„Visszatelepülés az anyaországba”

hars10_1

A nagyhatalmak megegyezésére hivatkozó kollektív kitelepítés következtében az 1941. február 1-jei állapot szerinti 3745 főnyi helybeli lakos közül alig maradtak néhányan Rákoson. (Stabenow idézi a Historia Domusból 1946. május 12-éről: 498-an voltak.) Az esemény jubileumi ünnepén – 1996-ban – avatott emlékszoborra az elűzöttek számaként 3500-at véstek föl.

A kitelepítettek a marhavagon előtt 1946 tavaszán

A háború következtében számosan menekültek az ország keleti feléből a nyugati végekre, a bombázások elől pedig a városokból falura. Ez – természetesen nem számítva a munkaszolgálatosokat, akiket a háború végére kihajtottak Nyugatra – ideig-óráig megnövelhette a lakosság lélekszámát Fertőrákoson is. Bejelentéssel vagy anélkül. Ugyanakkor viszont bizonyos létszám a németek kitelepítési akciójával jutott ki Németországba, még 1945. április 1-je előtt. Ilyen módon feltehetőleg azok távoztak, akiknek „vaj volt a fejükön”. A fertőrákosi plébánia Historia domusa szerint a környék legtöbb falujából a lakosság hat százaléka tűnt el vagy halt meg a háború alatt. Százas nagyságrendű adat.
A háború utáni kitelepítésről megjelent hirdetmény cinikusan közli a lakossággal, hogy a németeket Magyarországról visszatelepítik anyaországukba. A Felvidékről pedig magyarokat telepítettek „anyaországukba”. Jutott belőlük Fertőrákosra is.
A végsőkig elkeseredett „svábok” – felületes általánosítás, legkevésbé svábok laktak itt –, több helyütt ellenálltak. Egyes helyi újságok pedig még „rátettek egy lapáttal”, amikor gyűlöletkeltés céljából vagy egyszerűen csak a kollektív felelősségre vonás igazának bizonyítására különféle rémhírekkel traktálták olvasóikat.
Egy plakát szerint az amerikai zónába szállítják azokat, akik a legutóbbi – 1941-es – népszámláláskor német nemzetiségűnek, illetve anyanyelvűnek vallották magukat, akik magyar családnevüket németre cserélték, s csak negyedikként jelöli meg a volksbundistákat és a német fegyveres alakulatok tagjait. Mentesülnek azok, akiknek házastársa nem német nemzetiségű, illetve nem német anyanyelvű, hozzászámítva kiskorú gyerekeiket és 65 évnél idősebb felmenőiket. A mentesítést a helyben lévő illetékesektől lehet kérni.
Ez áll a papíron. A valóság azonban egészen más volt. A kapukban beköltözésre váró telepesek kielégítésére elsősorban a gazdagabbak kerültek a listára, a mentesítésekbe pedig erősen belejátszottak a különböző pártok szempontjai. Ez persze nemcsak Fertőrákoson zajlott így.
A német nyelvű hirdetmény különben részletesen megadja, mit vihetnek magukkal a szerencsétlenek. Ékszereiket, készpénzüket – kivéve a külföldi fizetőeszközt –, a legszükségesebb ruházatot, ágyneműt, kéziszerszámokat és háztartási eszközöket. Továbbá személyenként húsz kilogramm élelmiszert, mégpedig egy kilogramm zsírt, két kilogramm húst, hét kilogramm lisztet, kenyeret vagy tésztafélét, két kilogramm hüvelyest, nyolc kilogramm krumplit. Ezt beleszámítva az egész csomag nem lehet személyenként száz kilogrammnál több. Javasolják, hogy zsákokba csomagoljanak. Jobban kézre áll, és nem jelent fölösleges súlyt. A szöveg minisztériumban előre gyártott szöveg, hiszen nemcsak hálóhelyekről és egészségügyi ellátásról beszél, hanem fűthető vagonokról is – tavasszal. Aláírás helyett: Ministerialkommissar, azaz miniszteri biztos.
A marhavagonokból álló három szerelvényből az első 1946. április 24-én indult Sopronból, hatszáz fertőrákosi személlyel. Az amerikaiakkal kötött megállapodás szerint legfeljebb ezerszázan lehettek egy-egy vonaton.
A második „szállítmány” május 6-án hagyta el a pályaudvart. Ezzel ment ki Rohrer István plébános, míg káplánja a május 7-i szerelvénnyel távozott. Mindketten önként, nem akarták elhagyni híveiket.
A szociáldemokrata Soproni Világosság 1946. június 3-i száma hivatalos adatokat közöl a Sopron környéki falvakban lezajlott kitelepítésről. Ágfalva, Sopronbánfalva, Fertőrákos, Kópháza, Harka, Balf és Fertőboz 9963 összeírottja közül 1790-et mentesítettek, 24 távozott önként – valamennyien Sopronbánfalváról –, s 8149-nek kellett elhagynia az országot. Fertőrákosról a 3034 összeírottból 2603-nak. Az önkéntesek rovata a falunál üres, holott a két pap minden bizonnyal saját elhatározásából csatlakozott híveihez. Más szemtanúk viszont elősorolnak olyan családokat, amelyek a listán voltak ugyan, mégis maradtak. És sok olyan családtagról tudnak, aki csatlakozott a távozásra kényszerített hozzátartozójához. A nagy népfolyamnak volt egy ellenkező irányú gyenge kis ága: néhányan később visszajöttek, visszajöhettek. Hogyan fér ez össze az emlékművön szereplő 3500-zal vagy a hivatalos 2603-mal, s még hozzá egy önként távozottal sem? Nem tudni.
A zsidók összeterelése és kihurcolása, valamint a németek kitelepítése között alig két év telt el. Túl az emberi tragédiákon azon is el lehet gondolkodni, hogy az ország mennyi értékes embert veszített rövid idő alatt akkor, amikor a háború utáni újjáépítésben mindenkire szükség lett volna. Ne számítsuk most a harcterek és fogolytáborok veszteségeit.
Az 1949. január 1-jei népszámlálás 2053 lelket talált a faluban. Tehát legalább 1682 telepest, ha a tízszázalékos „maradványt” fogadjuk el. Sajnos sem a kerek, sem a nem kerek számokat nem vehetjük készpénznek. Pontos értékeket talán majd akkor kapunk, ha a levéltári adatok a személyiségi jogok hatálya alól felszabadulván az eredeti iratok tanulmányozhatókká válnak.
Az elmúlt évtizedek nem kedveztek annak sem, hogy őszintén szembenézzünk a kitelepítés eseményeivel, indokaival. Ma is él az a nézet, amely a népszavazásig vezeti vissza a helybeli németség kálváriájának okait. Bűnhődést lát benne. Bűnhődést azért, mert 1921-ben Fertőrákoson csak a kisebbség adta voksát hazájára, Magyarországra. Lám a sors… – vallják.
Stabenow szerint a fertőrákosiak közül sokan a württembergi Ostalb vidékére kerültek, s onnan nagyobb számban Steinheim am Albuch községbe. Beilleszkedtek, és szorgalmuk révén segítették az ottani újjáépítést. Az idő múlásával lecsillapodtak az indulatok, lélekben máig nem tudtak elszakadni szülőföldjüktől.