Villa Racus: egyháztól sok házig

hars3_2

Nincs adat arról, hogy Rákosra mikor települtek le – vagy be – a magyarok, de tény, hogy az első megmaradt oklevélben magyar a neve. Bizonyság ez arra, hogy akkor még vagy csak ők, vagy legalábbis többségükben ők lakják. Ezek az első magyarok aligha honfoglalók millenniumi értelemben, hiszen az írás dátuma 1199. Jöhettek a győri püspök más birtokairól is.
A falu meglehetősen hamar fontos hellyé válhatott, hiszen – történelmi mértékkel mérve – elég gyorsan templomot emeltek benne. Akkor még körülötte a temetővel. No meg az sem hagyható ki az érvek közül, hogy az a bizonyos 1199. évi oklevél éppúgy villaként említi, mint Sopront.

Imre király 1199 évi oklevelének részlete

Az oklevelet Imre királyunk állíttatta ki. „A királyi udvarnokok Fertő melletti Págya nevű földjéből” kapott adományt Lőrinc comes, aki vadászaton a király életét megmentette. Érdekes, hogy a vadűzés a máramarosi erdőségekben zajlott, jó messze a nyugati határszéltől.
Rákos egyháza egyszerű román stílusú épület volt Szent Miklósnak szentelve, az előbbi oklevél idejéből. Ismerjük Szent István rendeletét: legalább minden tíz falura kellett, hogy jusson egy plébániatemplom. Akkoriban errefelé nem igen lehetett olyan sok belőle. Rákos nem számított akármilyen kis településnek, hanem olyannak, amelyért érdemes volt megküzdeni.
Sopron városa évszázadokig harcolt a pásztorbotos hatalmassággal mint földbirtokossal azért, hogy jobbágyközségei közé sorolhassa a közbeékelődött Rákost. Az időnként ugyancsak ádáz küzdelem később vallási színezetet kapott, amikor a város egy időre túlnyomóan protestánssá lett, illetve amikor megindult és zajlott a nem éppen szelíd ellenreformáció.
Sűrű nézeteltérések, viták forrásává vált a püspök számára fizetendő dézsma, a termés tizedrésze. Úgyszintén nem lehetett mindig békén beszedni a fertői vámot a soproniaktól, akik jöttek-mentek a városig a halat, nádat, fát, követ szállító szekereikkel. 1254-ben például annyira elfajult a harc a két birtokos között, hogy a püspök interdictum – kiátkozás – alá vonta a várost. Az elöljáróságot és az előkelőbb polgárokat pedig extracommunicatióval – kiközösítéssel – sújtotta. Az előbbi értelmében szünetelt a szentségek kiszolgálása, nem tarthattak nyilvános istentiszteleteket, tilos volt az egyházi temetés, de a városiak legalább az egyház kötelékében maradtak. Akiket viszont kiközösítettek a vezetők közül, azokkal, mint a bélpoklosokkal, még érintkezni sem volt szabad.
Ettől még nem lett béke. Mivel a vámot mindkét fél magának követelte, a király elé járultak, hogy tegyen ő igazságot. IV. Béla ítélete úgy szólt, hogy a vám legyen a püspöké. Egy időben maguk a rákosiak szerették volna megszerezni maguknak, persze ahhoz azért gyöngék voltak. S hogy a területeken se vitatkozzanak, határjáráson jelölték ki, mi tartozik Rákoshoz, mi Sopronhoz.
Az első határkövet a mai Pinty-tetőn állították fel, onnan keletre lépegettek – négy további határkövet helyezve el – a tó partján fakadó ásványvízforrásig. Ismét a kiindulópontra tértek vissza, s most már nyugatra haladtak az erdős hegyen. Körtefák alatt jelölgettek tovább, s leereszkedtek a Sasag nevű kőhídig (Sopronkőhida), ezután Peresnye faluig – későbbi neve Cinfalva, ma Siegendorf –, majd az azóta elpusztult Macskád falu mellett Meggyesig jutottak el. Ott valami soproni nagy utat emleget az oklevél. Talán még a római út maradványa, amely nem volt igazán kiépítve.
A határjelek szúrták a soproniak szemét. Forrt a méreg a város polgáraiban, s csak a kedvező alkalomra vártak, hogy megbosszulják alulmaradásukat. Ez 1311-ben következett el, amikor Tivadar püspök halála után egy időre üresen maradt a megye főpapi széke. Ekkor Sopron polgárai fegyveresen Rákosra rontottak, s lerombolták a püspöki kastélyt, melléképületeivel együtt. Ezért a Győrött egyhangúlag püspökké választott Miklós egyenesen a pápa követénél, Gentilis bíborosnál perelte be Sopront. Valahogy megegyeztek, még abban az évben. Sopron száz márka kártérítést ígért, de esze ágában sem volt fizetni. (Hogy pontosak legyünk: megfizette, de csak, nem tévedés, 1897-ben!)
A püspök nem tudott mit kezdeni ellenük, mert a belső tanács tagjai ügyes diplomáciával – ennek alapja akkor és később is a bor volt – maguk mellé állították Károly Róbertet, az uralkodót. A király amúgy is haragudott a püspökre, s ezt éreztette vele, amikor csak alkalma volt rá. Haragra elég oknak számított az, hogy nem ő helyezte a méltóságba. Még többet nyomott a latban, hogy Miklós püspök apja a király ádáz ellenfele, a nagyhatalmú Németújvári Henrik volt. Ennek megfelelően teljes béke és hosz-szabb időre szóló „szélcsend” akkor következett be, amikor Kálmán, a király törvénytelen fia foghatta kezébe a pásztorbotot. A nagy kiegyezés dátuma 1356.

Edvi Illés Aladár festménye Fertőrákosról (1954körül)

Olyan nagyon sokáig mégsem lehetett nyugalom. A dézsma fizetése-nem fizetése miatt fel-fellángoltak a viták a város és Rákos között. Különösen Molnári Kelemen püspök módszereit ítélik el. A húsz év alatt, amíg ő irányította az egyházmegye ügyeit – 1417 és 1438 között –, ötször hirdetett Sopron ellen interdiktumot. Mindannyiszor az anyagiak miatt, mert hitbeli kérdésekben akkor még nem volt vita.
A rákosi várnagy 1428-ban tekintélyes nagyságú soproni területet szállt meg, több ellenálló soproni polgárt börtönbe vetett, megsebesített, illetve alaposan megveretett. A város – bár Zsigmond király éppen a Délvidéken harcolt a török ellen – a példátlanul súlyos helyzet miatt jegyzőjét, Ernst Konrádot küldte hozzá, hogy igazságot tegyen. A követjárás nem maradt hatástalan. A király szigorú parancsban kötelezte a főpapot arra, hogy azonnal vessen véget a viszálynak, sőt adjon elégtételt a városnak. S hogy ne lehessen tovább területi vita, addig is, amíg bírói ítélet tesz pontot az ügy végére, jelöljék ki ismét – IV. Béla király alapján – a határt.
A király megbízottja, Fraknói Vilmos gróf 1429. október 27-én a város közreműködésével, a következő nap a püspökségével hajtotta végre a határjárást. A kőhídtól – a mai Sopronkőhidán – indultak el északra, Cinfalva felé úgy, hogy egy bizonyos Pühel nevű hegy rákosi maradt. A kőhídtól keletre levő szántók, szőlők, rétek és erdők viszont Sopronéi. Ezek egy részét a már említett Lőrinc comes örököseitől vásárolták meg még korábban. Az ügy folytatásáról nem hallani.
Rákos történetében nagy változást hozott az, hogy 1441. február 25-én Sopront és környékét elzálogosították Frigyesnek, aki akkor még csak német király volt, mert 1442. június 17-én Aachenben választották meg német-római császárnak, III. Frigyes néven. Habsburg Albert magyar király özvegye, a megszorult Erzsébet királyné a zálogba adó. Nyolcezer aranyat kért és kapott ezért.
Benedek püspök rövid hivataloskodása után ismét évekig nem volt vezető Győrött. Utóda – Salánki vagy Széchy Ágoston – csak 1446-ban hallat magáról. De akkor aztán mindjárt Sopronnak szóló interdiktummal, mert nem ő kapta meg a bordézsmát. Sopron a legkedvezőbb időben fordult az uralkodóhoz, aki éppen akkor indított követséget az egyházfejedelemhez Rómába.
Frigyes azt ajánlotta a városnak, hogy panaszolják be a püspököt a pápánál. A követ – Aeneas Silvius Piccolomini, a nagy humanista és 1458-1464 között II. Pius néven pápa – elvállalta a panasz továbbítását. Közbenjárása sikerre vezetett. Amúgy sem volt V. Miklós pápa kedvére való, hogy püspökei a kiátkozással, ezzel a kétélű fegyverrel oly gyakran éltek.
Piccolomini a pápától azt az üzenetet hozta Ágostonnak, hogy függessze fel az egyházi büntetést, mert előbb-utóbb úgyis visszakap mindent. Hát olyan nagyon előbb nem, mert csak Sopron visszaváltása után két évvel, 1465-ben jutott a mezőváros ismét a püspökséghez. Addig azért egyezség is köttetett. A soproniak 1447. Márton napjától, november 11-étől kezdve a bordézsmát a soproni szőlők után a püspöknek, a katzendorfi szőlők után viszont a közeli Macskakő várurának fizették. Hogy tényleg fizették, arra bizonyság, hogy a püspöknek 1447-től okoz gondot a nagy mennyiségű bordézsma elhelyezése, bár volt Sopronban háza, mégpedig a mai Orsolya téren.