyen egyezésekre más helyeken is akadt. Véleménye szerint a korai vásárok a templomtól északra lévő téren lehettek, amelynek legtávolabbi sarkában kovácsműhely működött. Ez viszont nem feltételezés, ez tény. A Fő utca 172. számot viseli az épület. Meglehetősen elhanyagolt állapotban van.
A déli falmaradványtól tovább, onnan kezdve, ahol a kitelepítettek emlékműve áll, a Fő utca ismét kiszélesedik, egészen a patakig. Itt akár lóúsztató is lehetett. Furlani erre a részre körös-körül hatalmas kertek létezését jelzi, ahol kellemesen lehet pihenni. Közben elismeréssel illeti a plébános, Hauser Lőrinc fáradhatatlan tevékenységét, nem vonva meg a dicséretet sem a templom „nem csúnya” épületétől, sem a kényelmes parókia ékítményeitől.
Vessünk egy pillantást egy olyan házra, amelyet a nemzetközi szervezet segítségével mintaszerűen felújítottak.
Ez a Mayrhofer-ház a Fő utcán. Száma 152. A kiadvány tévesen Zollner-háznak nevezi. A tévedés oka: helytelen tájékoztatás. Valami igazsága mégis van, mert a kitelepítés után a Zollner családot a mára községházává előlépett saját tulajdonukból a Mayrhofer-házba költöztették. A templomtól északra, az utca keleti felén áll. Oromfalas homlokzata, utólag felhordott osztásokkal, két ablakán kihajtható vastáblákkal könnyen felismerhető. Hosz-szan nyúlik hátra, végében a gazdasági épületekkel. Régiségét évszámok jelzik. A legkorábbi, az 1729-es az 1728. évi tűzvész utáni rendbehozásra utal. Megoldásai a felmérő szerint bajor eredetűek.
A község régen tiszta volt. Egy eldobott cigarettacsikket nem lehetett látni – mondják. Évente kétszer meszeltek és festettek, a ház elejét fehérrel, alatta a lábazatot pedig kékkel. A házak, istállók külső-belső meszelése nemcsak arra kellett, hogy szép tiszta legyen a falu, hanem arra is, hogy védelmül szolgáljon a kártékony rovarok ellen.
Az oszlopon álló, az Atyát királyként ábrázoló Szentháromság-szobornál ágazik ki a Fő utcából a temető felé vezető út. A temető Mária Terézia egészségügyi megfontolásokból 1775-ben született rendelete után költözött át ide a templom mellől. Később többször bővítették, és még később kerítették körül. Rendben tartják, hátsó sarkában nagy kereszt, középtájon új ravatalozó. Ma már elég kevés a régi, szépen kifaragott sírkő. A többség jellegtelen műkő, a környék temetőiben mindenütt előforduló forma.
A falu északi végében, mielőtt még Sopron felől leereszkednénk a kőfejtő bejáratához, célszerű balra fordulni, hogy eljussunk a Mithras-szentélyhez, illetve a mellette lévő határátkelőhöz.
Egyelőre azonban visszatérünk a Fő utcára. Már messziről látható – sárga színe miatt is – a most helyreállított, emeletes Zollner-ház, amelybe a községháza költözött előbbi, ideiglenes helyéről. Bizonyos Schrabek építtette 1860-ban. Zollneréknek péksége működött itt.
Előtte áll a pellengér. Kis zászlós oszlopa a föld alá helyezett börtön fölé került a piactéren. 1628-ig még a korábbi áristom szomszédságában álló szilfához kötözték azt, akit erre ítéltek.
Az új oszlop sokáig töltötte be fenyítő szerepét. Utoljára állítólag 1912-ben. Akkor egy házasságtörő asszonyt szíjaztak hozzá. A hagyomány azonban úgy tudja, hogy ez a férj magánbosszúja volt, nem a hatóság ítélete. Egyesek tudnak még egy esetről. Az 1930-as évek valamelyik decemberében három nappalra kötöztek ki kukoricalopás miatt egy más faluból való embert. Az éjszakákat a csendőrőrs fogdájában töltötte.
Mindenesetre a Soproni Világosság 1946. augusztus 5-i cikke a tanúbizonyság arra, hogy igénybe vették még később is ezt a fenyítő eszközt.
A tolvajt a főtérre ültették – fogalmaz a kissé tájékozatlannak látszó cikkíró –, s hátára táblát akasztottak, rajta a felirattal: „Krumplitolvaj!”
Néhány évvel később már a helybeliek sem emlékeztek rá, mire volt jó ez a szégyenoszlop. Ma viszont – éppen azért, mert az országban egyedüli – igazi idegenforgalmi attrakció. Jelentőségét újra kell tanulnia annak, aki netán elfelejtette vagy nem is volt alkalma megjegyezni.