II. Középkori történelem

Fertőrákos keletkezése, határai, Macskakő vára
A rákosi birtok és püspöki földesurai a középkorban
A rákosi birtok sorsa a mohácsi vész után
A rákosi püspöki uradalom

 

 

Fertőrákos keletkezése, határai. Macskakő vára

A mai Fertőrákos keletkezésére a kiindulópontot a magyarok keresztény hitre térésében, illetve a Szent István által alapított győri püspökségben kell keresni. Az uralkodó a püspökségeknek székesegyházakat építtetett és ezek nevére az egyházmegye területén több egymástól távoleső földbirtokot adományozott. A győri püspökség katedrálisát Szent István 1030-1033-ban építtette és azt a Boldogságos Szűz nevére szentelték. Ennek és a püspökségnek fenntartására szintén több helyen adományozott a szent király kisebb-nagyobb kiterjedésű birtokokat azért, hogy a különböző vidékek egyházi közigazgatását kiépíthesse. A püspökség legnyugatibb birtoka a fertőmelléki volt, ennek oka bizonyára a nyugati vidék egyházi szervezetének kiépítése és talán a soproni várnak erősítése, esetleg ellenőrzése lehetett.
Hogy a győri Boldogságos Szűz Mária katedrálisának, illetve a püspökségnek a Fertő mellett is volt birtoka, erről írásos bizonyítékok sokáig nem beszélnek. A tatárok 1240-1241-ben olyan alaposan elpusztították hazánk lakott helyeit, hogy csak itt-ott maradt fenn okirat, amit a megmenekült intézmény vagy birtokos magával tudott menteni. Éppen a tatárpusztítás után a második honalapító, IV. Béla király idejéből való a győri püspökség Fertő menti birtokának első említése, és ez az első okirat mindjárt igen nagy jelentőségű. Ezen okirat nincs meg eredetiben, de Zsigmond király átírásában, egy 1429. november 3-án kelt döntéséből ismert. Az eredeti okiratot Molnári Kelemen győri püspök (1417-1438) mutatta be a soproniakkal való per döntő bizonyítékaként és Zsigmond király oklevele egy értelemzavaró, téves évszámmal örökíti meg azt.
Az okirat Zsigmond király átírásában, magyar fordításban a következőképpen van felvéve. “A néhai Béla király levele az ő nagyobb kettős pecsétjével az Úr 1244. [éve] június nonájának második napján, uralkodásának 18. esztendejében privilegiumként kiadva nyilvánítja, hogy midőn perre és egyenetlenségre szolgáló anyagra nézve ugyanazon néhai Béla király jelenlétében egyrészt Sopron bírája, esküdtjei és összes népe, a másik részről tisztelendő Omodeus atya, Isten kegyelméből győri püspök között a régebbi időben megindított bírói elintézés kérdése felújítást nyert a közönségesen Fertőnek nevezett mocsár és tó kikötője és kikötői vámja felett, amely ugyanazon város mellett fekvő, a Boldogságos Szűz temploma Rákos nevű birtokának tulajdonában van, a nevezett vámot a soproni bíró, esküdtek és az egész város népe régi levelekből nyert információk alapján neki szóló királyi adománynak mondották, a másik részről pedig a nevezett püspök úr az ország jelenlevő egyházi és világi nagyjai előtt az általános egyházi felfogás szerint hangoztatta, hogy az egyház birtokai mindenütt mentesek minden adó és vám alól, amiért is a megnevezett püspök úr az elbirtokló várost egyházi interdiktum alá is vetette, ezért ugyanazon Béla király … megfontolva, hogy bármit Isten dicsőségére adományoznak az az Ég kincstárának tulajdona, a kőkötő vámját minden ellenkezés kizárásával … visszabocsátotta és visszaadta a püspök úrnak és utódainak, akarván őseinek adományozását okvetlenül és békésen fenntartani.”
Béla király rendelkezésének idézésében van egy nyilvánvaló tévedés, ami a Zsigmond király okiratát készítő jegyző hibás olvasása következtében csúszhatott be. A jegyző 1244-et tüntetett fel az okirat keletkezése évének, holott az eredeti bizonyára 1254-et ír. Béla király uralkodásának 18. éve ugyanis nem 1244., hanem 1254. Amadeus nevű püspöke kettő volt a győri egyházmegyének. Az első Amadeus 1241-ben lett püspök, de már 1242-ben meghalt. A második Amadeust, aki a híres Pok nemzetségből származott, 1254-ben nevezték ki győri püspöknek, tehát csak ő érthető az okiratban említett püspökként.
A második tévedés nem az okiratban van, hanem annak modern olvasói tévedtek, amikor e szavakból: “super tributo portui, scilicet stagno et lacu Fertew vulgariter nuncupati, in possessione ecclesiae beate Virginis Rakus vocata prope eadem civitate existente” azt olvasták ki, hogy Rákos közelében egy a Boldogságos Szűz tiszteletére emelt templom állott, holott a “prope” szó Rákosnak Sopronhoz való közelségét tünteti fel (“prope eandem civitatem” – Rákos pedig nem volt civitas.) A fenti szavak azt sem mondják, hogy Rákosnak akkor már volt temploma. A szavakat úgy kell helyesen értelmezni, hogy a rákosi birtok a győri püspökség Szűz Mária templomának nevére volt írva. Ugyanígy értelmezi ezt több későbbi okirat is.
Az okiratból kitűnik, hogy a rákosi birtok ügye már a régebbi időben is adott perre alkalmat és azt a pert 1254-ben Sopron csak felújította. Azaz: Rákos a győri püspöknek már korábban is birtoka volt. Ezt Sopron tulajdonképpen nem is vitatta, csak a fertői vámot követelte magának Rákoson is. A fertői vám szedése Rákos kivételével eredetileg királyi jog volt, amelyből idővel néhány főnemes (Osl, Kanizsai), majd Sopron is részesült ott, ahol területe a Fertőt érintette (Balf, majd Meggyes határában). Itt a király a vám felét a városnak engedte át a király, sőt Károly Róbert bizonyos évekre az egész vámot is a városnak adta, amikor is a vár külső falait építették. A rákosi vámhoz azonban a soproniak csak úgy juthattak, hogy a tatárjárás által elpusztított birtokot gazdátlannak tekintették és elbirtokolták, mindaddig, amíg II. Omodeus személyében akadt püspök, aki jogait még a kiközösítés alkalmazásával is visszakövetelte.
IV. Béla király idézett oklevelével nemcsak a rákosi fertői vám kérdését döntötte el, hanem mindkét fél nagyobb megnyugtatására határmegállapítást is végzett Sopron és Rákos között. Jóval ezt megelőzőleg már parancsot adott a pannonhalmi monostornak, hogy kiküldöttjei Osl comes fiával, akit Nagy Herbord néven említenek az oklevelek, vele mint királyi emberrel járják be és állapítsák meg a rákosi birtok határát. A határbejárás alapján Béla király a következőképpen döntött: Rákos déli oldalán az első határkő a Págya nevű udvarnoki földeknél van egy hegytetőn (Pintytető a mai neve). Onnan a határ négy határkő által jelezve leszáll az ásványvízforrást tartalmazó kútig, ahonnan keleten a Fertőbe vonul. Visszatérve a kiindulási pontra, ettől nyugatra a határ az erdős hegyen megy tovább. Itt körtefák alatt felállított két “meta” jelzi a határt, amely azután leereszkedik a Sasag nevű kőhídig és tovább megy a peresznyei (cinfalvi) határig, onnan keletre fordul, átmegy a Macska vagy Madaska nevű “meta”-n és Meggyes felé vonul a soproni nagy útig.
E leírásból látható, hogy a későbbi, többször ismétlődő határper alkalmával történt ugyan itt-ott kiigazítás, de lényegében IV. Béla idejében is ugyanaz a területe volt a püspöki birtoknak, mint a legújabb időkben. A település határa magában foglalta tehát a Sopron felé eső erdős domb egy részét (Püspökerdő), a mai községet és az annak folytatását képező köves, sziklás dombvonulatot, továbbá a Fertő irányába eső földeket és réteket, valamint a fertői nádas és tó Rákos felé dűlő részét.
Miután a püspöki birtok tekintélyes terjedelmű volt, a dolog természete szerint Rákoson már kezdettől fogva kezelőségének kellett lenni. A birtok középpontja a tatárjárás pusztításai után újra lakott hellyé vált a birtok középpontja, ahol a birtokkezelőnek, háza népének és megfelelő számú szervitorának állandó lakásokat kellett építeni. Sőt, mivel a püspök egyházi illetősége egészen a Lajtáig terjedt, tehát így arra többször is kellett utaznia és minthogy az utat Győrbe visszafelé rövid idő alatt nem tehette meg, önként adódik, hogy számára itt is kellett megfelelő lakást biztosítani, tehát befogadására és ideiglenes udvartartására kastélyt építeni.
Hogy ez valóban így is volt, bizonyítja a Soproni Levéltárban őrzött, 1311. július 3-án kelt okirat, amely arról értesít, hogy Miklós győri püspök az általa és sok előkelő ember által felkért Gentilis bíboros pápai követ jelenlétében Sopron városával kiegyezik 100 márka lefizetése ellenében azért, hogy a soproni polgárság a püspök rákosi palotáját és épületeit (templomról nincs szó) lerombolta.
A rombolás okát az akkori politikai viszonyokból lehet megmagyarázni. Miklós püspök (1308-1337) az Árpád-ház kihalása utáni trónvillongások közepette, mint a hatalmas nyugati oligarcha, Németújvári Henrik fia került a győri káptalanból a püspöki székbe. Mikor Károly Róbert elfoglalta a trónt, egyik legádázabb ellenfelével, Henrik gróffal és minden rokonával éreztette haragját. Így Miklós püspök győri várát és birtokait lefoglaltatta. A soproni tanács talán azért, hogy a királynak kedvében járjon, vagy esetleg, hogy a maga közelében fekvő püspöki települést megakadályozzon, lerombolta a rákosi kastélyt és a házakat. Miklós püspök V. Kelemen pápához fordult segítségért, és az ő felszólítására a király visszaadta Győrt a püspöknek. Gentilis bíboros közbenjárásának viszont a rákosi kárért sikerült elégtételt szereznie Soprontól.
A Miklós püspök pecsétjével kiadott oklevél nyugtatja a 100 márka kifizetését és feljegyzi, hogy a fenti összeget a bíborosnak fizette ki, mint a győri székesegyház római tartozását. A Házi Jenő által kiadott oklevelek később arról beszélnek, hogy a 100 márka meg nem fizetése miatt még Miklós utóda, Kálmán püspök is pereskedett a várossal és csak 1355-ben sikerült az összeget kamatostul megkapni. A két adat ellentmond egymásnak. Feljegyzések hiányában nem lehet megállapítani, vajon Miklós püspök, illetve utóda még egyszer követelték-e az összeget, avagy Sopron csak ígéretet tett, de nem fizette ki a 100 márkát a megegyezés alkalmával. Viszont ez utóbbi alig hihető, mert különben a város nem jutott volna a hivatalos püspöki nyugta birtokába.
Azt, hogy egyébként a kastély hamarosan felépült, bizonyítja az a levél, amelyet Miklós püspök 1318-ban Rákosról keltezve Kismartonba küldött.
Míg IV. Béla oklevele következetesen Rákost említ, addig az 1311-i kiegyezés először használja a Kroisbach nevet. Úgy a magyar, mint a német név attól a pataktól vette eredetét, amely a cinfalvi határ táján ered és a későbbi Rákos falu dombja valamint a Püspökerdő dombja között a régi időkben ásott magának mély árkot, hogy kiutat találjon a Fertő sík területére. A benne tenyésző sok rákból nyerte nevét a patak és azt a településre is átszármaztatta.
Említettük, hogy a IV. Béla által parancsolt határjáráson kívül többször is történtek határ kiigazítások. A legközelebbi ilyen határkiigazításról az előbb már említett Zsigmond király-féle oklevélből értesülünk. Az szerint ugyanis Molnári Kelemen püspök még egy másik okmányt is előterjesztett, amely Demeter királyi tárnokmester határmegállapítását tartalmazta és 1333-ban Szent István nyolcada utáni 12. napon kelt. Ebben azonban csak az a határrész van újra megjelölve, amely a püspök birtokát Sopron város Págya nevű földterületétől elválasztotta. Itt a határvonalat fordított irányban tűzték ki. Kiindultak a Fertőt körülvevő úttól, ott emelték az első földhányást, azután a választóvonal a szőlőhegyen át az erdős hegynek emelkedett. Ott követ állítottak, azután tovább északra fordulva még 2 földhalommal választották el a határt a págyai földterülettől. Ez a terület valamikor udvarnokföld volt és valószínüleg a mai Kőhidától egészen a balfi határig húzódó szántókat, szőlőket és erdőségeket foglalta magába. Ebből a Págya nevű területből kapott Imre királytól 5 ekényi (mintegy 500 holdat kitevő) szántót a balfi határ felé Lőrinc gróf, aki a király életét 1199-ben egy máramarosi medvevadászat alkalmával megmentette. Mikor a soproni vár és villa 1278-ban királyi városi rangot nyert, az udvarnokföldek a város tulajdonába mentek át és 1324-ben vétel útján a város megszerezte Lőrinc gróf leszármazottainak birtokát is. A Págya név ezen határmegállapítás után végleg eltűnik és beolvad Sopron birtokába. A határmegállapítás ellenére a soproniak a következő évben már újra foglalnak el területet a püspöki birtokból, de Lóránt főispán 1335. március 12-én kelt parancsával a foglalásokat a győri püspöknek visszaadatta.
1429-ben a többször említett Zsigmond-féle okirat szerint újra pereskedett Sopron a határok miatt. Erre Zsigmond megparancsolta András csázmai apát, helyettes kancellárjának, hogy a győri püspök, valamint a város emberei jelenlétében járják be a határt és létesítsenek megállapodást a felek egymás között. Hogyan sikerült a megegyezés, erről nem maradt fenn feljegyzés.
Zsigmond és Albert királyok halála után, az Ulászló és Erzsébet özvegy királynő között kitört trónviszály idején a győri püspökség egy időre elvesztette a rákosi birtokát. Erzsébet királyné pénzzavarában elzálogosította a többi között Sopron városát is Frigyes német királynak 8000 magyar forintért. Frigyes, Ebersdorfer Zsigmond nevű emberét nevezte ki soproni városkapitánynak. Ez felhasználta Zólyomi Benedek győri püspök 1442-ben bekövetkezett halálát arra, hogy a rákosi várat és a püspöki birtokot minden jövedelmező jogával együtt lefoglalja. Erőszakkal szerzett birtoka biztosítására Rákos mellett a Katzendorf telep felett közel a Fertőhöz, egy dombon kicsi, de erős várat építtetett magának rákosi és más falusi jobbágyokkal. Ez volt Macskakő vagy Katzenstein vára. A püspöki tized szedésével Ebersdorfernek nem volt semmi nehézsége mindaddig, amíg 1446-ban Salánky (Széchy) Ágoston el nem nyerte a püspöki széket. Ő azonnal magának követelte a tizedet, és mivel Sopron azt továbbra is Ebersdorfernek szolgáltatta ki, a város vezetőségét interdiktum alá vette. Az áldatlan viszály még III. Frigyes közbenjárására sem szűnt meg, az egészen Ebersdorfer 1451-ben bekövetkezett haláláig tartott. Ekkor Frigyes másodszor is közbelépett és a győri püspöknek ítélte vissza a soproni kerület tizedét. Ezzel az örökös, Ebersdorfer Albert nagy jövedelemtől esett el, azért 1452-ben Rákost és Katzenstein várát eladta Ladendorfer Jánosnak. Ladendorfer alatt kezdődött el Macskakő rossz híre, mert emberei több Sopron megyei faluban erőszakoskodtak és sorozatos rablásokat követtek el. Igazi rablóvár hírébe akkor került, amikor Ladendorfer 1455-ben tulajdonát 850 forintért Weitraher Konrádnak továbbadta. Az új várúr emberei rövid idő alatt 16 Sopron megyei község jobbágyait nyugtalanították; elhajtották marháikat, felgyújtották házaikat és többet közülük megöltek. Saját rákosi alattvalóit is úgy sarcolta, hogy akár termett bor, akár nem, minden egész szőlő után hallatlan magas adót, 4 aranyforintot követelt. Az egész környék birtokosai és népe haragudott a vár embereire. Magát Sopront is ellenségükké tették akkor, amikor Weitraher mindenáron magának követelte a soproni tizedet. Sopronnak ugyan a győri püspök útján V. László által sikerült tisztázni a tized ügyét, de a folytonos zaklatások miatt a város Frigyes császárhoz is segítségért fordult, aki végül 1463-ban Grafenegg Ulrich nevű kapitányának parancsot adott Macskakő elfoglalására. Ő azonban csak Alsó-Ausztriából irányította az ostromot és a várbeliek elszánt védekezésével szemben csapata nem ért el eredményt. A sikertelen ostrom után Weitraher vára biztosítására a Köpcsényben székelő Mikanszky Henrik huszita vezérrel lépett szövetségre. Ennek katonáival töltötte meg várát és új szövetségesével karöltve még III. Frigyesnek is megüzenték a háborút.
Az idegesítő helyzetnek végülis Mátyás király vetett véget. 1464-ben visszaváltotta Sopron városát III. Frigyes zálogából és Török Ambrus soproni várkapitányának parancsot adott Macskakő lerombolására. Török Ambrus a Sopronban járó Weitrahert és alvezérét, Wulczko Vaclabot egyszerűen lefogatta és bebörtönözte, és csak azon feltétel mellett volt hajlandó őket szabadon bocsátani, ha előbb fejenként 2000 aranyforintot fizetnek, továbbá beleegyeznek Katzendorf és Katzenstein lerombolásába és hadaikkal együtt a vidékről mindenkorra eltűnnek. Az elfogott vezérek végre behódoltak, és a rablóvárat, amely az egész környék réme volt, Török katonáinak védelme mellett a város emberei a földig lerombolták. Ez az 1464. év végén történt. A kőművesek – amikor a lerombolást bevégezték – a soproni polgármestertől külön 1 font dénárt kaptak áldomásra.
A rombolás olyan alapos volt, hogy eddig semmiféle jelből sem lehetett megállapítani a rablóvár pontos fekvését. Annyi bizonyos, hogy Meggyes felé eső dombon volt, annak is a Fertő irányába hajló lejtőjén. Erre mutat a két régi ottani kőfejtő, amelynek köveiből emelték Macskakő várát, továbbá az ottani Katzendorf dűlőnév és a közeli Macskakő forrás.
1465-ben Salánky püspök visszakapta rákosi birtokát és a következő évben már Schildmann Vilmos nevű birtokigazgatója által szedette a tizedet, amit azelőtt évenként Grafeneggnek és Czilley Ulrik grófnak adott bérbe.

 

A rákosi birtok és püspöki földesurai a középkorban

Mivel a tatárjárás előtti időből igen kevés adattal rendelkezünk, tulajdonképpen nehéz megállapítani, hogy pontosan milyen is volt a földesurak és alattvalóik között a viszony. Tárgyunk szemp
ontjából ez nem is nagyon érdekes, mert a tatárjárás utáni időkig a rákosi birtok életéről nincs adatunk.
A tatárjárás, az Ottokárral viselt háborúk tapasztalatai alapján fel lehet tételezni, hogy a két utolsó Árpád-házi király idejében a rákosi püspöki település valamiféle kőfallal, várszerűen volt körülvéve. Az akkor gyenge lábon álló közbiztonság megkövetelte, hogy a telep mindennemű váratlan támadás és erőszakoskodás ellen védve legyen. A várfal először csak a mai helyen állott püspöki kastélyt, a szervitorok házait és a vámházat vette körbe, amelyek mind ott épültek a kastély körül, tehát a mai falu déli részén.
A rákosi birtok elsősorban művelhető földterület és erdőség volt. Az Árpád-házi királyok idején a földművelés távol állott attól, hogy intenzívnek legyen mondható. A birtok még csak kevés szolgával rendelkezett, és azért alig fogott nagyobb földterületet művelés alá, mint amennyi a telep lakóinak megélhetését biztosította. Viszont a Fertő felé eső sok rét lehetővé tette nagyobb állatállomány tartását. De a győri püspök jövedelmeit itt nem is annyira a földmívelés és állattenyésztés adta, hanem a különböző jogok, amelyeket a földesúr az ő területén élvezett. Ezek a következők voltak: a fertői vám, a vadászat és halászat, valamint a soproni főesperesi kerület gabona- és szőlő tized szedési joga, amelyet a püspök Rákosról gyakorolt. Mindezek bizonyos számú alkalmazottat tettek szükségessé és idővel elindítói lettek a település fejlődésének.
A fertői vámról hallottuk, hogy az a Fertő rákosi határán kizárólagossági joggal a püspököt illette. A vámszedés a vámházban történt. Ez a vámház a telepen, valahol a kastéllyal szemben állott. A ház Fertő felőli végében kapu nyílott, amelyen át az árukat behozták. Minden árura nézve meg volt törvényileg állapítva, hogy mennyi vámot szabad utána szedni.
A kaputól északra, 400-500 lépésnyire a domb alján bővízű forrás fakad, amelyet a legutóbbi időkig az őshonos lakosság mint Quaiquelle-t, vagyis kikötőforrást emlegetett. Bár a forrást a múlt században részben betemették, még így is olyan bővízű, hogy tekintélyes csatornán át egyenes vonalban vág neki a Fertőnek. Ezen a csatornán közlekedtek az áruszállító csónakok is, miképpen ma is találhatók a forrás mellett vastag facölöpök, ahová a csónakokat kötötték. Feljegyzés nincs róla, de alig hihető, hogy a Fertőn át az akkori időkben tömegesen szállítottak volna árukat. Ez a jog tehát alig hozott számottevő jövedelmet.
Az erdőségekben és a Fertő nádasaiban sok volt a vad, különösen a szarvas és a vaddisznó. A nádasok hemzsegtek a vizimadarak változatos sokaságától. A Fertőn és a Hanságban még a mostani század elején is megszámlálhatatlan sokaságban tartózkodott egymás mellett békében a sok vizimadár: gólya, gém, nádirigó, búvármadár, szalonka, vadliba és ruca, kócsag, sőt hattyú és pelikán is, és hatalmas, változatos hangzavarral gyönyörködtette a vadászfüleket. A Fertő vizében bőven volt hal, kezdetben harcsa, ponty, kárász, majd később meghonosodott a csuka. Vadászat és halászat tehát már nagyobb jövedelemmel kecsegtethetett. Eredményességéről, hogy milyen keretek közt folytatták ezt a foglalkozást, hol értékesítették a fogott vadakat és halakat, minderről e korból feljegyzések nem maradtak fenn. Mindössze Bogáti András, Pál várnagy testvére tesz egyik levelében említést halászhálóiról. Többet tudunk a halászatról Mátyás király halála utáni évekből, de erről majd Rákos község történetében beszélünk bővebben.
A község megalakulásától kezdve a birtoknak jövedelmei voltak a kilencedből, a regálé jogokból, de a legnagyobb hasznot a földesúrnak járó szolgáltatások és a tized jelentették.
A honfoglalás után az ország földjét a vezérek közös megegyezéssel osztották fel maguk között. A királyság idején azonban új földek adományozása kizárólagos hűbéri alapon történt és az idegen vendégeket vagy a kiváló érdemet szerzett honiakat a király az ún. hiteles helyek pecsétes leveleivel iktatta be birtokukba. Az ilyen birtokos nemesek nem fizettek adót, helyette katonáskodni tartoztak háború esetén. A királyt minden birtok után a porta- vagy kapuadó illette meg. Porta néven bizonyos számú, rendszerint 4 jobbágytelket értettek.
A földesurak a tatárjárás után nyugati mintára kezdték kötni az úrbéri szerződéseket, amelyek által házhoz és 30-40 hold földhöz jutott a jelentkező és ezért bizonyos napokon a földesúrnak dolgozott és terméséből kilencedet adott neki. De szedett a földesúr az ilyen dolgozótól lent, kendert, mézet, baromfit és bárányt is. Így alakult ki a jobbágyság olyan formában, ahogy azt a középkorban és az újkorban ismerjük 1848-ig. Ebben a bérlőviszonyban később tág tere nyílt a földbirtokos erőszakoskodásának és kapzsiságának, ami a jobbágyok helyzetét különösen ínséges időkben nagyon sanyarúvá tette.
Az egyház fenntartására Szent István törvényei a tizedet biztosították. Míg tehát a jobbágy a gabona- és bortermés kilenced részét a földesúrnak, a tizedik részét viszont a püspökség számára volt köteles leadni. Ahol – mint Rákoson is – a püspök volt a földesúr, ott a kilenced is, a tized is őt illette. Viszont tized az egyházmegye egész területén minden birtokról a püspökségnek járt. A tized képezte a püspökség legkiadósabb bevételeit. A latin decima szó után dézsmának nevezett egyházi tizedet a püspökség megbízottjai szedték be a földesúr képviselőinek ellenőrzése mellett, vagy pedig azt a püspök bizonyos összegért hosszabb-rövidebb időre bérbe adta. A székeskáptalan birtokain a tizedet a püspök rendszerint a káptalannak engedte át. De a többi birtok tizede sem volt egészen a püspöké, igen sok helyen, így Rákoson is, a tized negyedrészét a káptalannak adta, annak fenntartására. Minden plébánia területén a plébános községe tizedének egy tizenhatod részét (sedecima) kapta. Nagyobb városokban és várbirtokokon a püspök köteles volt a tizednek egy huszadrészét a várvédelem céljaira átadni. A tizedszedés körül idővel különböző szokások alakultak ki. A gabona tizedét pl. Nagyboldogasszony napjáig (augusztus 15-ig) tartoztak a városok és falvak beszolgáltatni, míg a bortizedet csak Szent Márton napja (november 11.) után a pincékben levő borból kaphatták meg a tizedszedők és a 2 akónál kisebb hordók mentesek voltak a tizedtől. Szokásjog alapján némely helyen, így pl. Sopronban is, mindkét tized szedése után a püspök tartozott a szedésben segédkezőket és a város előljáróságát kellően megvendégelni. Viszont Sopron ezért megengedte, hogy a püspök a külvárosban egy házat szerezzen, ahol tizedgabonáját és borait addig tarthatta, amíg azt nagyban értékesíteni nem tudta. Viszont borait kicsiben nem volt szabad mérnie.
Az egész soproni főesperesi kerületben a tizedszedést rendszerint a rákosi várkapitány, vagy intéző végezte a maga személyzetével és ehhez az illető község adta a segítséget, esetleg a karhatalmat is. Sokszor azonban a püspök egyes gazdagabb nemeseknek bérbe adta a tizedszedést. Ezt különösen olyankor tette meg, ha egyes főurak hatalmaskodása miatt, így Katzenstein esetében is, nehézsége ütközött a tizedszedésben. Így cselekedett Salánky püspök is, aki ismételten Czilley Ulriknak és Grafeneggnek adta bérbe a tizedet.
A püspöki földesurak közül csak a tatárjárás utáni időkből jegyezzük fel a kiválóbbakat, és azokat, akik Rákoson megfordultak.
Gergely püspök (1223-1241) elesett a mohi pusztai csatában.
II. Omodeus (1254-1267) újjáépítette a győri székesegyházat, visszaszerezte az elkallódott birtokokat, Rákos érdekében tett lépéseit fentebb említettük.
Tengerdi Tivadar (1295-1308) előbb III. András király jobb keze, majd Károly Róbert legfőbb tanácsadója. Róla a legújabb időkig Révfaluban, Győr külvárosában utca volt elnevezve.
II. Miklós (1308-1337) a Németújvári grófok családjából származik. Rákosi lerombolt kastélya ügyében ő egyezett meg Sopron városával. Rákosi látogatását innen Kismartonba írt levele örökíti meg.
I. Kálmán (1337-1375) Károly Róbert természetes fia, aki a rákosi jobbágyok érdekében intézett levelet várparancsnokához, amiről később még megemlékezünk.
Héderváry I. János (1386-1416) Előbb Zsigmond nagy ellenfele volt. Ő építette a gótikus Szent László káponát a győri székesegyházban.
Molnári Kelemen (1417-1438), akit testvérével együtt a Kanizsay család örökbe fogadott. Ő pereskedett Sopron várossal Rákos, meg a tizedbor tárolása, kimérése miatt.
Salánky (Széchy) Ágoston (1447-1466) Ő is, mint Molnári, interdiktum alá vette Sopron városát a tized törvénytelen kezelése miatt. Az elzálogosítás következtében lefoglalt rákosi birtokot visszakapta.
Csupor Demeter (1466-1481) adta kölcsön Sopronnak azt az 1000 aranyforintot, amelyet a város 1890-es években törlesztett.
Nagylucsei Dóczy Orbán (1481-1486) Mátyás király pénzügyminisztere és igen kedves embere, aki Mátyás osztrák háborúi idején sokat tartózkodott Rákoson, ahová kastélyába a királyt is meghívta. (A király ott állítólag vadászaton is részt vett.) Bécs elfoglalása után a megszállt terület püspökévé is kenevezte az uralkodó. Dóczy építette a győri püspökvárban a róla elnevezett szép gótikus kápolnát.
Bakócz II. Tamás (1486-1499), az egyetlen magyar pápajelölt. Bakócz később esztergomi érsek lett.
Utóljára még megemlítjük Paksy Balázst (1525-1526), aki a többi magyar püspökkel együtt a mohácsi csatában lelte halálát.
A fentebb mondottakból következik, hogy Rákoson fontos szerepe volt mindenkor a püspöki prokurátornak, várnagynak, vagy intézőnek. Ő volt felelős a vár biztonságáért, ő volt a termelés irányítója, a telep lakóinak előljárója, az igazságszolgáltatás őre.
Közülük a régi időkből csak kevésnek ismerjük a nevét. Így 1368-ban Peredi András, 1413-ban Bogáti Pál – akinél testvére, András is lakott egy ideig – 1430-ban Horváth Jankó, 1441-ben egy János nevű és 1465-ben Schildmann Vilmos voltak a várnagyok, illetve intézők.
Mindössze ennyi az, amit a kis számban fennmaradt írások alapján a rákosi birtokról a középkorból tudunk.

A rákosi birtok sorsa a mohácsi vész után

A hazánkra másfél évszázadig romlást hozó mohácsi vész Rákosra nézve is éreztette szerencsétlen következményeit. Az ütközetben a magyar püspöki kar tagjai között Paksi Balázs győri püspök is elesett és utána a püspöki szék 1535-ig betöltetlen maradt. Másodízben történt most, hogy a rákosi birtok ideiglenesen kiesett a győri püspökség tulajdonából. Szapolyai János és I. Ferdinánd trónviszályában Sopront Mária özvegy királyné Ferdinánd hűségére bírta, és a hűség fejében Sopron kérésére Ferdinánd 1527. január 4-én ideiglenesen a város kezére adta a birtokot. Sopron élt is az alkalommal, falvai közé csatolta Rákost és akkori szokások szerint a tanácstagok közül egyet rákosi grófnak tett meg. A falusi grófoknak kötelességük volt jobbágyfalujuk ügyeit intézni és ezért külön jövedelmet élveztek a falutól. Az évenként változó grófi tisztet viselők közül csak Ofner Bertalant ismerjük 1528-ból. Sopron fennhatósága azonban a rákosi jobbágyok örömére nem sokáig tartott, mert 1528. október 13-án Ferdinánd újabb rendelkezéssel visszavette Rákost a soproniaktól és azt a szombathelyi megrongált vár felépítésére rendelte. A szombathelyi vár a győri püspökséghez tartozott ugyan, de a vár a püspöki birtokkal együtt akkor Bakits Pál hatalmában volt, aki Rákost csak 1533-ban vette birtokába. A tizedszedés jogát azonban Ferdinánd testvérének, Mária özvegy királynénak adta zálogba, aki a dézsmaszedést Grab Ákos nevű megbízottja által végeztette, amiben Sopron területén Wetzer Farkas segített neki.
1535-ben Ferdinánd végre Újlaky Ferenccel (1535-1554) betöltötte a győri püspöki széket, akit megszakítás nélkül e méltóságban újabb püspökök követtek. De minthogy ebben az időben a győri püspökök legtöbbje magas állami hivatalokat töltött be, ezért a püspöki szék betöltése önmagában az egyházmegye helyzetét kedvezően nem változtatta meg. Az állami kormányzás súlypontja Pozsonyra, illetve Bécsre, majd Prágára tevődőtt át, s a győri püspökök mint királyi kancellárok, vagy mint a Helytartótanács elnökei annyire el voltak foglalva állami teendőkkel, hogy egyházmegyéjükre nem sok gondot fordíthattak. Így kevésbé törődtek megfelelő papok nevelésével. A sok hiányos tudású és zabolátlan szellemű pap nem volt alkalmas a Luther Márton által kezdeményezett egyházszakadási mozgalom megállítására. Így történt, hogy Sopron 1565-ben nyiltan is a luteránus valláshoz pártolt és a következő években hét falva közül ötöt; Balfot, Harkát, Bánfalvát, Ágfalvát és Meggyest is magával rántotta a szakadásba. Csak két horvát községe; Kópháza és Kelénpatak álltak ellen a hitújításnak. Rákos a püspök védelme alatt természetesen szintén megőrizte katolikus mivoltát.
A városnak hitújítási mozgalommal történő kacérkodása már Gregoriáncz Pál püspöksége idején (1554-1565) bizonyos konfliktusokat váltott ki a soproniak és a rákosiak között. A soproni és a rákosi határon fekvő erdőségekben 1557-ben a város jobbágyai összetűztek a rákosi jobbágyokkal. Több sebesülés történt, sőt a meggyesi határon egy rákosit meg is öltek. Az ügy kivizsgálása elhúzódott és a soproni tanács új határmegállapítást kért. A püspök megbízásából Dalmady Sebestyén keresztes pap és soproni főesperes tárgyalt ez ügyben, de eredményre a két fél nem tudott jutni. Még ez az ügy elintézésre sem került, amikor 1564-ben Gregoriáncz újra panaszolja a városnak, hogy a soproniak elpusztították az ő kertjét és sok kárt okoztak erdeiben. Írta nekik, hogy előbb maga akarja megnézni a peres erdőrészt, addig semmiféle ígéretet nem tehet.
Sok viszályt okozott a tized szedése is, amelyet Delfini Zakariás bíboros püspök (1565-1571), Nádasdy Tamásnak adott bérbe, bár azt a soproniak szerették volna megkapni. Megújították a kérésüket Liszthy János (1572-1577) püspök előtt is, de mivel nevetségesen kicsi összegben akartak megegyezni, ő Nádasdy fiának, Ferencnek adta bérbe a tizedet. Nádasdy Ferenc néha túl keményen kezelte a dézsmaszedést, és ezért a soproniak azon feljelentésére, hogy ő túlzott követeléseivel a város lakóinak 1000 tallérnyi kárt okozott, Márton bécsi prépostnak, mint a pápa kiküldöttjének kellett a fenti ügyet eligazítani.
I. Draskovich György bíboros püspök (1578-1587) sokszor tartózkodott Rákoson. A rozzant püspöki kastélyt újjáépítését megkezdte, s mint később látni fogjuk, ő volt Rákos emelkedésének előmozdítója.
A század végén kitört tizenöt éves, ún. hosszú török hadjárat a püspökségre nézve váratlanul megemelte a rákosi vár fontosságát. Győr 1594. évi szorongatása, majd elfoglalása miatt az egész egyházmegye kormányzatának súlypontja Rákosra tevődött át. Ahogy a földönfutóvá vált győri káptalan Sopronban telepedett le, úgy rendezkedett be a győri püspökség a rákosi birtokon. Már a távol élő Heresenczy Péter püspök (1587-1590) idején sokszor időzött itt Mátéssy István nagyprépost, püspöki-, majd a széküresedés alatt általános káptalani helynök. Innen szólt bele többször a soproni papság nagyon zavaros ügyeibe, kíméletlen harcot folytatott Sopron városával, az Ernő főherceg által kitiltott prédikátorok esetében, és mivel váci püspök is volt, a bécsi Klosterrat feljegyzése szerint Nezsiderben többször is papszentelést végzett.
Halála után előbb Kutassy János püspök (1592-1597) tartózkodott sokszor Rákoson. Majd amikor ő esztergomi érsek lett, utóda, Pethe Márton püspök (1598-1605) állandó lakóhelyéül Rákost választotta. Ez ugyan nem azt jelenti, hogy mindig itt tartózkodott, mert mint a Helytartótanács elnöke sokat járt Pozsonyba, Bécsbe, Prágába, ellátogatott püspöki székhelyére Győrbe, de dolga végeztével Rákosra, mint állandó lakóhelyére tért vissza. Innen szólt bele gyakran a soproni egyházi viszonyokba és folytatott harcot a püspöki tized, a naptárreform, a határvillongások és személyes sérelmek miatt. Itt adta át 1601-ben Lackner Kristófnak a királytól kapott nemesi levelét, itt adta bérbe 1602-ben 10 évre a soproni plébánia javadalmat a városnak, hogy az elhanyagolt gazdaságot rendbehozza. Ugyanezen évben fogva tartott magánál három soproni tanácsost, akik tilalom ellenére kijártak Nyékre a prédikátorok beszédeire. Az a körülmény, hogy az új naptár használatát elrendelő falragaszait, amiket a soproni templomok ajtaira kifüggesztetett, bemocskolták és leszabdalták, annyira megharagította, hogy még a tizedszedési lakomát sem volt hajlandó megadni. Alig fejeződött be Győr visszafoglalása után a hosszú török hadjárat, a Bocskay-féle felkelés okozott nagy gondot Pethe Mártonnak, aki a rákosi kis várban nem érezte magát biztonságban. Ezért sebtében a jobban megerősített szombathelyi várba igyekezett, de a felkelők útközben elfogták és súlyosan megsebesítették. Sebeibe Bécsben bele is halt és holttestét a pozsonyi Szent Márton dómban temették el.
A bécsi béke után a király Naprághy Demetert (1606-1619) nevezte ki győri püspöknek. Mivel a Püspökvárat Győrött a német katonaság tartotta lefoglalva, ő is kénytelen volt legtöbbször Rákoson tartózkodni. Sokszor heteket töltött itt, innen ment bérmakörútra, sőt Rákoson papokat is szentelt, így a többi között a helybeli születésű Masits Péter későbbi fehéregyházi plébánost is itt szentelte fel.
Naprágy halála után, amely 1619-ben Bethlen Gábor felkelésekor következett be. Rákos rövid időre újra idegen kezekbe került. Sopron városa Bethlen előtt megnyitotta kapuit, ezért hálából Bethlen 12.000 forint lefizetése ellenében átadta Rákost a városnak, csak a tizedszedés jogát tartotta fenn magának. Sopron roppant fontosságot tulajdonított az új birtoknak, mert ezzel bezárult volna a kör, és a város az őt körülvevő összes falut mind birtokában tartotta volna. Sietett is lefoglalni az új birtokot és a tanácsjegyzőkönyv tanúsága szerint intézkedett, hogy a sok ott megtelepedett idegen mutassa be bizonyságleveleit. Többször sürgette a város a hivatalos birtokba iktatást is, de sikertelenül. A megindított béketárgyalásokon kikötötték a jogos tulajdonok visszaadását és az 1622-ben Sopronban tartott országgyűlés ismét visszajuttatta Rákost Lépes Bálint püspöknek (1619-1623). Sopron méltóképpen megbűnhődött kapzsisága miatt, mert a vételárat Bethlentől nem kapta vissza.
Lépes Bálint, valamint utódai; Dallos Miklós (1623-1630), és Sennyei István (1630-1635) keveset értek rá Rákossal törődni, mert érdeklődésüket és egész anyagi erejüket lekötötte győri székhelyük rendbehozása, a papnevelő intézet felállítása, valamint a török háború és a felkelések által sok kárt szenvedett katolikus intézmények és az elhanyagolt lelkipásztorkodás kiépítése.
Náluk sokkal gyakoribb összeköttetésbe állott Rákossal II. Draskovich György püspök (1635-1650), aki az elődöknél is nagyobb anyagi áldozatokkal létesített egyházi intézményeket. Több más között ő alapította Sopronban a katolikus gimnáziumot, amelyet az általa oda betelepített jezsuitákra bízott. A német várossal mindig magyarul levelezett és igen szigorúan kezelte vele szemben a kegyúri jogot. Mikor püspökségét elfoglalta, az előző rákosi jószág igazgatóját, Fenessy Mihályt Sopronba költöztette, ott beneficiumának kezelőjévé és a várossal való ügyeinek intézőjévé tette. Sőt, 1639-ben rákosi utódát, Károly Istvánt is mellé adta, hogy a soproni katolikus egyházközség kiépítését előmozdítsa. Maga Rákos azonban nemigen élvezte Draskovich bőkezűségét, sőt erős keze ránehezedett a birtok lakóira. Intenzív gazdálkodást kívánt, hogy alapításaihoz innen is sok jövedelmet kapjon. Erélyesen követelte az összes szolgáltatásokat és kíméletlen tudott lenni az adók behajtásánál. Hajdúi erőszakkal is végrehajtották a hátralékokat. Egy alkalommal a község bíróját is elcsapta ellenszegülésért. Draskovich különösen ellenséges viszonyban állott a győri káptalannal, amely írásba foglalta az ellene és a püspöki birtokok ellen elkövetett igazságtalanságokat, és hosszú panaszlevelével a magyar püspöki karhoz fordult. Ez az 1648-ban tartott nemzeti zsinaton kemény ítéletet hozott felette, lefoglalta minden javadalmát, azt Széchenyi György veszprémi püspök kezelésére bízta, és neki csak évi 5000 forint tartásdíjat engedélyezett. Draskovich a királyhoz fellebbezett. A király külön bíróságot küldött ki az ügy felülvizsgálatára. E bírósághoz a káptalan és a többi sérelmezett még hosszabb panaszlevelet adott be. A pozsonyi rendkívüli bíróság 1649. január 7. és 14. között elég felületes vizsgálat után – amelyben nagyrészt a vádlók szerepeltek tanúkként – végleges döntést hozott, és Draskovich úgyszólván teljes, 132.000 forintra becsült vagyonát az okozott károk jóvátételére ítélték. A pernek Rákosra vonatkozó részét majd a község történeténél tárgyaljuk részletesen. A megaláztatás siettette Draskovich halálát, amely 1650-ben Bécsben következett be. Holttestét Sopronba szállították és a jezsuiták Szent János templomába temették el.
Utóda, Püsky János (1651-1657) lett, akiről a község történeténél bővebben szólunk. Utána Széchenyi György (1658-1685) foglalta el a püspöki széket, aki a királyi abszolutizmussal való bátor szembehelyezkedése által, a nyugati végvárak költséges megerősítésével, számos egyházi intézmény alapításával a felszabadító háborúkra és a rokkant katonák ellátására adott hatalmas összegekkel maradandóan beírta nevét a nemzet és az egyház történetébe. Sokszor járt Rákoson, innen végezte Kollonich püspökkel együtt Sopronban és környékén a protestánsok által elvett templomok visszafoglalását. Nagyobbította a püspöki kastélyt és átépítette a templomot. Az 1681. évi soproni országgyűlés ideje alatt Rákoson megtisztelte őt látogatásával I. Lipót király, aminek emlékét egy tábla hirdeti a kastélyban. 1683-ban a Bécs felé nyomuló törökök teljesen kifosztották itteni birtokát és nagy rombolást vittek véghez a kastélyban. Soproni tizedházából is 170 mérő gabonát kényszerült a város a nagyvezír bécsi táborába szállítani. Széchenyi a török elől Bécsbe menekült. A török visszaűzése után a városi tanács az ispotályi oltárigazgatósággal ajándékozta meg kárpótlásul a nagy veszteségekért és hálából a sok jóakaratú támogatásáért. Mivel Rákoson nem volt lakása, engedélyt kapott, hogy Sopronban tetszése szerint beszállásolja magát.
Két következő utóda, Kollonich Lipót gróf (1685-1695) és Keresztély Ágost szász herceg (1696-1725) egy ideig a győri püspökséggel az esztergomi érsekséget is betöltötték. Kollonich szentelte fel a török pusztítás után restaurált rákosi templomot.
Keresztély Ágost mint szász herceg részt vett Buda megostromlásában, majd az evangélikus vallásról a katolikus egyházba visszatérve pappá, 1696-ban győri püspökké lett. Később ő szerezte meg az esztergomi érsekségnek a hercegprímási címet. Sokat tartózkodott Rákoson. 1700-ban ide hivatta ki Sopron város vezető katolikus férfiait és rájuk bízta az egyházi céhek vagyonának kezelését. Így a hazánkban egyedülálló, világiak vezetése alatt működő Katolikus Konvent felvirágzásának és vagyoni megerősödésének lett elindítója. Mikor püspök lett, Németországból magával hozta rákosi tiszttartónak a Königshof a. d. Tauber-ből származó korcsmárosfiút, Schilson János Mihályt, aki később Sopronba került birtokosnak, bárói rangot szerzett és egy nagylelkű alapítvánnyal írta be a nevét Rákos történetébe.
Megfordult Rákoson Sinzendorf Fülöp bíboros püspök (1726-1732), valamint Groll Adolf (1733-1743) is. Az utóbbi Rákoson intézte el a balfi és a kópházi plébániák szétválasztását.
Zichy Ferenc gróf (1743-1783) hosszú püspöksége alatt a legnagyobb virágzásra emelte a hitéletet és egész egyházmegyéjét számos művészi alkotással gazdagította úgy, hogy nemcsak a püspöki jövedelmét, hanem saját vagyonát is ráköltötte olyan bőkezűen, hogy saját birtokait egy darabig gondnokság alá helyezték. Az ő nevéhez fűződik Rákoson a püspöki kastély végső kiépítése és díszítése, valamint a plébánia templom monumentális berendezése. Szívesen időzött Rákoson, különösen, ha Sopron várossal kapcsolatos ügyeit, vagy a soproni lelkipásztorkodás kérdéseit személyesen akarta intézni. A soproni ünnepségekre négy lovas hintón a rákosi kastélyból indult ki. Így bérmálások alkalmával a volt osztálytársakat, valamint 1775-ben Primes György városplébános aranymiséje napján, illetve 1779-ben a soproni társaskáptalan ünnepélyes beiktatásakor, az ünnepi események után a rákosi kastélyában két hosszú asztalnál vendégelte meg Sopron egyházi és világi előkelőségeit.
Utóda Fengler József (1787-1802) többször is meglátogatta rákosi tiszttartóját, aki az ő rokona volt. Fengler püspök készíttette a községnek az első kutat.
Vilt József (1806-1813) is sokat tartózkodott Rákoson. Többször kelt itt hivatalos irata, sőt a kastély kápolnájában papot is szentelt Tauber Ferenc, a későbbi soproni városplébános személyében. Aranymiséje után szélütöttként huzamosabb ideig pihent Rákoson és itt is halt meg 1813. október 4-én. Holttestét Győrbe szállították és a püspöki kriptába temették el.
Schwarzenberg Ernő (1819-1821) és Juranits Antal (1825-1837) püspökök nem hagytak emléket Rákoson. Kormányzásuk alatt, valamint a mindkétszeri hosszú széküresedés idején püspöki, illetve káptalani helynökök intézték az egyházmegye ügyeit.
Sztankovics János (1838-1848), aki a rákosi plébánia mai épületét emeltette, volt az utolsó, aki az egyházi tized jövedelmét élvezte. A ’48-as törvények véget vetettek a nemesség előjogainak, s az alkotmányos rendszer egészen más képet adott a nemzet életének. A szabadságot általános lelkesedéssel fogadó közhangulat hatása alatt a püspöki kar ellenszolgáltatás nélkül, önként lemondott a tizedszedés jogáról, jövedelmének eddig legértékesebb ágáról. Ezzel együtt a jobbágyság felszabadítása is új gazdálkodás rendjét hozta a rákosi birtok számára.
A soproni születésű Karner Antal (1850-1856) után Simor János (1856-1867) püspök rendezte be gazdálkodásra a nyugati majort és a Virágmajort. Ugyancsak ő hasznosította a kőfejtőt, amiről később még lesz szó. Lippert József tanácsára a kastélyban üvegfestő műhelyt állítottak fel és azt Simor püspök Wilfing József festő vezetésére bízta. Itt készült a többi között a soproni Szent Mihály és Szent Orsolya templom üvegfestményei. A műhely azonban Simor esztergomi érsekségre távozásával megszűnt.
Igen sokszor fordult meg Rákoson Zalka János (1867-1901), aki rendszersen itt töltötte nyaralása időszakát. Dolgozószobáját márvánnyal boríttatta és mennyezetét freskóval díszíttette. Ő emeltette a kápolnákat is a két püspöki majorban.
A későbbi püspökök: Széchenyi Miklós gróf (1901-1911), Várady Árpád Lipót (1911-1914), Fetser Antal (1915-1933), Breyer István (1933-1940), és báró Apor Vilmos (1940-1945) már csak ritka alkalmakkor látogattak Rákosra Nyári pihenőjük helyéül a szanyi püspöki kastélyt választották. 1945-ben a többi egyházi nagybirtokkal együtt a rákosi uradalom is az állam kezébe került. A győri püspökök földesúri joghatósága több mint 900 év után megszűnt, csupán a plébánia kegyurasága maradt a kezén, de hamarosan az is megszűnt.

A rákosi püspöki uradalom

a.) Az uradalom jellege
Szent István király nemcsak birtokokat adományozott a püspökségeknek, hanem embereket is beosztott hozzájuk a birtokok megművelésére. Így a győri püspökség legtöbb birtokához nemcsak földek, hanem falvak is tartoztak. Voltak azonban kisebb terjedelmű birtokok is, amelyekhez nem tartoztak falvak. Rákos kezdettől fogva csak birtoka volt a püspöknek és sehol sem olvashatunk arról, hogy hozzá falvak is lettek volna csatolva. Az ilyen falvak nélküli birtokot possessio néven emlegetik a régi oklevelek. A régi időkben tehát úgy lehet elképzelni Rákost, mint egy tanyát, amely a birtok középpontjában a birtokos nagyobb háza körül épült szolgaházak csoportjából állott. Ez a helyzet fennmaradt még a tatárjárás után is. IV. Béla oklevele is csak mint egyszerű possessiot emlegeti, amelynek még aligha lehetett jobbágyközössége. Erre látszik mutatni az 1311. évi oklevél is, amely szerint a lerombolt kastélyért és a hozzá tartozó épületekért Miklós püspök megelégedett a Sopron város részéről megajánlott 100 márka jóvátétellel. Összehasonlítás kedvéért megemlítjük, hogy az Árpádkor végén egy alkalommal egy kőházat, tehát palotát 20 márka ezüstért és 40 hordó borért adtak el.
Rákos község határa – amely az elmúlt évszázadok határkiigazításai alkalmával csak lényegtelenül változott – az 1930-as évek megállapítása szerint 6893 katasztrális holdat tett ki. Ebben benne van a majdnem 2000 kataszrális hold kiterjedésű fertői vízterület és nádas is.
Az bizonyos, hogy a birtok területét kezdetben a mainál sokkal kiterjedtebb erdőség borította. Egyáltalán Sopron városa felől félkörben sűrű erdőség rejtette el a telepet, és ez az erdőség leereszkedett egészen a Fertőt körüljáró útig. Művelhető föld, rét, legelő csak a Fertő partján volt, esetleg a Kőhídon átvezető út mentén. A birtokot 4,5 km-nyi szélességben érintő tó partja és a későbbi falu közt elterülő sáv is inkább legelőnek volt alkalmas. Aligha művelhetett tehát az uradalom nagyobb területet, mint amennyi a település kevés lakójának szükségletét kielégítette.
De a Fertőn történő közlekedés, a halászat, a nád kitermelése, a sok fa, az erdőtől elhódított földek, a sok kőanyag, mind olyan lehetőséget jelentettek, amelyek alkalmasak voltak arra, hogy az ország lakóinak szaporodásával ide is csalhattak megélhetést kereső embereket.
Ehhez járult az, hogy a tatárjárás és a cseh Ottokár pusztításai és betörései láttára a királyaink nagyban előmozdították várak építését, mert ezek népe sokkal eredményesebben állhatott ellene az akkori kezdetleges fegyverek támadásainak. Így épülhetett ki várrá a püspökség rákosi telepe is. Talán ösztönzést adott erre Sopron város példája, mert a város megrongált falainak helyreállítása Károly Róbert király idejében az 1330-as években történt, s ennek céljára a fertői vám felét is átengedte az uralkodó a városnak.
Ebben az időben épülhetett ki a rákosi vár is, amelyet tulajdonképpen aránylag kevés költséggel lehetett megvalósítani. A Rákos patak mély szakadéka felől a 20-25 m-es elég meredek kőbástyák már magukban is biztonságot nyújthattak, a Fertő oldalán pedig, ahova a lakódomb szintén erős lejtéssel szállott le, a vizenyős lapály nem volt alkalmas nagyobb támadó sereg felvonultatására. A két hosszú oldal felől tehát a háztelkeket lezáró falak is megfeleltek, eszerint csak a kastély alatti alsó részen és a telep végső végében keresztbe emelt erősebb falak elég zárt egységet adtak a közlekedési vonalaktól amúgyis távol eső telepnek. A mostani falu közepén láthatók még két részben a hatalmas, 4 m-es falak és lőrések, amelyek a középkori vár lezárását alkották. Néhány évtizede a falu alsó végén is látható volt egy bástyatorony, amelyet azóta egy épületbe beépítettek.
Azt, hogy ez a vár 1368-ban készen állott, bizonyítja Nagy Lajos királyunk azon oklevele, amely egy bíráskodás alkalmával tanúként említi Peredi Andrást, akit rákosi várnagynak nevez. A rákosi várnagyról – nevének említése nélkül – egy 1371-ből eredő oklevélben is szó esik. Rákos tehát a XIV. század közepe táján készen állott mint vár. Az a biztonság, amit a körül fekvő nyílt falvakkal szemben a vár nyújthatott, szintén serkentőleg hathatott a jobbágyok ideköltözésére.
Minthogy a vár az ideköltözött jobbágyok védelmére is készült, világos, hogy röviddel előbb Rákoson már jobbágyközösség is létesült. A nyugati kultúra terjedésével, az igények növekedésével, majd a banderiális rendszer kialakulásával nagyobb lett a nagybirtokosok terhe és ez arra bírta őket, hogy a gazdálkodás kiterjesztésével fokozzák bevételüket. A nagy uradalmakban már akkor elkezdődött a jobbágyközösségeken kívül a saját majorságok, az ún. allodiumok megszervezése. Rákoson egyenlőre ilyen allodiumról nem tudunk, ha lett volna is, a mohácsi vész utáni állapotok ilyen fejlődésnek csak hátráltatói voltak.
A XVI. század végéről azonban írásos feljegyzés is fennmaradt a saját majorság meglétéről. Az idősebb Draskovich bíboros püspök által kiadott urbárium feljegyzi, hogy a rákosi kastélyhoz 18 hold szántó, 38 kaszálónyi rét és 1 szőllő is tartozik. Az uradalom saját gazdasága tehát alig nagyobb egy jobbágy sessionál, de viszont ennek megmunkálása a falu jobbágyaira hárult. Az 1653-i összeírás szerint a szántó már 25 hold, viszont annyival kevesbedett a kaszáló.
Ilyen körülmények közt az uradalom sajátos személyzete nem sok tagból állott. Egy 1835-ben tartott tisztiszék jegyzőkönyve felsorolja azokat a személyeket, akik természetben kaptak fajárandóságot az uradalomtól. Ha leszámítjuk a plébánost és a kántort – akik kegyúri alapon élveztek fajárandóságot – a járandóságban részesülők sorozata a következő: tiszttartó, ispán, soproni házmester, kádármester, kertész és legénye, vadász, erdőőr, hajdú, birkás, gazda és pásztor. Összesen tehát, ha a soproni házmestert leszámítjuk, a szakácsot, az 1-2 szoba- és konyhalányt, 1-2 segédpásztort hozzászávesszük, 18-20 személy tartozott az uradalmi famíliához.
Külön gazdasági cselédje az uradalomnak akkor még nem volt, a régi anyakönyvekben egy ilyet sem találunk.
Ez az állapot 1848-ig, a jobbágyság felszabadulásáig tartott. Azután a jobbágyság már nem adott robotot, az uradalomnak megmaradt földjei művelésére gazdasági, ún. konvenciós cselédséget kellett fogadnia. 1859 óta az anyakönyvekben egymás után jelennek meg a cselédség nevei. A cselédeket rendszerint magyar vidékekről szerződtették, a falu németségével szemben ők a magyar elemet képviselték. A gazdasági munkát végző cselédség 12 családból állott. Ezek kisebb részben a Fertő előtti Virágos majorban, nagyobb részben pedig a Pius majorban laktak. Vezetőjük az uradalmi gazda, egy értelmesebb családfő, aki az intéző rendelkezése szerint vezette a gazdaságot. A püspöki uradalmi gazdaság 1945-ben oszlott fel.

b.) A kastély
Az uradalom középpontja kezdettől fogva a kastély volt, amelynek létéről már az 1311-ből származó fentebb említett oklevél megemlékezik. Tudjuk, hogy abban a középkor során több püspök megfordult, és hosszabb-rövidebb ideig lakott benne. Az akkori épület nagyságáról, berendezéséről nem maradt fenn írásos emlék. Ez a kastély a török 1529., 1532. évi ittjártakor erősen megrongálódott, és mivel az akkori püspökök nem laktak benne, bizonyára romossá is vált, míg végre Draskovich György bíboros az 1580-as években újjáépíttette. Az 1587. évi és az 1653 évi urbárium szerint a kastélyt Draskovich leromboltatta és helyén újat emeltetett, amelynek emeletén kezdetben csak egy előszoba volt, a földszinten pedig egy nagyobb szoba és egy hálószoba, továbbá a női cselédségnek is egy előszoba épült. Ez a kisméretű épület jelentette a magvát a Széchenyi György, Keresztély Ágost és Zichy Ferenc püspökök által folyton nagyobbított kastélynak, amely később már a belső személyzet azon részének is lakhelyéül szolgált, akik előbb külön házakban laktak.
A kastély mostani restaurálásakor megállapítást nyert, hogy Draskovich idejében a földszintet a kastély nyugati sarkán derékszögben építették. Valószínű, hogy az emeleti frontot a mindig itt tartózkodó Pethe Márton püspök az egész akkori földszint felett kiépíttette, de az egész frontot és a szárnyak kiépítését Széchenyi György kezdte és Keresztély Ágost folytatta. Széchenyi püspöksége elején nemcsak nagyobbította a kastélyt, hanem amikor a törökök 1683-ban nagy kárt tettek benne, a károkat is kijavíttatta. Keresztély Ágost ezután befejezte a kastély építését. Zichy püspök valószínüleg keveset változtatott rajta, ellenben a külső és belső ornamentikáját ő adta meg az épületnek. Mindezen részletmunkákról sajnos ezideig nem sikerült közelebbi adatokat megállapítani.
A Zichy püspök halála utáni évtizedből, 1791-ből fennmaradt a kastély inventáriuma. Eszerint az emelet frontján középen volt a nagy ebédlő, egyik oldalán a látogató szoba, másik oldalán a püspök nappali szobája, amihez a szárnyon a püspök két szobája, hálószobája három előszobával és az összes szoba csatlakoztak. Ezek végében állott a püspök magánkápolnája. A földszinten az egyik szárnyon 11 vendégszoba, a másik szárnyon cukrászműhely, 2 konyha, éléstár, cseléd szobák, azután tisztaszoba, iroda és könyvtárszoba sorakoztak. A szárnyak végén épült a kápolna, amelyben a püspök alkalomadtán papszentelést, képek, zászlók és harangok megáldását végezte, és ha a püspök itt misézett, azon a községbeliek is részt vehettek.
A művészeti elemek elsősorban a kastély homlokzatán láthatók. Az egyszerű, de nemes vonalú szárnyakból kiugrik a háromtengelyes középrész. A tengelyeket ion pillérek választják el egymástól, a középsőt két kettős pillér kiemeli. Az emeleti ablakok itt körívesek, oldalaikon díszítettek. A három ablak felett három címer van. Középen Keresztély Ágost összetett címere a kardinális kalappal, jobbról Széchenyi Györgyé a zöldágat csőrében tartó galambbal, balról Zichy Ferenc címere a szarvasagancsok között kereszttel. A homlokzat középső részének lezárása háromszögű alacsony orom, amelynek alsó pereme a középső nagyobb címer felett félkörben felemelkedik. Az orom két oldalán egy-egy allegorikus női szobor, tetején urna található.
A kastély belsejében az emeleti nagy ebédlő mennyezetét freskó díszíti. A hét szabad művészet ábrázolja az Isten szeme előtt. A rokokódíszes keretben négy szürke, kisebb kép van, a tudomány, a házasság, az ipar és a kereskedelem görög istenségek által való megszemélyesítései. A többi szobában rokokó stukkódíszítés van a fereskók helyett. A szobákat szebbnél szebb rokokó kályhák tették fűthetőkké.
Külön figyelmet érdemel a földszinti kápolna kettős négyszögű boltozatával, félkörben záródó szentélyével, félkörös ajtónyílásaival, pilléres tagozódásaival, angyalos freskóival. Az oltár 1945-ig rokokó díszben pompázott. A művészi oltárkép Szűz Mária a Szentháromság által történő megkoronázását ábrázolta. A kápolna falait négy, keretes, hatalmas olajfestémy ékesítette, ezek Jézus életéből egy-egy lakoma jelenetet örökítettek meg: a kánai mennyegzőt, a lakomát Simon farizeus házában, az Utolsó vacsorát, és az emmauszi tanítványok vendégségét.
Kik voltak a kastély építői és dekoráló művészei ? A különböző időkben készült kastély mestereiről semmiféle értesülésünk sincs. Zichy püspökről legalább azt tudjuk, hogy kormányzása elején, 1745-ben végeztette a díszítő, esetleg átalakító munkálatokat. Az első években olyan nagy hévvel fogott neki a győri püspökvár megszerzésének és ezzel együtt nyaralókastélya helyreállításának, hogy még a saját családi vagyonát is túlzottan igénybe vette. De győri lakóhelyét és rákosi kastélyát is a maga életére véglegesen rendbehozta, többet ezekre lényeges összeget már nem költött. Erre mutat az a körülmény is, hogy a kastély renoválással kapcsolatban kétszer is ugyanaz az 1745-ös évszám került megörökítésre, más időmegjelölés egyáltalán nincs is. Az 1745-ös évvel szignálta a nagy ebédlő freskóját Caietano di Rosa, az Alsó-Ausztriában tevékenykedő festő. Ugyanazon évvel és nevével jelölte meg a kápolna oltárképét egy Frits nevű festő, akinek egyéb működéséről semmit sem tudunk. Hogy di Rosa volt-e a munkaközösség vezetője, és hogy Fritsen kívül még kik vettek részt a kastély díszítésén, azt eddig nem sikerült megállapítani.
A kastélyt fallal kerített nagy udvar vette körül. Az udvarból nyílott a ház alatti pince bejárata. Ez előtt egy kút volt, amelynek egy szobordísze megvan. Volt még az udvarban lóistálló és baromfiudvar is. Külön elkerítve bormérő helyiség és faház állott. A kastély homlokzata előtt négyszögben terült el a díszkert. Az épülettől jobbra, a patak partján állt a magtár és a juhakol. A kastély és a magtár közé a tiszttartó és a kasznár részére megfelelő ház épült.
A kastély történetéből csak három eseményt emelünk ki. A régi kastélyban volt Dóczy Orbán püspöknek és tárnokmesternek vendége Mátyás király, aki kedves emberét itt látogatta meg, és a Fertő festői környékét a faluból szemlélte. Az 1681. évi soproni országgyűlés alkalmával I. Lipót király Széchenyi György püspököt látogatta meg itt. Ezt az eseményt Zalka püspök emléktáblával örökítette meg a kapualjban. 1789-ben itt fejeződött be a soproni társaskáptalan felállítása és a kanonokok beiktatása, amikor Zichy püspök két hosszú asztalnál vendégül látta Sopron egyházi és világi méltóságait.

c.) Az uradalom élete
A rákosi püspöki uradalom a győri püspökség uradalmainak egyik intézősége volt, amely a Győrött székelő jószágigazgatóságnak, kormányzóságnak volt alávetve. A rákosi intézőség ügykörébe másik két birtokrész kezelése is tartozott; a himódi és a zsirai birtokoké, amelyeket egy-egy rákosi tiszttartónak alárendelt ispán gondozott. A birtok vezetőjét régebben várnagynak (castellanus), majd prokuratornak, végül intézőnek, vagy tiszttartónak nevezték. Megbizatása kiterjedt az uradalom (földek, rétek, erdő, nádas, halászat, vám, kőfejtés) kezelésére, a jobbágyközség igazgatására, a soproni főesperesség gabona és bor tizedének beszedésére (ha ez nem volt bérbe adva), a tized gabona és bor kezelésére, értékesítésére. Ez utóbbi kezelésére nem csak a rákosi pince és magtár állott rendelkezésére, hanem a püspökség Sopronban, a Fövényverem utcában külön házat bírt, és a főesperesség területén több helyen épült raktára.
Az intézőt munkájában, különösen a rákosi uradalom kezelésében a provizor, a kasznár vagy ispán segítette. Többször egy-egy irnokot osztottak be hozzájuk. A központban a következő fontos személyek voltak még: a főkertész, az uradalmi vadász, a kádármester és a főszakács. Ők is többnyire nemesek voltak, vagy a püspöktől szolgálataikért felszabadítást, prediális nemességet nyertek. Nem nemes beosztottak sorába az alábbiak tartoztak: az uradalmi kovács, az erdőőr, a tehenek és a juhok gondozói, a két hajdú, a kulcsárné és a szobalányok.
Az intéző évenként tartozott kimutatást és elszámolást küldeni a győri uradalmi kormányzósághoz. Az ő dolga volt a kastély belső életének igazgatása, míg a gazdaság vezetése, a jobbágyfalu igazgatása inkább az ispánra hárult.
A századok folyamán a terjedelmes erdőségből nagyarányú irtással nyert szőlők és földek nem az uradalom, hanem a jobbágyközségek kezelésében állottak. Mint fentebb láttuk, maga az uradalom egy jobbágyteleknél alig nagyobb területet műveltetett a jobbágyokkal magának.
Az 1850-es évektől kezdve az uradalom által megművelt terület több mint 300 holdra emelkedett. Ebből kb. 70 holdnyi szántó és rét a Fertő partján, 240 holdnyi szántóterület az észak-nyugati határán, a községtől elég nagy távolságra feküdt. Mindkét helyen egy-egy major létesült cselédházakkal, istállókkal, melléképületekkel. A Fertő partinak Virágos major, a távolabbinak Pius major volt a neve. Zalka püspök 1868-ban mindegyik majorba kápolnát is építtetett: a Virágos majorba a Boldogságos Szent Szűz, a Pius majorba pedig V. Szent Pius címére és tiszteletére. Ezek csak imádkozó helyül szolgáltak a lakóknak, istentiszteletet nem tartottak bennük. Mindegyik kápolnát haranggal is ellátták. A Pius majorban később egy boltos is meg tudott élni, mert a közeli soproni puszta lakói is nála vásároltak. A cselédek az akkoriban szokásos konvenciókban és előnyökben részesültek. A függő viszonyt és az egyszerű életkeretet leszámítva jó dolguk biztos megélhetésük volt, és mivel rendszerint emberségesen bántak velük, meg voltak elégedve.
Az uradalmi gazdálkodás mértékére elég, ha egyetlen példát említünk. Az 1911. évből származó napló szerint a majorsági földekből 70 holdat búzával, 65 holdat rozzsal, 65 holdat árpával, 60 holdat zabbal és 40 holdat bükkönnyel vetettek be. A magtárakba és a pajtákba 415 q búzát, 387 q rozsot, 402 q árpát, 340 q zabot, 479 q tavaszi és 250 q őszi bükkönyt, 60 kg lucerna magot szállítottak be. Más takarmányból 510 q szénát, 320 q lucernát, 63 q szalmát és a repcéből 449 q repcelisztet nyertek. 1390 kéve nádat arattak. A termésből adták ki a cselédség konvencióját, a kastély személyzetének élelmét és az állatállomány etetésére szükséges takarmány mennyiséget, a felesleget pedig eladták.
Ugyanebben évben az állatállomány 6 kost, 215 juhot és 165 bárányt tett ki. Az igásállatok állománya pedig 41 ökörből, a bikából, 27 fejőstehénből és 11 borjúból állott, amihez még 44 bivaly járult. Sertés neveléssel az uradalom – legalábbis az utolsó 100 évben – nem foglalkozott, amit a sertések tömeges elhullásával szerzett keserves tapasztalat magyaráz meg.
Borból az említett évben mindössze 449 liter vörös és 1400 liter fehér bor volt a pincében, ebből is 525 litert tett ki az óbor. 1848 előtt a tized borokból hasonlíthatatlanul többet tárolt az uradalmi pince. Így egy 1654-ből származó összeírás szerint Rákos határában fekvő összes szőlőből 942 akó újbort eredményezett a tizedszedés. A gabona tized eredménye nincs feljegyezve, mert azt a rákosiak pénzben fizették.
Minthogy a község egész határában minden a püspökség tulajdona volt, azért az uradalom hatáskörébe tartozott a fent jelzett földeken, réteken, erdőségen, nádason és halászaton kívül a községi bormérő és hússzék, a malmok és a kőbánya is. Ezek az üzemek azonban nem az uradalom házi kezelésében működtek, hanem bizonyos pénzösszegekért, vagy természetbeni szolgáltatásokért bérbeadásra kerültek, ezért ezekkel a község történetében foglalkozunk.
Az uradalommal kapcsolatban végül szükséges azt is leszögezni, hogy a századok folyamán kik voltak a győri püspökség rákosi birtokának intézői, szervitorai, alkalmazottai.
Az első részben a vegyesházi királyaink idejének tárgyalásakor felsoroltakon kívül részint az oklevelekből, részint a templomszámadásokból és az anyakönyvek adataiból a következőket sikerült feljegyezni:
A XVI. századból – amelyből aránylag még igen kevés adat maradt fenn – egyetlen tiszttartó vagy szervitor sem ismeretes.
A XVII. században Naprághy püspöknek 1613-ban Budai Márton, majd Nagy György és Weley Márton, míg Dallos püspöknek 1627-től 1631-ig Károlyi István, utána Harczy János. 1647-ben pedig Ramocha volt a prokurátora, akit 1651-ben Hodászy Mihály váltott fel. Utána csak Kollonich bíborosnak Hillarosich nevű tiszttartójáról tudunk.
A század végén Keresztély Ágost herceg a Német Birodalomból hozta Schilson Mihályt, aki később Egyed községben uradalmat és bárói címet szerzett, és fiával együtt előkelő szerepet töltött be Sopron város életében. Zinzendorf bíboros embere az evangélikus Russ Kristóf volt, aki innen ugyancsak Sopronba költözött és élénken részt vett az evangélikus hitközség életében. Zichy püspök idejében és tovább a század végéig Bertha János (1761), Hollósy János (1766-1772), Tibold Ádám (1740-1781), Flach György (1780), Ferenczy János (1784), Szlama Ignác (1794-1797) viselték a prokurátori tisztet. Tibold Ádám innen kapott meghívást a győri uradalom kormányzóságára.
A XIX. században egymást követően Horváth Márton (1798-1802), Hoffer Bernát (1803-1813), Kollár János (1814-1845), 1848 után pedig Klemm Tamás (1853-1865), Szilágyi Gáspár (1868-ig), Eibel Lajos (1879), Hannibál Kálmán (1890-ig), Csurda Géza (1938) voltak az uradalom vezető tisztségviselői. Az utolsó tiszttartó Mátis László volt, aki 1945-ben elhagyta a helyét és külföldre menekült.
Az udvarbírák, provizorok, ispánok közül ismerjük Károlyi István (1628-1631), Szigeti Ferenc (1650), Világhy Lukács (1723- ), Ujváry Pál (1740- ), Szentmihályi Ferenc (1743- ), Szentkereszty Pál (1750- ), Hollósy János (1761- ), Kalmár Mihály (1773- ), Tibold Mihály (1807- ), Szerdahelyi (1835), Kölesy István (1846), Kollár József (1857), Komlósy Béla (1892) nevét.
Néha külön ellenőröket, vagy irnokokat is alkalmazott az uradalom. Közülük az alábbiak ismertek: Kutassy püspök irnoka Dragonich Márton literatus (1592), később Kadnár Ferenc (1747), Masztati József (1814), Siebenlist Ferenc (1825), Némethy Ignác (1834), Pfeiffer Miklós (1877), Novi Alajos (1880).
Az uradalom tisztviselői közül többen különösképpen élvezték a püspök bizalmát. Voltak, akiket központi kormányzóságra hívott meg, s voltak, akiknek gyermekeinél keresztapaságot vállalt, sőt Fengler püspök Szlama Ignácnak minden itt született gyermekét keresztvíz alá tartotta.
Az anyakönyvek egyszersmind arról is tanúskodnak, hogy a tisztviselők közül sokan társadalmi érintkezésben állottak a község egyszerű lakóival, amennyiben azok gyermekeinél keresztapaságot vállaltak, vagy fiatal párok esketésénél szívesen teljesítettek tanúi tisztet. Hollósy János provizor több cigány újszülöttet is keresztapasággal tüntetett ki.
Az uradalmi kertészetet, amely a későbbi zárdaiskolából kiindulva hatalmas területet foglalt el, mintaszerűen kezelték. A kertészek közül ismerjük Hansche Frigyes (1729), Kugler Antal (1732), Steiner János (1738) nevét. Azután a Lampel családból Ferenc az apa, Ádám a fiú, és György az unoka; ők 1745 és 1783 között egymás után vezették a kertészetet. Utánuk Uhl Ferenc (1795), Troján József (1816-1855), Lipkovits Ferenc (1856), Gahlen Vilmos (1870), Egyed István (1879) és Fednecsek Emil (1904) voltak az uradalom kertészei. Ez utóbbi távozása után a kertészetet magánosoknak adták bérbe.
Az uradalmi vadászok közül Schilling István (1744), Pattisch József (1822), Bartisch Ignác (1823), Ziegelhofer Henrik (1834-1856), Steiner János (1857), Waitz János (1859), Kajtor György (1861), Winkler János (1876) neveit sikerült megtalálni. Ziegelhofer gyermekei mint iparosok telepedtek meg a községben és a mai napig élnek itt leszármazottaik.
Az udvari főszakácsok sorából Lakits Mihály vitte legtöbbre, neki Draskovich bíboros 1587-ben Rákoson házat ajándékozott a hozzá tartozó birtokkal együtt, és őt mint új nemest minden adótól és szolgáltatástól felmentette.
E szervitorok, valamint a sokat változó uradalmi kádármesterek között igen sok idegen nemzetiségű egyént találunk, aki Alsó-Ausztriából, Morva- és Csehországból kerültek ide. Velük szemben a szobagondozók, erdőőrök, hajdúk, tehén- és birkapásztorok majdnem kivétel nélkül magyarok voltak, csak elvétve találunk közöttük horvát vagy német nevüeket. Hasonlóképpen száz százalékosan magyar vidékről, különösen Sopron megyéből kerültek ide 1848 után az uradalmi cselédek. Ízes magyar nevek, mint Konczos, Pandur, Tungos, Mészáros, Kalmár, Solymos, Kajtor, Berkes, Markó, Bognár, Török, Sárvári, Kasza, Polgár, Vince, Ötvös, Kokas, Guzs, Oláh, Hegyi, Kató és más hasonlók fordulnak elő közöttük, nem számítva a Horváth, Németh, Tóth, Nagy, Kovács, Takács, Szabó általánosan elterjedt neveket.
Nagyjából az intézőkkel együtt ők képviselték a községben a magyar elemet, azért az uradalom részéről megbecsülésben volt részük. Nem az egyedüli volt közöttük Konczos Antal uradalmi hajdú, aki a községbeli Hermann család Magdolna nevű lányát vette feleségül és megmaradt az uradalom szolgálatában. A nagyrészük azonban, aki a községből házasodott elvegyült a zsellérek és a napszámosok sorában.