Friedrich von Kreuzpeck szobor

latniv11_1

A rákosi világvándor
(1340-1360)

Tardy Lajos: Régi feljegyzések Magyarországról
Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó
Budapest 1982.

Keresse fel bárki – akár mint turista, akár mint gyógyulást kereső beteg – Sopront, ha ideje nem túlságosan szűkre szabott, bizonyára meglátogatja a Soprontól „macskaugrásnyira” fekvő, régi mezővárosi báját mindmáig megőrző, már 1582-ben vásártartási joggal rendelkező Fertőrákost. 
Még a néhai való jó Vályi Andárs Professzor XVIII. Század végi jeles műve, Magyar Országnak leírása – mely pedig gyakran csak a lélekszámra és a föld minőségére vonatokzó adatokat ismerteti – is kiemeli, hogy a Fertő-tó partján elterülő Rákos „földes Ura a’ Győri Püspök, a’kinek 4 szegeletre épült jeles kastéllyával ékeskedik … fekszik Sopronhoz 7/8 mérföldnyire. A’ város kővel kerített, alatta pedig az Uraságnak gyönyörű kertye által vidámitatik …” Mindehhez vegyük hozzá híres mészkőbányáját is: ezt már a rómaiak művelték, majd 1628-ban a Habsburgok újból megnyitották, hogy végül is a bécsi középületek jó része (például az egyetem Lueger-Ringen lévő, méretre, szépségre kiemelkedő palotája) fertőrákosi kőből készüljön. Megemlíthetjük a kőbánya közelében talált ókori Mithras-barlangot, amelyet l865-ben Storno Ferenc fedezett fel, valamint a műemlékké nyilvánított késő barokk templomot is … El kell ismernünk tehát, hogy nevezetes helységgel van dolgunk – s nevezetességét fájdalmasan egészíti ki, hogy irodalmi életünk egész sor kitűnősége e tájon vesztette életét 1944 végé s 1945 elején az újkori barbárok kezétől. 
Az egykori mezőváros krónikáját azonban még egy egészen más jellegű „adalékkal” is gyarapíthatjuk.
Ez a település igen régi, lakossága vegyes magyar és német ajkú. Valamikor német helységnévvel is rendelkezett. Régmúlt századokban Kroisbachnak, a középkorban Chreuzpecknek is hívták. Joseph von Hormayr és Mednyánszky Alajos 1829. évi bécsi történeti évkönyve és Hugo Hassinger 1949-ben megjelent művelődéstörténeti munkája szerint ebben a városban született a XIV. század lovagvilágának egyik legkalandosabb alakja, Nagy Lajos király bátor vitéze, Friedrich von Chreuzpeck.
Kortársának, a lovagi tornák megéneklőjének, Peter Suchenwirt osztrák költőnek művén kívül más írásos bizonyíték nem maradt fenn a változatos életű bajnokról, ezért hát fertőrákosi születése mellett további egykorú adatok nem állnak rendelkezésünkre. Minthogy azonban viszontagságokban rendkívül gazdag élete magyar vonatkozásokban is bővelkedik, érdemes pályájáról megemlékezni. 
A bécsi évkönyv szerint Frigyes lovag 1290 körül született, és tizenhat éves korában már fegyveresen vonult hadba Albrecht német király és osztrák herceg oldalán. Ennek halála után, 1311-ben Szép Frigyes és Ottó hercegeket kísérte el bajorföldi és itáliai hadjárataikra. Hogy ezt követően mi mindent művelt néhány esztendeig, azt nem tudjuk; az bizonyos, hogy 1309-től 1321-ig ismét Bajorországban vitézkedik; Mühldorfnál súlyos lándzsaszúrás éri, fogságban nehezen épül fel – de mindössze két évnek kellett leperegnie ahhoz, hogy ismét a csaták mezején találkozzunk vele.
Kár volna szépítgetni – hiszen ebben a korban ez valóban nem ment ritkaságszámba -, Frigyes lovag sűrűn váltogatta pártállását. Bizony rendszeresen bérbe adta szablyát forgató izmos karját az egymással marakodó itáliai városoknak, fejedelmeknek. Előbb Altopescia vívásában jeleskedik a híres condottiere, Castruccio Castracani oldalán, majd Padova, Bologna, Modena mellett hajtja végre mindenkori urainak legnagyobb megelégedésére – olykor előző urai ellen – több mint vakmerő haditetteit. 
1326-ig az itáliai csataterek állandó szereplője – sebeket oszt, sebeket kap -, de 1328-ban már a franciaországi Tours-ban vívja ki lovagi párviadalait, 1331-ben pedig már az osztrák-morva határvidéken, Nikolsburgnál szerez újabb sebhelyet a többihez. 
Mire felgyógyul, megkötik a békét – és ez nincs ínyére Frigyes vitéznek, aki szemmel láthatólag csak teljes páncélzatban, leeresztett sisakrostéllyal érzi otthonosan magát. Ekkor elterjed a híre, hogy Róbert nápolyi király Apuliában hadakozik; természetesen nyomban odasiet. Esete azonban távolról sem kivételes; tartósabb fegyvernyugvások idején a „nyugtalan elemek” akkortájt szívesen szegődtek idegen zsoldba. Nem volt Itáliának olyan állama, melyben magyar vitézek ne találtak volna alkalmazást – írta Szilágyi Sándor történetírónk -, s ez a következő évszázadban még jobban elharapózott. Ha szemügyre vesszük például az 1480-as évek nápolyi zsoldjegyzékét, ilyen nevekre bukkanunk: Andrea Ungaro, Demitro Ungero, Tamasi Ungaro, Blas Ungaro – s a lajstromok oldalakon át így folytatódnak. 
Frigyes lovag Itáliába érkezve csalódottan tapasztalhatta, hogy a háború vaklármának bizonyult, és sebek osztásához szokott kardja tétlenségre van kárhoztatva. Mitévő legyen? Egy hasonló gondolkodású francia lovaghoz csatlakozik, hogy a spanyolországi mórokkal mérje össze fegyverét. Itteni haditetteiről hallgat Suchenwirt, de alighanem itt is szünetelhettek a harcok, mert a rákosi világvándor – kora íratlan szabályait követve – a Szent-földre zarándokol, meglátogatja a Sínai-hegyen emelkedő Szent Katalin-kolostort, majd Kairó következik. 
Az akkori közlekedési viszonyok közt ez önmagában is tekintélyes út. Az ember azt hinné: elege van az utazásból, de neki még nem akaródzik visszafordulni: Indiába igyekezne. Ám éppen csak a titokzatos birodalom határáig jut el, amikor egy „pogány törzs” foglyul ejti. Fél esztendőt tölt el bilincsek között, amikor jólelkű örmény kereskedő kiváltják. Megmentőivel örmény földre érkezik, itt azonban unalmas békét és nyugalmat talál. Újra égni kezd talpa alatt a föld: nem állja soká a tétlenséget. Következő állomásai: Ciprus, Bizánc, a krími Tatárország és Kaffa – a génuai köztársaság fekete-tengeri gyarmatvárosa. 
Orosz földön keresztül érkezik Lengyelországba, mégpedig a lehető legjobbkor: ismét harcolhat, ezúttal a pogány poroszok ellen. Azután 1347-ben a svéd király zsoldjában verekszik a litvánokkal, majd amikor itt is elhallgat a fegyvercsörgés, a norvégiai Trondhjemből Skóciába hajózik. Angliában, Írországban a lovagi tornák hőse, majd a korosodó harcos egy időre „szakmát” változtat: angol gályán küzd a spanyolok ellen. Hollandia egyik kikötőjében száll partra. Most már csak egy kis római hálazarándoklat következik – és csaknem ötesztendős távollét után végre megpihenhet a Fertő-tó partján.
Az élet forgatagos változatosságához szokott embernek Rákos – bármily meghitt és vonzó is – még ma sem nyújt túlságosan sok izgalmat és érdekességet. Bizonyosra vehetjük, hogy akkor még kevésbé volt alkalmas a bajnok érdeklődésének tartós lekötésére. Ne csodálkozzunk hát túlságosan: Frigyes lovag megelégelte a henyélést. Ismét magára öltötte sok csatát látott mellvértjét, lóra pattant, és meg sem állt Nagy Lajos király táboráig. 1351-ben ugyanis Kázmér lengyel király országát megtámadták a litvánok, a szorongatott uralkodó magyar segítségért folyamodott. Nagy Lajos király nem tagadta meg a kérés teljesítését, és hadba szállt a lengyelek oldalán; Frigyes lovag rettegett szablyája ott csillogott ezekben a harcokban is.
A győzedelmes hadjárat után az öreg bajnok nem tért haza a magyar sereggel, hanem jókora vargabetűre vállalkozott. Előbb a skandináv országok lovagi tornáin gyarapította diadalmas bajvívásainak számát, majd ismét az Ibériai-félszigeten termett, ahol az idő tájt ugyancsak fellángoltak a harcok. Innen Tuniszba kerül – nyilván fogolyként, de erről szemérmesen hallgat Suchenwirt. Ám erre látszik utalni az a tény, hogy innen ismét a Szentföldre zarándokolt- ez a kétségtelen jele volt annak, hogy valaki hosszú rabságból szabadult. Innen Konstantinápolyba hajózik, majd Bulgárián és Moldván keresztül érkezik vissza Magyarországra. 
Friedrich von Chreuzpeck, három világrész vándora, százada lovagvilágának jellegzetes és egyben különleges alakja 1360-ban halt meg; teste az Ágoston-rendi barátok Bécs melletti, badeni templomának kriptájában jutott végül a jól megérdemelt örök nyugalomhoz.

frigyes szobor