|
Friedrich von Kreuzpeck szobor
A fertőrákosi világvándor
(1340-1360)
Tardy Lajos: Régi feljegyzések Magyarországról
Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó
Budapest 1982.
 Keresse
fel bárki – akár mint turista, akár mint gyógyulást kereső
beteg – Sopront, ha ideje nem túlságosan szűkre szabott, bizonyára
meglátogatja a Soprontól „macskaugrásnyira” fekvő, régi mezővárosi
báját mindmáig megőrző, már 1582-ben vásártartási joggal rendelkező
Fertőrákost.
Még a néhai való jó Vályi Andárs Professzor XVIII. Század
végi jeles műve, Magyar Országnak leírása – mely pedig gyakran
csak a lélekszámra és a föld minőségére vonatokzó adatokat
ismerteti – is kiemeli, hogy a Fertő-tó partján elterülő Rákos
„földes Ura a’ Győri Püspök, a’kinek 4 szegeletre épült jeles
kastéllyával ékeskedik … fekszik Sopronhoz 7/8 mérföldnyire.
A’ város kővel kerített, alatta pedig az Uraságnak gyönyörű
kertye által vidámitatik …” Mindehhez vegyük hozzá híres mészkőbányáját
is: ezt már a rómaiak művelték, majd 1628-ban a Habsburgok
újból megnyitották, hogy végül is a bécsi középületek jó része
(például az egyetem Lueger-Ringen lévő, méretre, szépségre
kiemelkedő palotája) fertőrákosi kőből készüljön. Megemlíthetjük
a kőbánya közelében talált ókori Mithras-barlangot, amelyet
l865-ben Storno Ferenc fedezett fel, valamint a műemlékké
nyilvánított késő barokk templomot is … El kell ismernünk
tehát, hogy nevezetes helységgel van dolgunk – s nevezetességét
fájdalmasan egészíti ki, hogy irodalmi életünk egész sor kitűnősége
e tájon vesztette életét 1944 végé s 1945 elején az újkori
barbárok kezétől.
Az egykori mezőváros krónikáját azonban még egy egészen más
jellegű „adalékkal” is gyarapíthatjuk.
Ez a település igen régi, lakossága vegyes magyar és német
ajkú. Valamikor német helységnévvel is rendelkezett. Régmúlt
századokban Kroisbachnak, a középkorban Chreuzpecknek is hívták.
Joseph von Hormayr és Mednyánszky Alajos 1829. évi bécsi történeti
évkönyve és Hugo Hassinger 1949-ben megjelent művelődéstörténeti
munkája szerint ebben a városban született a XIV. század lovagvilágának
egyik legkalandosabb alakja, Nagy Lajos király bátor vitéze,
Friedrich von Chreuzpeck.
Kortársának, a lovagi tornák megéneklőjének, Peter Suchenwirt
osztrák költőnek művén kívül már írásos bizonyíték nem maradt
fenn a változatos életű bajnokról, ezért hát fertőrákosi születése
mellett további egykorú adatok nem állnak rendelkezésünkre.
Minthogy azonban viszontagságokban rendkívül gazdag élete
magyar vonatkozásokban is bővelkedik, érdemes pályájáról megemlékezni.
A bécsi évkönyv szerint Frigyes lovag 1290 körül született,
és tizenhat éves korában már fegyveresen vonult hadba Albrecht
német király és osztrák herceg oldalán. Ennek halála után,
1311-ben Szép Frigyes és Ottó hercegeket kísérte el bajorföldi
és itáliai hadjárataikra. Hogy ezt követően mi mindent művelt
néhány esztendeig, azt nem tudjuk; az bizonyos, hogy 1309-től
1321-ig ismét Bajorországban vitézkedik; Mühldorfnál súlyos
lándzsaszúrás éri, fogságban nehezen épül fel – de mindössze
két évnek kellett leperegnie ahhoz, hogy ismét a csaták mezején
találkozzunk vele.
Kár volna szépítgetni – hiszen ebben a korban ez valóban nem
ment ritkaságszámba -, Frigyes lovag sűrűn váltogatta pártállását.
Bizony rendszeresen bérbe adta szablyát forgató izmos karját
az egymással marakodó itáliai városoknak, fejedelmeknek. Előbb
Altopescia vívásában jeleskedik a híres condottiere, Castruccio
Castracani oldalán, majd Padova, Bologna, Modena mellett hajtja
végre mindenkori urainak legnagyobb megelégedésére – olykor
előző urai ellen – több mint vakmerő haditetteit.
1326-ig az itáliai csataterek állandó szereplője – sebeket
oszt, sebeket kap -, de 1328-ban már a franciaországi Tours-ban
vívja ki lovagi párviadalait, 1331-ben pedig már az osztrák-morva
határvidéken, Nikolsburgnál szerez újabb sebhelyet a többihez.
Mire felgyógyul, megkötik a békét – és ez nincs ínyére Frigyes
vitéznek, aki szemmel láthatólag csak teljes páncélzatban,
leeresztett sisakrostéllyal érzi otthonosan magát. Ekkor elterjed
a híre, hogy Róbert nápolyi király Apuliában hadakozik; természetesen
nyomban odasiet. Esete azonban távolról sem kivételes; tartósabb
fegyvernyugvások idején a „nyugtalan elemek” akkortájt szívesen
szegődtek idegen zsoldba. Nem volt Itáliának olyan állama,
melyben magyar vitézek ne találtak volna alkalmazást – írta
Szilágyi Sándor történetírónk -, s ez a következő évszázadban
még jobban elharapózott. Ha szemügyre vesszük például az 1480-as
évek nápolyi zsoldjegyzékét, ilyen nevekre bukkanunk: Andrea
Ungaro, Demitro Ungero, Tamasi Ungaro, Blas Ungaro – s a lajstromok
oldalakon át így folytatódnak.
Frigyes lovag Itáliába érkezve csalódottan tapasztalhatta,
hogy a háború vaklármának bizonyult, és sebek osztásához szokott
kardja tétlenségre van kárhoztatva. Mitévő legyen? Egy hasonló
gondolkodású francia lovaghoz csatlakozik, hogy a spanyolországi
mórokkal mérje össze fegyverét. Itteni haditetteiről hallgat
Suchenwirt, de alighanem itt is szünetelhettek a harcok, mert
a fertőrákosi világvándor – kora íratlan szabályait követve
– a Szent-földre zarándokol, meglátogatja a Sínai-hegyen emelkedő
Szent Katalin-kolostort, majd Kairó következik.
Az akkori közlekedési viszonyok közt ez önmagában is tekintélyes
út. Az ember azt hinné: elege van az utazásból, de neki még
nem akaródzik visszafordulni: Indiába igyekezne. Ám éppen
csak a titokzatos birodalom határáig jut el, amikor egy „pogány
törzs” foglyul ejti. Fél esztendőt tölt el bilincsek között,
amikor jólelkű örmény kereskedő kiváltják. Megmentőivel örmény
földre érkezik, itt azonban unalmas békét és nyugalmat talál.
Újra égni kezd talpa alatt a föld: nem állja soká a tétlenséget.
Következő állomásai: Ciprus, Bizánc, a krími Tatárország és
Kaffa – a génuai köztársaság fekete-tengeri gyarmatvárosa.
Orosz földön keresztül érkezik Lengyelországba, mégpedig a
lehető legjobbkor: ismét harcolhat, ezúttal a pogány poroszok
ellen. Azután 134-ben a svéd király zsoldjában verekszik a
litvánokkal, majd amikor itt is elhallgat a fegyvercsörgés,
a norvégiai Trondhjemből Skóciába hajózik. Angliában, Írországban
a lovagi tornák hőse, majd a korosodó harcos egy időre „szakmát”
változtat: angol gályán küzd a spanyolok ellen. Hollandia
egyik kikötőjében száll partra. Most már csak egy kis római
hálazarándoklat következik – és csaknem ötesztendős távollét
után végre megpihenhet a Fertő-tó partján.
Az élet forgatagos változatosságához szokott embernek Fertőrákos
– bármily meghitt és vonzó is – még ma sem nyújt túlságosan
sok izgalmat és érdekességet. Bizonyosra vehetjük, hogy akkor
még kevésbé volt alkalmas a bajnok érdeklődésének tartós lekötésére.
Ne csodálkozzunk hát túlságosan: Frigyes lovag megelégelte
a henyélést. Ismét magára öltötte sok csatát látott mellvértjét,
lóra pattant, és meg sem állt Nagy Lajos király táboráig.
1351-ben ugyanis Kázmér lengyel király országát megtámadták
a litvánok, a szorongatott uralkodó magyar segítségért folyamodott.
Nagy Lajos király nem tagadta meg a kérés teljesítését, és
hadba szállt a lengyelek oldalán; Frigyes lovag rettegett
szablyája ott csillogott ezekben a harcokban is.
A győzedelmes hadjárat után az öreg bajnok nem tért haza a
magyar sereggel, hanem jókora vargabetűre vállalkozott. Előbb
a skandináv országok lovagi tornáin gyarapította diadalmas
bajvívásainak számát, majd ismét az Ibériai-félszigeten termett,
ahol az idő tájt ugyancsak fellángoltak a harcok. Innen Tuniszba
kerül – nyilván fogolyként, de erről szemérmesen hallgat Suchenwirt.
Ám erre látszik utalni az a tény, hogy innen ismét a Szentföldre
zarándokolt- ez a kétségtelen jele volt annak, hogy valaki
hosszú rabságból szabadult. Innen Konstantinápolyba hajózik,
majd Bulgárián és Moldván keresztül érkezik vissza Magyarországra.
Friedrich von Chreuzpeck, három világrész vándora, százada
lovagvilágának jellegzetes és egyben különleges alakja 1360-ban
halt meg; teste az Ágoston-rendi barátok Bécs melletti, badeni
templomának kriptájában jutott végül a jól megérdemelt örök
nyugalomhoz.
|
