III. Fertőrákos község

A politikai község keletkezése és története

A politikai község keletkezése és története
Rákos mezőváros története 1582-től 1848-ig
A mezőváros kormányzása és belső ügyei
Különleges intézmények a község szervezetében
(A községi kocsma és mészárszék; Malmok; A kőfejtő)
Adatok Rákos lakosságáról
Rákos község 1848 után

A politikai község keletkezése és története

A politikai községek hazánkban a főnemesség birtokain akkor keletkeztek, amikor a jobbágyok szaporodásával azok összessége bizonyos közigazgatási jogokkal felruházva az uradalomtól ugyan függő, de önálló életet folytathatott. Ennek ideje már az Árpád-házbeli királyaink alatt következett el, de akkor a várak és falvak mellett legtöbb az uradalmi birtok, amit possessionak neveztek. A tatárjárás ember és település pusztító vésze még IV. Béla király uralmának második felében is nehézzé tette a nagyobb telepek kialakulását. Viszont az utolsó Árpádok, méginkább az Anjou királyok alatt a népesség szaporodása és a nyugatról beáramló hatások elemi erővel kívánták a társadalmi fejlődés új alakulatát, a politikai községet. A tatárjárás után fejlődik ki és erősödik nálunk a nyugati hűbérrendszer, és pedig nemcsak a király és a nemesség között, hanem a nemesség és a munkát, megélhetést kereső szabad nép között is. Az utóbbiakkal akkor kezdtek a nagybirtokosok szerződni olyformán, hogy a jobbágynak házat, földet jelöltek ki, egy-két évig adómentességet és egyéb kedvezményt adtak neki, és cserébe kívánták az úr házának és földjeinek megmunkálását, valamint termények kilencedét. A jobbágyság ilyen formán maradt fenn 1848-ig.
A nagybirtokos vagy megbízottja terhesnek érezte a sok jobbágy minden aprólékos ügyeivel való foglalkozást, tehát iparkodott lazítani, sőt egészen a jobbágyközösségen keresztül gyakorolni a földesúrtól való függőséget. A földesúr házának, birtokának megállapított szolgáltatásának elosztását a jobbágyközösség hatáskörébe utalták, de oda utalták az egymás közötti viszonyok szabályozását, a rendfenntartást, a rendbontók büntetését, az árvákról, öregekről való gondoskodást, a tűzrendészetet, stb. Ezek elvégzésére bírót választottak közülük és mellé két esküdt személyében segítőtársakat adtak. Az így keletkezett közösség feletti felügyelet, a falu erejét meghaladó segítség nyújtása, a súlyosabb kihágások feletti ítélkezés a földesúr kezében összpontosult. Az uraság lett tehát a falu védője, kegyura és feljebbviteli bírája, úriszéke lett, de hagyta hogy a jobbágyság saját belső ügyeit maga intézze.
Ilyen módon jutott önállósághoz a rákosi possessio jobbágynépe is. Hogy ez mikor következett be, arról adat nincs. Láttuk, hogy az 1311. évi Rákosról szóló soproni oklevél még csak kis telepet sejtet, de amikor Nagy Lajos király idejében hallunk a telepet magában foglaló vár kiépüléséről, érezzük, hogy a még meglévő várfalmaradék által befoglalt terület sokkal nagyobb, mint amennyire egy csekély számú uradalmi népségnek szüksége volt. Ekkor tehát már annyi ház, annyi nép lehetett itt, ami a községgé alakulást bizonyossággal feltételezi. Egy 1434-ből származó soproni végrendelet a falu régebb idő óta álló templomáról szól. Ahol pedig az uraság segítségével a lakosság által emelt templom van, ott előbb községnek is kellett lennie.
Ez a falu a domb alsó nyúlványán fekvő uradalmi kastély és cselédségi épületei felett, a dombtető hajlatán épült ki. Ott jelölte ki az uradalom a dombhajlathoz igazodó sorban a sessios házak helyét, ott épültek fel jobbról-balról a jobbágyság lakóhelyei. A templom ősi idők óta kijelölt helyéből esetleg arra is következtethetünk, hogy amikor a plébánia megalakult, még csak a templomot körülvevő temetőig nyúlt a kiépített házsor, mert hiszen azon a vidéken szokásban volt, hogy a legmagasabb helyre és a telep szélére tegyék a templomot és a temetőt, amint ezt Sopron legrégibb temploma, továbbá Balf, vagy a burgenlandi Nádasd, Fehéregyháza, Nagymarton és sok más község templomai is mutatják.
A jobbágyok szaporodásával együtt járt azután az új helyek kijelölése. Ez a templomon felüli út mentén történt. A régi lakók ajkán él egy hagyomány, amely szerint a templom alatti úton, a kastéllyal szemben és az alatt zsellérházak, feljebb jobbágyházak helyezkedtek el. Viszont a templom felett előbb a jobbágyházak feküdtek, egészen a mostani péküzemig, utána pedig a várfalig ismét zsellérházak következtek.
Itt mindjárt rámutathatunk arra, hogy lakás tekintetében a rákosi jobbágyok nem éltek olyan alacsony sorban, mint más magyar vidékek, különösen az Alföld jobbágyai. Itt lépten-nyomon mindenütt volt kő, fa és nád. A régi lerombolt házak fala mindenütt kőből készült, ha nem is faragott, csupán apróbb-nagyobb, szabálytalan formájú kövekből sárral tapasztott falak alkották a lakószobát, konyhát, sőt az istállót is. Ezekre az erdőkből gerendát adott a földesúr födémnek, míg a tetőzet anyagát a Fertő bőséges nádja szolgáltatta. Minden házhoz hosszú udvar és kert csatlakozott, amely ott volt nagyobb, ahol a dombhát kiszélesedett.
Hogy milyen volt a családi élet, azután a gazdálkodás formája – amely utóbbit minden nemzedék a következőre származtatta át – és hogy milyen volt a község társadalmi képe, arról középkori feljegyzés nem tájékoztat. Minden okunk megvan azonban arra, hogy a XIV-XV. század jobbágyságának életét az akkori viszonyokhoz szabva elviselhetőnek, sőt jónak mondhassuk. Akkor még a földesúr és szervitorai, familiáris egyeterésben éltek jobbágyaikkal és saját jól felfogott érdekükben védelmet nyújtottak nekik.
Hogy a püspöki földesúr mennyire szívén viselte a jobbágyainak sorsát, erre példa Kálmán püspöknek a rákosi várnagyához és annak utódaihoz intézett, 1345-ben Sopronban kelt oklevele, amelyben szigorúan meghagyta nekik, hogy a határban lévő szőllők után a hegyvámot magasabban ne szedjék, mint az a soproni szőlők után szokásos, és egyébként is az előírtnál nagyobb terhekkel ne merjék őket sújtani.
Természetesen voltak a község jobbágyainak nehéz napjai is, különösen akkor, amikor Katzenstein várát kellett robotban építeniük, vagy amikor az ottani várnagy, Weitraher a jobbágyokat mértéken felül sarcolta, és akár sok, akár kevés bor termett, minden egész szőllő után hallatlanul magas vámot, 4 arany forintot szedett. Mikor azonban a püspökség ismét visszakapta Rákost, az állapotok megint normálisakká váltak.
A mohácsi vész századában Gregoriancz püspök panaszos leveleiből értesülünk azokról a kellemetlenségekről, amelyeket a Sopron és Rákos közötti vitás területek miatt, az erdőkiélés alkalmával a rákosi jobbágyoknak kellett elszenvedniük, amikor a soproni munkások a rákosiakkal összeverekedtek, sőt egy rákosi jobbágyot meg is öltek. Ekkor a püspök erélyesen védelmébe vette jobbágyait.
E felsorolások és adatok természetesen csak elszórt felvillanások, amelyek hosszú évszázadok alatt olykor bepillantást engednek az események menetébe, de távolról sem adnak teljes képet.
Sokkal tisztább képet nyerhetünk a község életéről és a jobbágység helyzetéről a XVI. század végétől kezdve. Draskovich György bíboros, kalocsai érsek és a győri püspökség adminisztrátora 1587-ben kelt két okmánya egyszerre világosságot vet a település helyi viszonyaira és a jobbágyság életére. Itt kezdődik tehát Rákosnak az a története, amelyet írásos bizonyítékok világítanak meg.

Rákos mezőváros története 1582-től 1848-ig

Nagy fordulatot jelentett a községre nézve Draskovich bíboros azon lépése, hogy 1582-ben Rudolf királytól évi két vásár tartására szerzett engedélyt, és ezzel Rákosnak az oppidum, azaz mezőváros rangját szerezte meg. A két vásár napját Krisztus mennybemenetele (Húsvét utáni negyvened nap), és Szent Miklós püspök napjára (december 6.) állapította meg. Az engedélyt szó szerint vették fel az 1712-ből származó királyi okiratba, amelyre később még kitérünk.
Ezek után térjünk rá a Draskovich által 1587-ben kiadott rákosi urbáriumra.
Ennek feljegyzése szerint a községben 15 egész sessio található, az pedig néhány fél, de nagyobbrészt negyed jobbágytelkekre van felosztva. A telkesek között sorolták fel Oszvald Jánost és Tatár Ambrust, akiknek családjai fél század múlva fontos szerepet töltenek be.
Földekkel bíró zsellércsalád 28 van, földnélküli lakó pedig 27 család. Közöttük található egy Spreizenbart nevű, ilyen név még az 1946. évi lakók között is fellelhető. E családot lehet tehát a legősibb rákosi családnak tartani. A várfal mellett a dombon még 8 lakó bírt házat. A házak közül 3 nemesi, vagyis adózásra nem kötelezett volt. Ezeket a Körtvélyesi, a Heresenczy családok és egy Olrechányi nevű a püspökségi orvos birtokolta.
Van községháza, amely azelőtt plébániaház volt, de amióta a bíboros püspök a község segítségével új plébániát épített a templom mellett, az előbbit a földesúr községházának engedte át.
A püspöki kúriát Draskovich bíboros alapjából építette újjá.
A püspökségnek saját gazdasága feküdt itt, amely 18 hold szántóból, 38 kaszálónyi rétből és egy szőllőből állt.
A cenzus, vagyis a gabonakilenced megváltása minden negyed telekre nézve 47 krajcár. Minthogy 3 krajcár 1 dénárral ért fel, az egész cenzus 8 font és 40 dénárt tett ki. Élelmiszert a község csak a püspök helybenlakása esetén adott és pedig a prokurátor meghagyása szerint.
A halászati jog a patak két ágán, tehát a Malom-patakon is a püspökséget illette. A Fertőben ki-ki szabadon halászhatott, azért minden pénteken két libre halat kellett beszolgáltatnia.
A robot a következő volt: a püspök rákosi és soproni házához minden munkát a község adott. A jobbágyoknak kötelességük volt munkát adni a szőlő, a szántó, a rétek és a kert műv0eléséhez. Szállítaniok kell a tizedborokat. Ezeket Sopronba, Bécsbe, Pozsonyba, olykor Szombathelyre is ők vitték, miképp a nemeseket is a megyei kongregációkra ők fuvarozták. A postát a zsellérek továbbították. Ezen kívül a községi kocsmáros köteles volt a püspökség 3 hordó borát évenként kimérni.
A kőfejtőben dolgozó kőfaragók egyenként évi 10 forintot fizettek. Ha a püspökségnek kellett a kő, azt a szokottnál olcsóbban számították.
Az urbárimban fel vannak sorolva a dűlők nevei. Ezek a következők: Katzendorf, Neuberg, Untersatz, Obersatz, Untersauerbrunnen, Obersauerbrunnen, Kurzsauerbrunnen, Saubrunnen, Kurtzweingärt, Oberkreutz, Heiligenkreutz, Morigel, Podenweingärt, Rexgrund, Scheiben.
A tizedet a gabonanemük után a jobbágyok kepénként 5 és fél krajcárban, a zsellérek 4 d0énárban fizették, a bort természetben adták.
A felsorolt adatok alapján a község akkori lakosságát 450-500 főre tehetjük.
Íme, egyszerre mennyi biztos adat, amelynek az előző korszakban való meglétéről csak sejtésekkel kellett megelégednünk.
A második fontos okmány Draskovich bíborosnak a jobbágyság részére 1587-ben kiadott privilegiumlevele. Ez az okirat az 1590. évi tűzvész alkalmával elégett ugyan, de a jobbágyközség kérésére Pethe Márton püspök 1604-ben újra kiállította. Ezt a privilegiumot a község 1630-ban II. Ferdinánddal, 1651-ben pedig III. Ferdinánd által megerősíttette, de mivel királyi pecséttel egyik alkalommal sem látták el, a község kérésére III. Károly 1712. június 16-án megpecsételve újra kiadta egy, mintegy 30 oldalas okiratban, amely a vele kapcsolatos rákosi eseményeket is magában foglalja.

A privilegium Pethe Márton püspök kiadásában a következő 7 pontot tartalmazza;
1.) Az uraság boraiból 3, egyenként legfeljebb 10 urnás hordó bort kötelesek kimérni a községi kocsmában.
2.) A robotot csak Rákoson adják, Szombathelyen nem. Tartoznak évi 2 napot kaszálni, 2 napot aratni, továbbá 2 kijelölt szántót (in campo cervino) háromszor szántani, az0onkívül bevetni és az egy szőlőt teljesen megművelni. Ha ezen felül kívánnak tőlük munkát, azt az uradalom megfizeti.
3.) Adó és harmincad fizetéséből Sopronban fel vannak mentve.
4.) A gabona tizedet nem természetben, hanem pénzben fizetik ki.
5.) A zsirai gazdaság jobbágyai ne hozzák ide a terményeiket, hanem vigyék egyenesen rendeltetési helyükre, hogy ne kelljen minduntalan az ő munkájukat végezni.
6.) A vásárokra jövő kereskedőket és vevőket senki el ne fogja és szabad mozgásukban ne akadályozza.
7.) Szabadon használhatják a vassal beégetett jelvényt (Prandt) a hordókon, amellyel boraikat Csehországba vagy más külföldi országba szállítják a vevők.

A privilegium e pontjai emberségessé tették a rákosi lakók helyzetét, és ezekhez a p0üspökök alkalmazkodtak is egészen II. Draskovich Györgyig, aki eleinte szintén békében élt a rákosi alattvalóival, de később építkezéseihez és alapításaihoz sok pénzre lévén szüksége nagyobb követelésekkel lépett fel és éveken keresztül sok külön munkával sarcolta őket és sok ajándékot követelt. Az igazságtalan intézkedések ellen a község zúgolódott. Védekezésükben segítségükre jött a győri káptalan, amellyel szemben a püspök szintén sokat erőszakoskodott. Mikor tehát a káptalan a püspök ellen összes panaszait írásba foglalva feljelentést tett a pozsonyi országgyűléshez, egyszersmind felszólította a többi püspöki falun kívül Rákos mezőváros előljáróságát is, hogy ők is hasonlóképpen cselekedjenek. A rákosiak azonnal készek voltak ezt megtenni, és Tolnay János soproni ügyvéd által foglalták össze sérelmeiket. A feljelentést Oszvald János bíró, Tetter Péter, Spreizenbart György, Koller Márton, Larenbacher Mihály, Kaiser András és Rattl Mátyás esküdtek írták alá.
Részletesen kifejtették a panaszlevélben, hogy Draskovich püspök majdnem minden pontban megsértette privilegiumaikat és mód felett terhelte őket.
A Pozsonyban összegyülekezett rendek előbb meggyőződtek a szabályszerű kiváltságlevél meglétéről és tartalmáról. Azután a püspök részéről történt hatalmaskodásokat a rákosiak írásbeli mellékleteivel és szóbeli tanúskodások által bebizonyítottnak látták és ezért pecsétes levéllel kötelezték a tárgyaláson jelen lévő püspököt arra, hogy a rákosiak jogait tovább ne merészelje semmibe venni, sem pedig a rákosi jobbágyokon a feljelentés miatt bosszút állni. A rákosiaknak magyar nyelven kiadott pecsétes levél aláírása 1647. május 1-jén kelt.
Draskovich az országgyűlés rendelkezését, amely a vele rossz viszonyban levő Lippay György prímás elnöklete alatt jött létre, igazságtalannak és földesúri jogaiba való illetéktelen beavatkozásnak tartotta, és mivel neki is voltak hatalmas pártfogói, kivált testvére, Draskovich János, aki akkor a nádori méltóságot töltötte be, erőszakos megtorlásra határozta el magát a rákosi jobbágyokkal szemben. Ahogy III. Károly összefoglaló pátense feljegyzi: 1647 Pünkösd táján a nádor katonáiból 80 huszárt Rákosra szállásolt be és azok eltartására 85 akó bort, 340 forint ára élelmiszert, 375 forint ára zabot és szénát vett el a községtől, és összesen 1052 forint kárt okozott a lakóknak. De ezzel még nem elégedett meg, hanem a következő év Nagyböjtjén újra 90 huszárt hívott Rákosra, ezeket hét héten keresztül itt tartotta, ami 2300 forint jogtalan kiadást rótt a község lakóira. A bekvártélyozott katonaság vigyázatlansága következtében 26 ház leégett, ami újabb 3000 forint kárt jelentett. Ugyanezen év június havában harmadszor is lovas és gyalogos katonasággal rakatta meg a mezővárost. Ezek a felgyújtott házakban megmaradt összes értéket elvitték, továbbá a félelemből ideiglenesen elmenekült jobbágyok házainak élelmét felették, a házak berendezését elhordták. Így ismét 1000 forintnál több kárt okoztak. Kiváltságlevelüket semmibe véve a nyáron 400 kéve gabonát vittek el tőlük. Ősszel, még a tizedszedés ideje előtt, 40 akó mustot a püspök Ramocsa Pál tiszttartója által lefoglaltatott, így a mezőváros lakóinak újabb 160 forint káruk lett. Mindezeken kívül még elvette a község tehénistállóját is.
Ezek bizony igen súlyos igazságtalanságok voltak és Rákos egész lakosságát nagy nyomorba döntötték. Minthogy Draskovich a győri káptalanával szemben is folytatta erőszakoskodásait, a káptalannal együtt Rákos is újra írásba foglalta az összes törvénytelenségeket. A rákosiak beadványát ekkor Koller Márton bíró és három esküdt írta alá. A panaszos beadványokat az 1648. szeptember 14-re összehívott nemzeti zsinat elé terjesztették. Ez a zsinat Draskovich összes javadalmainak lefoglalását rendelte el. Mivel azonban a püspök a zsinat döntését nem akarta elismerni, a panaszok összességét az 1649. január 21-én összeült országgyűlés elé utalták, amely egy 19 tagú külön bíróságra bízta az ítélethozatalt. A külön bíróság Lippay György prímás elnöklete alatt világi főnemesekből és egyházi főméltóságokból állt. Ez a testület 7 napi tárgyalás után Draskovichot 132.000 forint büntetésre, a felértékelt összes kár megfizetésére kötelezte. A bíróság Rákosnak az okozott károkért 6000 forint kielégítést ítélt meg és egyszersmind megítélte kártérítésként azt a 6000 forintot is, amit Esterházy László, Esterházy Miklós nádor fia vett kölcsön Draskovichtól.
A legnagyobbrészt főnemesekből és főpapokból álló külön bíróság tehát elégtételt szolgáltatott a rákosi alattvalóknak saját földesurukkal szemben.
A feljelentésben itt-ott túlbecsült káruk tehát teljes egészében megtérült. Gondot okozott azonban a megítélt kárösszeg folyósítása. Esterházy László gróf egyenlőre nem tudta az összeget visszafizetni. A község előljárósága ezen is segített. Vittnyédy István gazdag soproni ügyvédhez fordult, és leírva a mezőváros szorongatott helyzetét rábírták az ügyvédet arra, hogy az adóslevél átadása ellenében kifizesse nekik a 6000 forintot. Ezzel az összeggel azután megépítették a leégett házakat, kielégítették a kárvallottakat és a nyugalom ismét helyreállt a községben.
A szerencsés végzés igen megnövelte a községi előljárók tekintélyét, de egyszersmind felfokozta a jobbágyok önérzetét is. Látva, hogy a törvény a szegény embert is védi, privilegiumaik birtokában kezdték kicsibe venni földesurukat, az 1650-ben meghalt Draskovichot. Bár Oszvald János bíró hálásan megígérte Lippay prímásnak, hogy kötelességeiket ezután is lelkiismeretesen fogják teljesíteni, mégis az új püspöknek, Püsky Jánosnak csakhamar megsokasodtak jobbágyai elleni panaszai. Ekkor külön levélben figyelmeztette őket, hogy a két patakban ne halásszanak, mert érzékenyen megbünteti a kihágásokat. Néhányszor ki is szabott a tilalom ellen vétőkre 12 forint büntetést. A szabálytalanságok és engedetlenségek azonban szaporodtak. Püsky ekkor magyar nyelven pontokba foglalta a rákosiak hibáit. Ezek a következők voltak: megtagadták a Sopronba menő fuvarokat, vonakodtak továbbítani a postát, a püspöki erdőben fát vágtak, ott vadásztak és a lőtt vadat idegeneknek adták el. A pénteki haljárandóságot nem adták meg, hanem azt eladták Sopronban. Több ízben kivágták a szőlőket és mint szántóföldeket adták el idegeneknek. Ha a Fertő túlsó partáról halat szállítottak, nem az ispánnak, hanem a bírónak fizették a vámot. A végrendeletekben azelőtt 1 tallért hagytak a földesúrnak, most az is elmarad. Az árvák javait az esküdtek többször eltulajdonították, így mire az felnőtt, nem maradt semmije.
A püspök nem elégedett meg a levéllel, hanem a vasvári káptalannak Pálffy Pál nádor által történő kiküldésével 36 tanút hallgattatott ki, akik harminc kérdésre felelve bizonyították, hogy az általa kívánt szolgáltatásokat Draskovich püspök előtt is mindig teljesítette a község népe. Lónyi János kanonok és Káldy István nádori ember az alábbi helyeken, s időpontokban végezték a kihallgatást; 1652. július 24-én Meggyesen, július 25-én Sopronban, július 28-án Rákoson, július 31-én Szentmargitbányán, augusztus 7-én a Vas vármegyei Meszlenben, mindig a tanúk lakóhelyén. A tanúk legnagyobb része valamikor Rákoson lakott, a legöregebbik közülük a Bocskay felkelés előtt két évvel élt a mezővárosban.
A terjedelmes jegyzőkönyv nem is annyira azért érdekes, mert egy csomó rákosi lakos és három volt tiszttartó (Nagy György, Fencsey Mihály és Károlyi István) bizonyították a kívánt szolgálatoknak a múltbani teljesítését, hanem azért, mert a tanúvallomásokból az akkori helyi viszonyokra kapunk érdekes felvilágosításokat. Közülük itt csak a bíráskodásra vonatkozó dolgokat iktatjuk ide, a többit alkalomadtán említjük.
A tanúvallomásokból kitűnik, hogy a községi bíró felett az intéző ítélkezett. Ha rosszul vezette hivatalát, az keményen meg is büntette. Így tett valami komolyabb kihágásban Buday intéző Koller bíróval szemben, akit a kastélyban megveretett és a kalodába záratott. Ugyanezt 1629-ben Fenesy tiszttartó is meg akarta tenni Csanaky Mihály bíróval, amiért az a kocsmában Baksay Péter molnárnak a fejéhez vágott egy kancsót teli borral. De mivel mindenki, még Baksay is könyörgött, megkegyelmezett neki. Előtte Welei intéző Parer Fayt bírót, aki a soproni út mentén állott fákat kivágatta és belőlük a Fertőn túli lakóknak adott el három szekérrel, megpirongatta és csúnyán lehordta.
A tanúk közül a legrégibb Rákoson szolgáló emberek is vallották, hogy a községnek a piactéren tömlöce volt – ez a piac a községháza és az uradalmi malom között terült el –, de pellengér nélkül. A község a XVI. század 30-as évei elején új börtönt építtetett ugyancsak a piactéren, de azt a föld alá tette, fölébe pedig tornyot helyezett, ami nem volt más, mint a most is álló pellengér. Az bizonyos, hogy 1628-ban még a régi börtön mellett egy szilfához kötötték a bűnözőket. Az új börtönt és a pellengért a község vezetői kezelték, ők zárták el “kapitányuk” által a kihágókat, vagy ítélték őket pellengérre.
Püsky adott ugyan ki 1651-ben is új urbáriumot, de azt az említett jegyzőkönyv alapján 1653-ban a pozsonyi Magyar Kamarával újra kiállítatta, hogy annak nagyobb tekintélye legyen a jobbágyok előtt. Az új urbáriumban annyi változás történt, hogy akkor már 25 hold szántója volt az uradalomnak, a 38 kaszáló kiterjedésű rét viszont megkevesbedett 32 kaszálónyira.
Továbbá azt az érdekességet találjuk benne, hogy fel vannak véve a zsirai és himódi birtokok adói és decimái is. Kitűnik, míg a rákosiak a kilenced megváltása címén összesen 57 forintot, addig a zsiraiak 261, a himodiak 125 forintot fizettek, decima címén pedig a két község 140 mérő búzát, 223 mérő rozsot, 20 mérő árpát és 81 mérő zabot szállított le, amíg a rákosiak pénzen most is uigyanolyan áron válthatták meg a természetbenieket, mint ahogyan azt az 1587. évi urbárium előírta.
A jobbágyok ekkor 48-an voltak. Ők összesen 28 egész és egy negyed telket bírtak. Közöttük három nemes volt: Maróczy László, Poky Ambrus és Hajas Mátyás. A jobbágyok sorában újabbkori nevek nem fordulnak elő, a zsellérek között szerepel Spreizenbarton kívül egy Hosiner nevű is, akinek leszármazottai ma is élnek a községben. 42 házzal bíró lakó volt, további 6 házzal bíró ember a völgyben lakott.
Püsky a jobbágyok rendetlen magaviselete miatt nem szerette Rákost és inkább Kesző várában töltötte szabadsága idejét.
Utóda, Széchenyi György püspök sokat tartózkodott Rákoson, familiáris egyetértésben élt alattvalóival, és nekik új templomot is építtetett. Az ő püspöksége idején azonban a török Bécs felé vonulásakor 1683-ban a legválságosabb hónapok szakadtak a községre.
Köprülü nagyvezír közeledtére Széchenyi püspök ládákba rakatta a kastélyban őrzött egyházi és családi kincseit, minden készpénzét, és azokkal Bécsbe menekült. A kastély pincéjében tárolt borait rákosi jobbágyainak ajándékozta, akik a püspök távozása után nagyokat ittak egészségére, sőt az egyik soproni krónikás írása szerint megfelelő mennyiséget juttattak a soproni várőrségnek is.
A tivornyát csakhamar felváltották az előnyomuló törökök szörnyű öldöklései és pusztításai. Sopron városa, amely önként megnyitotta kapuit és Thököly csapatainak megszállása alá került, falvaival együtt salva quardiát kapott, de Rákos mint egyházi földesúr birtoka menedékjogot nem kaphatott. Az előrenyomuló hordák júliusban elérték a községet. A kastély berendezését és készleteit a schwechati táborba vitték el. A püspök soproni házából is 160 mérő gabonát kellett oda szállítani. A kastélyt, az újonnan épített templomot, a község házainak nagyrészét felgyújtották, az egészséges férfiakat részben szállításra kényszerítették, a többit az asszonyokkal és a gyermekekkel együtt rabszíjra fűzték és a Bécs környéki táborba vitték. Augusztus vége felé onnan útnak indították őket Törökország felé, miután előbb az öregeket és betegeket a Bécs előtti Favorita nyaraló kertjében lemészárolták. Ugyanonnan a török ezen alkalommal 6040 férfit, 11.215 asszonyt, 14.992 leányt és 26.093 gyermeket vitt ki az országból. Voltak kevesen a rákosiak közül is, akik időben Sopronba tudtak menekülni. Siralmas állapot tárult a szeptember 14-e után visszafelé özönlő törökök nyomán otthonukat kereső néhány család szeme elé.
A helyreállító munkálatok a következő évi termés betakarítása után ugyan megindultak, de azt most már nagyrészt más, mindenfelől idetelepedett jobbágyok és mesteremberek végezték. A plébániának van egy 1690-ben megkezdett anyakönyve, amelynek megégés és elázás által nehezen kibetűzhető nevei majdnem teljesen más lakókat tüntetnek fel, mint az előző jobbágy felsorolások az urbáriumban. A régi eltűnt családok helyébe újak léptek és folytatták az előző generációk életét. Az új családok néhány horvátot leszámítva most is túlnyomóan németek voltak.
A kastély még 1687-ben is pusztult állapotban volt, amit bizonyít Preiner soproni polgármesternek a tanács előtt tett indítványa, hogy engedjék érdemei elismeréséül letelepedni Széchenyi püspököt a városban, mert nincs hova lehajtsa fejét. Az 1690-es években azután helyreállott Rákoson is a normális élet. Széchenyi bőkezűségéből megépült a kastély és a templom, kiépült a község és lassan rendes kerékvágásába jutott a gazdasági élet.
Az 1700-as évek elején, a kuruc háborúk idején ismét sokat szenvedett Rákos. 1704-től 1710-ig évenként váltakozva jártak itt hol a kurucok, hol a labancok, és a katonák eltartására mindkét részről követelt súlyos hadiadók és termények teljesen kiuzsorázták a lakosságot. A kurucok soproni ostroma idején sok rákosi jobbágy küzdött a város védői között és vitéz magatartásukat dícsérőleg említi a soproni tanács jegyzőkönyve is.
Alig csillapult le a háború zaja, amikor 1712-ben ahogy országszerte, úgy itt is a pestis pusztított. 1713-ban festette meg a község Szent Kajetán fogadalmi képét és tette augusztus 7-ét, a Szent emléknapját fogadalmi ünneppé.
1728-ban elemi csapás zúdult a községre, amikor egy eszelős asszony vigyázatlansága következtében tűzvész ütött ki, amely majdnem az egész települést elhamvasztotta. Ekkor égtek el az egyházlátogatási jegyzőkönyvekben emlegetett régebbi anyakönyvek is.
A jó termések következtében hamarosan eltűntek a károk nyomai és a békés idők beköszöntésével jobb helyzetbe került a mezőváros lakossága.
Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a felszabadító háborúk és az ország felépítése sokkal nagyobb áldozatokat követeltek az országvezető nemességtől és velük együtt a jobbágyoktól, mint az előző korszakok. Terhesebb lett a robot és megnövekedett a más szolgáltatás is. Szemléltetően mutatja ezt a község 1745. évi urbáriuma. Az uradalom ugyan most sem gazdálkodott az előző évszázadinál nagyobb területen, de robotban munkálták most már az összes szántót meg. Ezért a 21 és fél sessiot kitevő jobbágyok ekkor már hetenként egy napi, két igásállattal teljesítettek robotot. A zsellérek, akiknek nem volt fogatuk, hetenként két napi munkát adtak, a föld nélküli házasok pedig évi 12 napot dolgoztak. Az uradalom 7 tehén és 300 juh számára istállót építtetett velük.
Az évenként beszolgáltatandó élelmiszer is sokkal több volt mint az előző időkben. Minden háznak 6 tojást, 1 kakast és 1 csirkét, valamint egy icce vajat kellett leadnia. Ezen kívül az egész község még 34 ludat is adott az uradalomnak. Összesen 118 ház volt, így a leadott tojás a fenti évben 408 db-ot, a kakas és a csirke 11 db-ot, a vaj 59 iccét tett ki. A robot megváltását 400 forintban állapította meg az urbárium, csak a kaszálás megváltása 100 forintba került.
Az urbárium kiadása után 100 évig, 1848-ig apróbb eseteken kívül nem értesülünk sem nagyobb eseményekről, sem nagyobb panaszokról. A község élete tehát nyugodtabban folyt, kivéve az 1809. évi francia táborozást, amikor is hatalmas hadisarcot róttak ki a községre mind állatokban, mind pedig terményekben és pénzben. Azután pedig minden községre 1000 forintot vetett ki a bécsi kormány. Viszont a devalvációt aránylag nyugodtabbban vészelte keresztül a lakosság, mert értékei nem annyira pénzben, mint inkább természetben voltak.

A mezőváros kormányzása és belső ügyei

Említettük, hogy a község meglakulásától kezdve az uradalom az általa kijelölt bíró és néhány esküdt által igazgatta a jobbágyközség ügyeit. Ez a kezdetleges állapot 1582-ig tartott, amely évben Draskovich bíboros megszerezte Rákosnak a mezőváros (oppidum) kiváltságát. A mezővárosi kiváltság a község kormányzatának szélesebbkörű önrendelkezési jogát jelentette. Most már a jobbágyság szabadon választotta a bírót meg az esküdteket, akiknek a száma a szükséglet szerint nagyobbodott. Az 1647. évi panaszos beadványt pl. a bírón kívül 6 esküdt írta alá. Az uradalom képviselője azonban jelen volt az előljáróság választásán, a megválasztott bírót megerősítette, vagy esetleg vissza is vetette. Az 1652. évi jegyzőkönyv egyik tanúja kiemelte, hogy az intéző vagy ispán részt szokott venni az áldomáson is.
A bíró az esküdtekkel együtt végezte a község igazgatását. Fel volt közöttük osztva a robot és a szolgáltatások kijelölése, a szegények és árvák ügyeinek intézése, egészségre, tűzveszélyre, rendre történő felügyelet. A felelősségrevonás és a büntetés a bíróra hárult. Most már nemcsak bagatell ügyekben, hanem a főbenjáró büntetteken kívül minden kihágásban ítélkezett az esküdtek bevonásával. Külön “kapitány” is rendelkezésére állott.
Már a középkortól kezdve szívesen látta az uradalom, ha a jobbágyok a kijelölt erdőterületekből irtásföldeket csináltak és azokat szőlővel beültették. Ezek a vételár lefizetése mellett a jobbágy tulajdonába mentek át, s azokkal ő szabadon rendelkezett. Nemcsak egymás között, hanem idegeneknek is eladhatták a földeket, és az eladást a bíró előtt bonyolították le. Az uradalomnak csak utólag kellett jelenteni a változást a lajstromozás végett. Az említett jegyzőkönyvben 4 tanú is szerepel, aki maga is ilyenformán vett szőlőt a községben. Az uradalom hegyvámot állapított meg a szőlőkre, amit a hegymesterek kezeltek. A hegymestereket az uradalom jelölte ki.
A község vezetőségének szélesebb önkormányzatát az a tény is kiemeli, hogy amíg azelőtt nem volt községháza, hanem a mindenkori bíró házában intéztek mindent, most már Draskovich bíboros jóvoltából községházához jutott az előljáróság, amikor az új plébániaház építésével a felszabadult régi plébániát a püspök a község tulajdonába engedte át. Azóta a mai napig e házból kormányozzák a községet, de természetesen a ház azóta többszöri átalakítást ért meg.
A községnek azonban külön jegyzője még nem volt, ez csak a múltszázadbeli kiegyezés utáni idők vívmánya. Akkor még az összes írásbeli munkát: adóösszeírást, beadványokat, jelentéseket az iskolamester készítette, akit a felfogadással erre is köteleztek. Ő ezekért a községtől meghatározott természetbeni szolgáltatásokat, magánosoktól pedig számszerűleg megállapított díjazást kapott.
A lakosság, nevezetesen a jobbágyok és zsellérek életét a mezei munka töltötte ki. Az év 365 napjából a saját háza, kertje és földjei megmunkálására 160-180 napot fordíthatott. Az igás és kézi robot, a kastélybeli munka, a borszállítás újabb 100-120 napját foglalta le, 85-95 napját pedig pihenéssel, ünnepléssel tölthette.
A telkes jobbágyok birtokának nagyságát pontosan nem lehet megállapítani, de néhány, a XIX. század elejéről fennmaradt egyéni földkimutatásból következtetni lehet arra, hogy akkor az egész telek 24-25 holdat tett ki. Ekkor 40 és fél egész telek volt a rákosi jobbágyok birtoka. Az évben, amikor Draskovich szakácsa, Lakits Mihály nemesi birtokát kapta, az 21 hold szántóból és 4 nagy rétből állott, 4 szőlőn kívül, a malom egy egész sessioja 29 holdat és 4 rétet foglalt magába és még egy szőllőt is. Az egész telek tehát régebben mintegy 40 holdat tett ki. Ennek természetesen csak felét vagy negyedrészét bírta egy jobbágy, mert néhány féltelkest leszámítva nagyobbrészt negyedtelkes jobbágyok voltak. A telkek nagyobbrésze szántóból állott.
A régi jobbágyok 2, később 3 nyomásos gazdálkodási rendszer szerint művelték földjüket. A kétnyomásos abból állott, hogy a dűlők kijelölése szerint a szántók felét gabonatermesztésre használták, a másik felét pedig parlagon hagyták, hogy a földek a gyom beszántásával erősödjenek. A háromnyomásos gazdálkodásnál a földeket egyrészt téli, a másik részt tavaszi vetéssel művelték és csak a harmadik rész maradt parlagon. A földek parlagon hagyásával tehát megkönnyebbült a gazdálkodó munkája.
A földeket háromszori, tavaszi, nyári és őszi szántással készítették elő és az állattartás a földek trágyázását is lehetővé tette. Gépek hiányában a föld megmunkálásánál a vasalással ellátott vasekét, tövisboronát, kapát, ásót, és az aratáshoz kaszát és sarlót használtak. Mindez a maihoz képest sok testi erőfeszítést igényelt, de a jobbágy szerette földjét és szívesen végezte a nyolc óránál sokkal több napi időt megkövetelő munkáját. Különösen nyári időben alig jutott néhány órányi pihenő, míg viszont a téli hónapok rövid napjai alatt új erőt gyűjthetett a nyári munkák elvégzésére.
Ha jó volt a termés, a fölös részét eladhatta, nevelt állatai egy részét vásáron értékesíthette. Borát – ha maga nem itta – a községi kocsmában mérték ki, vagy rákosi beégetett jeggyel ellátott hordókban Alsó-Ausztriába, Morvaországba szállíthatták. A megélhetését könnyíthette a sertés és baromfitartás, és különösen a XVI. századtól elterjedt házi kertészet is, amely a káposzta, sáfrány, hagyma, majoranna és petrezselym mellett az akkor már Itáliából elterjedt másnemű főzelékféléket is meghonosította. A kertészet fogásait az uradalmi kertészettől tanulták a háziasszonyok, akik ott robotban segítettek és onnan kapták a mák, saláta, répa, uborka, tök stb., meg a virágok magvait. Nagyban hozzájárult a megléhetéshez a halászat is, amit a Fertőn kijelölt parcellákban űzhettek. Ilyenformán a jobbágyok táplálkozása változatos lehetett.
A jobbágy a téli hónapokban tüzelőjét az uradalmi erdőből szerezte be . Az 1652. évi jegyzőkönyv több tanúja határozottan említette, hogy épülethez, fűtéshez az uradalom mindenkinek adott az erdőből.
Így a jobbágynak kiadása az adón kívül legfőképpen ruházatra, lakásberendezési tárgyakra, szerszámokra szorítkozott. Ezeket vagy a közöttük megtelepedett, céhbe nem tartozó mesteremberektől, vagy a soproni és községbeli vásárokon szerezték be. Általában nem lehet a rákosi köznép sorsát az egyéb hazai jobbágyokéval összehasonlítani, ezek felett sokkal előnyösebb helyzetben volt, mert a nyugati vég sokkal kevesebbet érzett a török háborúból, messzebb esett a zajos közlekedési útvonalaktól és szerencséje, hogy egyházi földesúr alá tartozott, aki nagyobb megértéssel volt irányában, mint sok erőszakoskodó, vagyont harácsoló világi főúr és kivált a köznemes földbirtokosok.
A fennmaradt urbáriumok tanúsága szerint a rákosi köznépre a robot nem nehezedett olyan súlyosan, mint sok más helyen. A rákosi uradalom nem végzett olyan belterjes, allodiális gazdálkodást, mint a magyar uradalmak általában. Egészen a jobbágyság felszabadításáig alig volt az uradalomnak egy egész teleknek megfelelőnél nagyobb saját birtoka, itt is csak 2 szántót művelt a jobbágyság egészen, a többinél csak segédkezett. Szőlőt is csak egyet (Satz) volt köteles művelni. Ha a roboton kívül több munkára is szükség volt, azt több feljegyzésből kitűnően napszám ellenében végezték, ami az itt megtelepedett kevés földdel bíró zselléreknek és föld nélküli házasoknak nyújtott megélhetési lehetőséget.
A lerovott munka jelzésére ércből készült, pénz alakú jegyeket használtak egy időben a győri püspöki uradalmakban.
Az uradalom birtokához nagyobb területű rétség is tartozott, amit a jobbágyok robotban kaszáltak. A XVIII. század végén ez a robot is megszűnt, mert az uradalom a rét nagy részét bérbe adta a jobbágyoknak. Így 1829-ben pl. a tóparti réten 20 egész kaszálót egyenként 7,45 forintért, 50 fél kaszálót 3,52 forintért adtak bérbe.
A mezőgazdasági roboton kívül tartozott a község népe a kastély körüli munkákat is elvégezni, és köteles volt a kastély és a soproni püspöki ház újjáépítéséhez, tatarozásához minden munkát megadni. Ez utóbbira természetesen csak időnként került sor. Így a soproni házat Dallos püspök idején, 1629-ben építették újjá a rákosiak, a kastélyt pedig Széchenyi, Kollonich, Keresztély Ágost és Zichy püspökök idején építették ki, vagy renoválták. Ezekhez a munkát legnagyobb részben a rákosiak adták, de néha más püspöki uradalmakból is rendeltek ide segítséget.
Különleges terhelést jelentett a rákosiak számára a tizedborok Sopronba, vagy más messzefekvő eladási helyekre szállítása. Ha meggondoljuk, hogy Sopronba évi 600-1200 akó bort is kellett szállítani, Bécsbe, Pozsonyba pedig 100 akót, ez bizonyára sok napszámot és sok fuvart vett igénybe a téli hónapokban. A Püsky-féle jegyzőkönyv vallomásai szerint, ha a kijelölt jobbágy nem tudta személyesen teljesíteni a szállítást, maga helyett mást állított és azt fizette. Amennyiben a saját fogatja foglalt volt, akkor a szállításra lovat, kocsit kért kölcsön. Az egyik tanú szerint az ő kölcsönbe adott lova az útközben megdöglött és annak árát természetesen a jobbágynak kellett megfizetnie.
A robot által is terhelt, megfeszített testi munkát abban az időben sokszor megszakították az ünneplésnek, pihenésnek és a szórakozásnak napjai. Az egyházi és a világi kormányzat olyannyira össze volt nőve, hogy a vasárnapok és ünnepek mindig teljes munkaszünetet is jelentettek. A középkor vége óta az ünnepek száma erősen növekedett, és 35 olyan ünnep volt az évben, amely csak esetleg esett vasárnapra. Sem a törvény, sem a nép keresztény felfogása nem engedte meg, hogy e napokat munkával töltsék. Ilyenkor a délelőtti és kora délutáni istentiszteleteken történő részvételen kívül a fiatalság játéka, a családi összejövetelek és a kocsmai találkozások töltötték ki a napot. Varrni, nagymosást végezni, disznót ölni, fákat vágni nem volt szabad és a gazda délután legfeljebb szerszámait javítgathatta, vagy tisztogathatta, illetve a megérett gyümölcsöt szedhette le a kertjében.
Munkaszüneti nap akkor nemcsak a most is fennálló 15 ünnepnap volt, hanem az összes apostolok és evangélisták, azután Szent Mihály, Szent Anna, Szent Lőrinc, Szent Miklós, Aprószentek, Szilveszter pápa, valamint Húsvét és Pünkösd harmadik napjai is mindaddig, amíg az ipari termelés növekedésével XIV. Kelemen pápa 1771-ben 18 kivételével el nem törölte azokat. Jellemző, hogy az ünnepek eltörlése egyáltalán nem talált tetszésre a köznépnél, sőt zúgolódtak e rendelkezés ellen és a püspökök utasítására a papságnak ismételten meg kellett nyugtatni őket.
Az ünnepek az egész évben szétszórva estek, mégis úgy, hogy november 1-jétől március végéig, tehát a téli hónapokra esett az ünnepeknek majdnem a fele, míg a tavasz, a nyár és az ősz idejében aránylag ritkább volt az ünnep, de az is mindig jólesett a földmunkában kifáradt jobbágyoknak. Az egyház tehát ünnepeivel nagyban enyhítette és változatosabbá tette az egyhangú munkás életüket és elsősorban lelki, de testi felüdülést is juttatott nekik. Az ünnepek sokaságát és a munkaszünetek szigorú betartását is tekintetbe kell tehát venni, ha tisztán akarjuk látni a jobbágyság valós helyzetét.
Az, hogy a világi hatóság mennyire szigorúan vette a vasárnapok és az ünnepek munkaszünetét, azt mutatja a már “felvilágosult” korban, az 1790-es években az a többször is kiadott munkaszünetet szabályozó általános rendelet, amely 6 nagy ünnepen (Karácsony, Pünkösd, Húsvét, Úrnap, Gyümölcsoltó- és Kisboldogasszony napján) semmiféle üzlet nyitvatartását sem engedélyezi, vasárnapon és a többi ünnepen legfeljebb reggeli 9 óráig engedélyezi az élelmiszerek, délután 4 órától kezdve pedig a só, gyertya, dohány árusítását. Mindkét időpontban megengedi a vendéglők és kávéházak nyitvatartását, de eltiltja a kártyázást. Egész nap nyitva csak a gyógyszertár és a fürdő lehet. Kézi munkát azonban sem iparosnak, sem földművesnek nem szabad végeznie, kivéve, ha valamely általános érdekű szükség esetén azt a község plébánosa engedélyezi. Ezen kívül szekerek, targoncák használata, sőt puttonyok hordása is tiltott dolog.
Rákos község népének élete természetesen nem volt mindig olyan egyhangú, ahogy azt fentebb vázoltuk. Sőt alig volt nemzedék, amely súlyos megpróbáltatásokat ne szenvedett volna. A törökök háromszori felvonulása Bécs ellen (1529., 1532., 1638.), a felszabadító hadjáratok hadseregeinek felvonulásai és komoly adóztatásai, a Bocskay és Bethlen felkelése, a francia hadjárat, Draskovich püspök hatalmaskodásának évei, a kurucok évekig tartó portyázásai, az 1644., 1679., 1712-1715. évi pestis, az 1831. évi kolera járvány, a többszöri hatalmas tűzvészek, a száraz esztendők rossz termése, mind hozzájárultak ahhoz, hogy minden nemzedék a rendesen felül bőségesen kivegye részét a szenvedésekből, és megfeszített erővel kezdje újra és újra a megélhetésért folytatott harcot.
A fentebb érintett tűzesetekkel rá kell mutatni, hogy a község a régmúlt időktől kezdve vízhiánnyal küszködött. A Fertő partjának három forrása elég messze esett. A Rákos-patak mély szakadékban folyt, a dombon élő lakosság keze ügyében tehát nem volt víz. Közönséges használatra is aránylag messziről kellett vizet hozni, annál nehezebb volt a helyzet a tűzesetek alkalmával. Ilyenkor csak egy csepp volt az a víz, amit a kádakban, hordókban mindenhol tartani kellett. A házak falai ugyan kőből épültek, de födémük fából készült, s az épületeket a legtöbb helyen náddal, esetleg fazsindellyel fedték. Egy-egy nagyobb tűzvész tehát végigpusztított a községen és elhamvasztotta a lakosság értékeit. Ilyen hatalmas tűzvész pusztított itt 1590-ben, azután a Bocskay felkelés alkalmával, a törökök átvonulásakor 1683-ban. 1728-ban egy gyújtogatás következtében 68 ház pusztult el. Nagyobb tűzvész volt az 1770-es években, azután 1796-ban is. Ez utóbbi indította Fengler József püspököt arra, hogy a tűzoltás megkönnyítésére a kastély korábban létező kútja után a dombon is kutat furasson. 1797-ben sziklák repesztésével és kitartó munkával sikerült is a községi vendéglő udvarán egy bővízű kutat állítani, amint ezt ott a márványtábla felirata máig hirdeti.
Habár idővel több helyen készült még kút a községben, ez sem tudta megmenteni a helységet az újabb leégéstől. 1843. július 27-én a vörös kakas újra végig repült a házsorokon és több mint 100 házat elhamvasztott. A kárvallottak nagyrésze azonban ekkor már biztosítva volt a bécsi Biztosító intézetnél, amely 63 károsult félnek összesen 8718 forint biztosítási díjat fizetett ki.
A mai értelemben vett egészségügyi gondozásról ebben az időben természetesen nem lehetett szó. Bizonyára ahogy másutt, úgy itt is kuruzslással, ráolvasással, kipróbált gyógynövények használatával iparkodtak védekezni a betegségek ellen. Orvoslásról először 1592-ben van szó, t.i. Kutassy püspöknek volt egy Obrecsányi nevű orvosa, aki Kutassy Esztergomba távozása után is itt maradt. Hatóságilag nálunk az egészségügy fejlesztése csak a XVIII. században indult meg igazán, amikor gondoskodni kezdtek a felcserek, orvosok, bábák kiképzéséről. Rákoson Hoffuri János volt az első fürdős és sebész, aki 1736-ban itt telepedett le. Utóda Richter Ágoston kirurgus lett. Ő egyetemi kiképzésben részesült. Richter 1773-tól 1805-ben bekövetkezett haláláig működött a községben. Azután Sopronból jártak ide orvosok, közöttük Salmutter József, majd a szabadságharcot követően Schummel János telepedett le és a következő századfordulóig gyógyítgatta itt a betegeket. Bábát, és pedig vizsgázott bábát először 1789-ben alkalmazott a község Filipitsch Erzsébet személyében Azután Wallner Anna, Hopfingerné, Nillerné és Rimpfl Erzsébet működtek itt 1823-ig mint bábák. A későbbiek közül Filipitschné Giefing Erzsébet nevét jegyezték fel.
A község népének rendbentartása, a gazdasági ügyek vezetése, a község érdekeinek az uradalom követeléseivel történő összeegyeztetése legfőképpen a bíró vállaira nehezedett, akit két évenként, és pedig Szent György napján szoktak választani. Rátermett embernek kellett lennie, és ha ilyen a jobbágyok között nem akadt, úgy a zsellérek közül is választottaák. Érdemes tehát feljegyezni azok nevét, akik a bírói hivatalt viselték.
Az első ismert bíró nevét 1567-ből egy végrendelet örökítette meg számunkra. Flantz András volt a neve és mint tanú írta alá Hikles asszony végrendeletét.
A mezővárosi rang megszerzése után a bírók közül ismerjük Oswald J[ános]t 1592-ből, Kalteneggert 1611-ből, Csanaki Mihályt 1629-ből. A század 40-es és 50-es éveiben ismételten Osvald János, Tetter Péter és Koller Márton vezették a hivatalt. 1691-ben Junghorn Andrást, 1695-ben egy Möllertz nevűt találunk a bírói székben.
A XVIII. században:
– 1700-ban Platthuber György, ő többször is viselte e hivatalt,
– 1728-ban Hörmann János,
– 1731-ben Maschitz György, ő összesen 16 évig volt bíró,
– 1737-ben Bosch András,
– 1741-ben Kummer János, többször is viselte e hivatalt,
– 1745-ben Palkovich Pál,
– 1746-ban Guthmann István,
– 1753-ban Vintzi Mátyás, ő 1760-ban is bíró volt,
– 1756-ban Peyer Fülöp,
– 1762-ben Horváth János,
– 1774-ben Steiner Márton, ő ezután még többször is viselte a bíróságot,
– 1776-ban Kikovátz Mihály,
– 1781-ben Schinagl József, ő még majd két alkalommal lesz bíró,
– 1784-ben Kaltenekker Jakab,
– 1792-ben Joch Mihály,
– 1794-ben Frischmann József
viselték a bírói tisztet.
Közülük Vintzi Mátyás ellen panaszok merültek fel. Szentkereszty Pál provizor egy leveléből értesülünk arról, hogy zsarnokoskodott a jobbágyok felett, a kihágásokra mindig a legnagyobb büntetést szabta ki, a börtönből újra kihurcolta az elítélteket, szidta és verte őket. Ivásban nem tudott mértéket tartani, a községi pénzekről sem tudott elszámolni. A községbelieket egészen megfélemlítette. Nem is volt maradása a bírói székben s távozása után pártfogója, Stemmer plébános is hamarosan más plébánia után nézett.
A következő században 1848-ig a következőket bírókat ismerjük:
– 1800-ban Babits Mihály, aki többször is volt bíró,
– 1802-ben Gollner Mátyás,
– 1803-ban Felber Pál, ő később még négyszer viselte e hivatalt,
– 1805-ben Huber Péter,
– 1808-ban Udalutsch Mihály,
– 1811-ben Steiner György, aki 1816-ban bíróként halt meg,
– 1817-ben Hermann Jakab, aki többször is viselte e hivatalt,
– 1819-ben Padutsch Mátyás,
– 1821-ben Schinagl György ismételen,
– 1823-ban Horváth Mihály, ő többször is volt bíró,
– 1839-ben Kikovátz Mihály,
– 1839-ben Palkovits Ferenc, aki korábban is volt már bíró (ismételten),
– 1842-ben Tandl János,
– 1846-ban Babits József,
– 1848-ban Violitsch Mihály, aki még később is viselte a bírói tisztet.

Különleges intézmények a község szervezetében

A mezőváros szervezetéhez tartozott még néhány intézmény, aminek léte tarkította, változatosabbá tette a jobbágyközség életét, amelyekről éppen ezért külön kell szólnunk. Ezek az alábbiak voltak: a községi kocsma és mészárszék, az iparosok és a halászat, a malmok és a kőfejtők.

a.) A községi kocsma és mészárszék
Az ún. regálé jogokhoz – amiket a földesurak és városok élveztek – tartozott már az Árpádok idejétől kezdve az italmérés és húsvágás joga. Ezt a földesurak rendszerint kocsmaépület emelésével és mészárszék létesítésével gyakorolták. A kocsmáltatás meglétét először Draskovich bíboros urbáriuma említi, ami természetesen nem azt jelenti, mintha előtte nem lett volna ilyen a községben. A tág, és gyűlésteremmel (táncteremmel) ellátott épületet a földesúr építtette a község számára, amiért a kimért borok után az ún. cseppénzt, a kimért állatok után a vágási illetéket kapta. A község előljárósága, a bíró és az esküdtek rendszerint idegenből fogadtak kocsmárost és mészárost, akikkel bérleti szerződést kötöttek. Sokszor a kocsmát is, a mészárszéket is egy család vezette. A bérleti szerződésekben ki volt kötve, hogy köteles volt a bérlő évenként 3 db, egyenként 9 akónál nem nagyobb hordó bort az uraság pincéjéből kimérni. Azontúl egész éven át a jobbágyok borát tartozott mérni. Ez nagy előnyt jelentet a lakosság számára, mert hiszen Rákos határában sok volt a szőllő és a sokszor 4000-10.000 akóig menő bort idegenben aligha tudták eladni. A Püsky-féle jegyzőkönyv vallomásai szerint volt idő, amikor a bíró a bor pintjét 1 krajcárral magasabban mérette, és ez a többlet az előljáróságé lett. Károlyi István intéző ezt a gyakorlatot hivatala idején nem engedte meg. A kocsmáros maga alkudott meg az átvételi árról a jobbágyokkal.
A mészáros köteles volt azon szarvasmarhák, sertések és juhok húsát kimérni, amiket az uradalom és a jobbágyok neki felkínáltak, és amiket nem vásáron értékesítettek. Az imént említett tanúvallomások szerint az uradalom is mindig megfizette azt a húst, amit a mészárszékből vitetett. Viszont ugyanezen vallomásokból értesülünk arról, hogy a levágott szarvasmarhák nyelvét mindig a bíró kapta.
Amióta Rákos mezővárossá lett, a kocsmai épület – amelyben átutazó kereskedők, hatósági emberek szállást és ellátást kaphattak – mindig az első iskolaépülettel szemben emelt hatalmas ház volt és maradt a legújabb időkig. Viszont a mészárszék Draskovich idejéig az első iskola helyén állott, később innen áttették a község piacának közepére. Az épület ma már nincs meg, de jeges pincéjét termékei őrzésére ma is használja a zöldáruház és a húskimérő üzlet. Régebben ott vágták az állatokat is. A múlt század második felében a község Fertő felőli oldalán a házak mögötti völgyben külön vágóhidat emeltek.
Végül álljon itt néhány kocsmárosnak és mészárosnak a neve, ahogy azokat az anyakönyvekből sikerült megállapítani. A legrégibb feljegyzett mészáros 1691-ben Schiller György volt, a legrégibb kocsmáros név Paukovits Pálé az 1730-as évekből. A század második felében Zweng József, Rosenmayer János, Spanraft Tamás, Milidorfer József neveivel találkozhatunk. A XIX. század első felében évtizedeken keresztül a Wurm család, János, Mátyás és Ferenc nevű tagjai ülték meg a bormérő helyiséget és a hússzéket. Egy magyar nevű is volt, Peér Fülöp, akit 1819-ben említ az anyakönyv.
A lakosságnak azonban nemcsak kocsmárosra és mészárosra volt szüksége, hanem sok másféle iparosra is. Ide iktatjuk tehát a rákosi iparosokat is. Az uradalom kétféle iparost tartott; egy kádármestert, aki a pincét is kezelte, meg utóbb egy kovácsot. De ugyanígy szüksége volt e foglalkozást űzőkre a községnek is. Azért nemcsak az uradalom kádárait: Menthor Egyedet, Perth Mihályt, a Rosenmayer család több tagját, Leopold Ferencet és Hopfer Andrást találjuk itt, hanem a jobbágyközösségnek dolgozók közül Utz Bertalant, Hember Györgyöt, Kremzer Jánost, Ehrenreich Mihályt, Ulrich Károlyt mint kádárokat és kocsigyártókat, Winkler Józsefet, Straubinger Pétert, Niller Jánost, Ebner Pált, a Hopfer fiúkat, Budin Andrást mint kovácsokat és lakatosokat ismerjük. Az anyakönyvek 1848-ig húsznál több cipészt és csizmadiát, 15 szabómestert jegyeztek fel. De rajtuk kívül még számos vászonszövő mestert, kőművest, ácsot, asztalost, néhány péket, sőt egy üvegest, egy szűcsöt és egy órásmestert is e forrásból ismerünk.
A halászmesterekről nem történik említés, mert a halászat a jobbágyok foglalkozása volt. A földesúr rendelkezése szerint csak a Rákos-patakban és a Malom-patakban nem volt szabad halászni és rákászni, a Fertőn azonban a jobbágyok halásztak, mindegyik a neki kijelölt szélességben. A fogott halakkal és rákokkal szabadon rendelkeztek, csak 2 libra halat kellett minden pénteken az uradalomnak beszolgáltatni. Ezt az 1656. évi előírás úgy módósította, hogy évenként 10 mázsa halat (3 csukát és 7 pontyot) tartoztak beszállítani az uraságnak. A hal egy részét Sopronban a piacon adták el, ahogyan azt a soproni halász céh 1514-ből eredő okleveléből tudjuk, mert az említi, ha Rákosról hoznak a piacra halat, minden kosár után 1 pfenniget, minden szekér után 2 pfenniget fizetnek a céhládába. Egy 1490-ből, a három nyári hónapból fennmaradt harmincados jegyzék több mint tíz esetben mutat ki olyan vámösszegeket, amelyeket a városba hozott halakért és rákokért fizettek.

b.) Malmok
A községre nézve életbevágóan fontosak voltak a malmok, mert ezek őrölték meg a termett gabonát, vagy gabonajárandóságot. Több ilyen malom is volt Rákoson. Az első említést a malomról a Soproni Levéltár egy terjedelmes okirata teszi, amikor a malomvétel ügyét és körülményeit vázolja Peck Kristóf pápai közjegyző 1510. április 12-én kiállított bizonyító iratában. Ez szerint Wetzer Farkas soproni ispotály lelkész szabadon és a nyilvánosság előtt vette meg a beneficium számára a rákosi malmot. Ez a malom egy Winter Kristóf nevű molnár tulajdona volt, aki az uradalom számára évi 12 mérő liszttel adózott. Az élhetetlen molnár az idők folyamán elszegényedett, adósságot vett fel keresztényektől és zsidóktól, a malom karbantartására mégsem tudott áldozni, és nem látott más kiutat, minthogy malmát eladja. A vételre nézve négy tanút hallgattak ki: egy István nevű soproni oltáros papot, egy Péter nevű rákosi cipészt, egy Prunner Mátyás nevű rákosi jobbágyot és végül magát a molnárt. Mind a négy tanú egyértelműen vallotta, hogy Kristóf molnár az elmúlt évben áruba bocsátotta malmát, rákosi szokás szerint a templom előtt, három egymás utáni vasárnapon, istentisztelet után, amikor a bíró és a hívek sokasága együtt volt, eladási szándékát meghirdette, de semmiféle vevő sem jelentkezett rá. Végül hallott az eladásról Wetzer Farkas és vevőnek jelentkezett. Ő a molnárt a zsidó hitelező 20 font dénárnyi kölcsönétől megszabadította és a malmot 40 font dénárért és 1 font áldomás pénzért megvette. Miután a jelenlévők között senki érdekbe ütközést nem állapított meg, az írást megpecsételték és kiadták Wetzernek, aki a malmot nem magának, hanem az ispotály Szent Erzsébet templomának vette meg alapítványként, hogy a malom jövedelméből minden hét csütörtökén az Oltáriszentség tiszteletére szent misét mondjanak. Wetzer 1534-ben halt meg, végrendeletében említette a rákosi malmot mint amely a bérlőtől félévenként 6 mérő lisztet hoz az ispotályi beneficiumnak. Utódai később nem törődtek a malommal, hagyták pusztulni, és a bérlők évtizedeken át nem fizettek, úgy, hogy Draskovich bíborosra szállott vissza az elhagyatott malom, amelyet nem is hoztak többé rendbe. Nem is lehet azt megállapítani, hol feküdt, de több jelből arra lehet következtetni, hogy a templom irányában helyezkedett el, a patak völgyében.
A Rákos-patakkal párhuzamosan futó mesterséges malompatak elején és végén még két másik malom is épült. Egyik ott, ahol az erdős domb közeledik a község köves dombjához, és mivel itt üde fás a terület, egy kis liget keletkezett, azért ezt mint Aumühlet, “Ligetmalmot” tartották számon. Ennek első említése Czenki Jankó Benedek soproni oltáros pap végrendeletében, 1553-ban történik, aki rákosi malmát Molnár Márton nevű vejére hagyta. Mikor újra hallunk róla, természetesen régen más kezén volt az a malom. Előbb Endresz János soproni polgár bírta, 1624-ben Groisbach János rákosi plébános Borbála nevű nővére kezén volt, de mivel az férjével, Frankkal együtt a Német-Római Császárságba akart költözni, Dallos püspök 1626-ban megengedte, hogy a malmot Endresz János leányának, férjezett Rádl Andrásnénak eladhassa az uradalom által előírt feltételek mellett. Az 1653. évi urbárium szerint a fent említett malom Adlinger Gergely soproni polgár kezén volt, majd Rauf Keresztély, utána Plattensteiner György bírta bérletben. A XVIII. században egy Csernyánszky nevű nemes vette meg, ő tőle pedig 1793-ban Fengler püspök 4560 forintért váltotta magához a malmot. A következő időszakban sok bérlő gazdálkodott a malomban, így Wurm Ádám, Krenzer György, Rimpfl Márton, Wagrandl György, Brandlhofer János, Renner Antal. Utolsó bérlője 1937-től Thiesz Mátyás volt. 1945-ben a malmot leszerelték.
A harmadik malom a kastély szomszédságában, a Malom-patak végében épült. Ez volt az uradalom ősi malma. Amikor azonban a XVI. században elhanyagolt állapotban összeroskadni készült, egy Köveskuty nevű prediális nemes újjáépítette és Baksay Péternek adta bérbe. Náprágy püspök 1611-ben a malmot minden hozzá tartozó földdel, réttel és az összes privilegiumokkal együtt megvette Köveskutytól és Baksay Péter szervitorának adományozta. Az ő bérlője volt az 1653. évi urbárium szerint Dragonits Márton. Baksaytól később Csémy János soproni harmincados vette meg 1500 forintért. Az ő utódai, a Preiner család tagjai, majdnem egy évszázadon át bírták a malmot. Tőlük először Berta János uradalmi intéző, majd ettől 1760-ban gr. Zichy Ferenc püspök vette meg 5000 forintért. Bérlői közé tartozott hosszabb ideig a Frentz család, majd Pieler Pál, Wurm János. A XIX. század elején Schiebinger Ferencet találjuk a malomban. Bérletét árverésen szerezte és a plébánia irattárában található szerződés szerint évi 35 mérő búza, 164 mérő rozs, valamint 70 mérő árpa fizetését vállalta magára. Továbbá kötelezte magát az épület karbantartására. Megjegyzendő, hogy ehhez a malomhoz egy egész szántó és rét, továbbá erdőrészlet is tartozott.
Ez a malom is, amelyet Marktmühle, azaz vásári malom néven emlegettek, meg a Liget-malom is meg volt terhelve azzal a kötelezettséggel, hogy a plébánosnak évenként 6-6 mérő lisztet kellett kiszolgáltatni.
Schiebingerék után a század második felében a fertőfehéregyházi származású Pekovits család vette meg a malmot a püspökségtől. A malompatakot régebben időnként a jobbágyoknak kellett tisztogatni. Ez a kötelezettség megszűnt és most már a Pekovitsékat terhelte a malompatak karbantartása. Amikor az első világháború után a patak mentén és a Sziklasoron kiépültek a házsorok, sokszor megrongálták a malompatakot. A víz kiömlött, elöntötte a házakat. Mivel minden bajért a Pekovits molnár családot tették felelőssé, az megunta a patak gondozását és felhagyott a malommal, amely a hozzá tartozó lakással együtt gazdátlanul áll és romosodik.

c.) A kőfejtő
A rákosiak foglalkozási ágai közé tartozott a kőfejtés is. A múlt ebbeli maradványa, a kőfejtő, ma idegenforgalmi vonzóerő.
Nem kell azonban azt gondolni, hogy Rákoson csak egy kőfejtő volt. Az emberek saját szükségleteikre ott fejtettek követ, ahol ez nekik a legkényelmesebbnek látszott. De ha iparszerűen űzött fejtésről van szó, akkor is több kőfejtőre tudunk rámutatni. Így találunk a macskakői erdőben nem messze egymástól két, már régen felhagyott kőfejtőt. Jóval több ilyen kőfejtő figyelhető meg a patak mentén, a községi domb lejtőin, ahol lépten-nyomon találunk 10-20 méteres merőlegesen levágott falakat. A legnagyobb talán az, amely a meglévő várfalmaradvány végében zuhan hirtelen a mélységbe. E kőfalak alján rendszerint befelé vágott járatok vannak, amelyek némely kőfejtőnek, később kovácsnak, lakatosnak és cigánynak szolgáltak lakásul. Amikor az első világháború után, majd az 1941. évi házhely osztást követően kiépült a Patak utca és a Sziklasor, a házakhoz maguk a házépítők fejtették ki a köveket a patakvölgy oldalfalából.
A fennmaradt adatok alapján megállapítható, hogy a kőfejtést mint ipart az uradalom maga sohasem űzte, hanem csak alkalmilag jelentkező kőfaragóknak engedte meg a kövek kibányászását. Ha az uradalomnak szüksége volt kövekre, úgy azt mindig megfizette a kőfejtőknek.
A nagy kőfejtőről először 1587-ben Draskovich bíboros urbáriuma szól és azt mondja: ahány kőfaragó dolgozik benne, annyiszor 10 forintot fizetnek az uradalomnak és ha a püspökségnek kell a kő, azt a rendesnél olcsóbban számítják. A püspökség nemcsak a rákosi kastély és a templom építéséhez vette igénybe a kőfejtőt, hanem pl. a győri székesegyház hatalmas oromfalához is a kőbányából fejtette 1823-ban a köveket.
Az 1653. évi urbárium megváltoztatta az előbbi rendelkezést és pénz helyett minden tizedik kivágott kőnek a leadását írta elő. Az 1745. évi urbárium azt mondja, hogy állandóan három kőfejtő dolgozik, ezek évi 132 forintot fizetnek.
Néhány kőfaragó mesternek a nevét is ismerjük. Így 1638-ban Steinbrenner Lénárt dolgozott itt, aki szeretett volna soproni polgár lenni, a kőfaragó céh azonban nem vette be. Az 1700-as években Mayer Bernát, Zehtner Mátyás, Fröschl Péter dolgoztak itt. Mindhárman Bécsből jöttek. Továbbá e kőbányában dolgozott Bosner János és Schindler Ágoston. A XIX. század első felében Schindler András, Schuster János, Pfeiffer Márton, Mauschitz György, Huber József hadirokkant és a Murzinger család szerepelnek mint helybéli kőfaragók és kőfejtők. Ők legtöbbet Sopronnak dolgoztak.
A kőfejtő 1848 után is a püspökség tulajdona maradt, sőt még csak ezután bontakozott ki egész nagyságában. A fejlődés Simor János püspökségének időszakára vezethető vissza. Simor a szabadságharc után hét évig Bécsben működött mint udvari káplán, majd mint kultuszminiszteri osztálytanácsos. Amikor 1857-ben győri püspökké kinevezték, a bécsi Baugesellsschaft ajánlatot tett neki a rákosi kőfejtő kibérlésére. Ez a társaság már 1780-ban bérbe vette a a szentmargitbányai, az oszlopi, a császárkőbányai és a megyében található más kőbányákat is. Nem ismerjük a Simorral kötött szerződés tartalmát, de egyszer csak feltűnnek a rákosi plébánia levéltárában azok a számlák, amelyeket az Österreichische Baugesellschaft állított ki. Így 1863-ban, amikor 100 fuvar falikövet a plébániakert bekerítésére kértek, Wiezner Károly mint a kőfejtő felügyelője (lakott 145. sz. alatt) nyugtázta aláírásával a munkát. Ugyanő írja alá 1874-ben a torony építéséhez szükséges kőszállítás nyugtáját is. A Steinbruch der Allgemeinen Österreichischen Baugesellschaft szállította a köveket és végezte a kőfaragást a templom mellett álló Nepomuki Szent János szobornál 1886-ban. Ezt a nyugtát Wurditsch János kőfaragó írta alá. A Soproni Szemle 1960. 4. számában Péczely Piroska közölte, hogy a Steinmetzgeschäft der Allgemeinen Österreichischen Baugesellschaft 1886-ban Köck Antal kőfaragó mester aláírásával nyugtázta a rákosi kövek szállításáért felvett összeget. A rákosi anyakönyvekben az 1850-es évektől kezdve egymás után bukkannak fel az új kőbányamunkások nevei. Így Wiesner Károly, Kugler János, Antal és Jakab, Tura Antal, Malleschitz György, (ő az, aki 1866-ban felfedezte a Mitras-barlangot), Wurditsch János, Schöber kőfaragók, továbbá Huber József, Steiner Mihály, Müller Mátyás, Sterka Ferenc, Wurzinger Vencel kővágók. Ez peresze korántsem egy teljes névsor. A község legöregebb embereinek emlékezése szerint az 1860-as évek elejétől egészen az első világháborúig állandóan mintegy 50-100 ember dolgozott a kőfejtőben, sok csak mint helybeli napszámos, de szívesen dolgoztak, mert jól fizették őket. Amellett a kőfejtő őre, Schinagl Mátyás, majd utána Wurdits József – nem rokona a kőfaragónak – minden nap szállított nekik lovas kocsiján egy hordó bort, valamint rengeteg kolbászfélét és kenyeret, hogy állandó erőnlétben bírják a nehéz munkát. Ez alatt az egész idő alatt csak egyetlen szerencsétlenség történt: Sterka Ferenc kővágó 1871-ben a magasból leesett és összetörte magát.
Az egész idő alatt a bécsi Baugesellschaft elsősorban Bécsnek dolgozott. Akkor épült ott a Votivkirche, a városháza, az egyetem, a két nagy múzeum és sok más lakóépület. Az ezek építéséhez szükséges kőblokkokat Rákosról is szállították a bécsi kőfaragók és szobrászok számára. Mások, mint pl. Festetich herceg az ő keszthelyi kastélyához, csak összeköttetések révén jutottak az itteni kőanyaghoz, de a soproni kőfaragók régi tradícióik alapján mindig kaptak kiutalást és e kövekből faragták a soproni és környékbeli temetők számára a változatos síremlékeket.
De különösen a bécsi építkezésekhez nagyarányú kőblokkokra volt szükség. 40, sőt 50 mázsás köveket vágtak ki a kőfejtő gyomrából. Elszállításukat rendszerint Pekovits molnár és fiai végezték különleges nagyságú erős szekereken, amelyeket 8-12 pár bivaly is húzott. Többször a soproni Ikva hídon szét kellett szedni a szekereket, mert a kövek hosszúsága miatt a hirtelen kanyarban nem tudták szállítani azokat. Bizony néha egy hónapnál is tovább tartott, amíg az itt vágott kő megérkezett Bécsbe, rendeltetési helyére.
Ami a kőfejtő gyomrából hiányzik, az a kő adta a bécsi nyilvános- és magánépületek hatalmas és művésziesen megmunkált tömegét. Kárpótlásul viszont visszahagyta az 5-10 m átmérőjű vaskos kőoszlopok által hordozott és határolt gigantikus folyosókat, termeket, labirintusokat, amelyek máshol alig látható szédületes látványt nyújtanak és nagy idegenforgalmi vonzóerőt jelentenek sokezer túrista számára.
Mikor az első világháború után a műkő és a vasbeton mind jobban kiszorította a terméskő használatát, összezsugorodott, majd megszűnt a kő bányászása. Ma Sopron városa tetemes bevételt ér el a gigantikus kőbánya mutogatásával.
Azért kőfejtés még a második világháborúig is folyt, de kisebb mértékben, különösen a patakvölgyi oldalon. Ebben az időben Haas András és Granditsch Ferenc kőfaragó mesterek működtek, de legtöbb követ maguk a házépítők fejtették ki, miközben egy alkalommal két, másik alkalommal három embert temetett maga alá a leomló kőanyag.

Adatok Rákos lakosságáról

Habár a malmok és a kőfejtő történetét a legújabb időkig folytattuk, most a fejezet lezárásaként vessünk egy pillantást Rákos lakosságára. Hogy mennyi és milyen származású nép lakott itt a középkorban, arról nincsenek adatok. Néhány uradalmi prokurátor, várnagy nevén kívül más név nem ismert, csak egy Kasztner János mevű rákosi lakóról tudunk, akit valamilyen okból 1470-ben a soproni bíró börtönben tartott.
Az első nevekkel igazában a XVI. században találkozunk. Itt van mindjárt az a Prunner Mátyás jobbágy, aki Kristóf molnár ügyében tanúskodott. Rákosi az a Neuhauser is, aki a bánfalvi Szent Magdolna templomnak 8 és fél talentumot hagyott. Sopron város és a soproni ferencesek szőlőjét munkálták a többi közt Weidner, Magerl, Schlegl, Trester Kálmán rákosi lakosok. Schreiner András tartozását fizette ki Müllernek, Fleischacker János szénát adott el egy balfi embernek.
A Draskovich-féle urbáriumban szerepel a többi között Osvald János, Teter Ambrus, Spreizenbart, Schneider, Spahr és sok más, de szinte kivétel nélkül német nevek ezek, jeléül annak, hogy Rákos lakossága már a középkortól kezdve a német nyelvhatárhoz tartozott.
Ez az egyöntetű németség egyáltalán nem valami nagyszabású telepítés eredménye, hanem régen is, mint később, szórványosan kínálkozó alkalommal vagy a szükségtől hajtva telepedtek meg itt a közeli német nyelvterületről emberek, akik megélhetésüket hasonló nemzetiségűek között látták biztosítva. Ahogy az urbáriumban feltüntetett adatokból következtetni lehet, a XVI. és XVII. század folyamán 500-600 közt ingadozhatott a lakosság száma. Ha olykor a pestis megtizedelte is a lakosságot, ezt pótolta a nagy születési arány, a családok azonban nagyrészt ugyanazok maradtak. Viszont az 1690-es évek anyakönyve egyszerre rengeteg új családnevet tüntet fel, ami arra mutat, hogy a törökök és tatárok itt járása 1683-ban végzetes lett a községre nézve. Lakói közül sokat legyilkoltak, még többet fogságba hurcoltak, s helyükbe mások jöttek. Akkor tűnnek fel a Karner, Schaller, Rath, Winkler, Gradt, Leitner, Paur, Pöltz, Weissenpeck, Zollner, ßletthuber, Kamper, Pfeiffer, Dirtl, Halvax, Hörmann, Heiling, Fragner, Köpl, Schelly, Pfarrkircher, Haas, Resch, Putz, Radler, Fürsazt, Habergast, Wollob, Haring, Kirchknopf, Frankh, Hoffer, Zehner és más családok, vegyülnek közéjük Wonnodich, Windisch, majd Filipits, Kikovatz, Sumlovich nevű horvát családok és a cigány Bódosi család is.
Ezek a családok csak részben jöttek Sopron megyei német vidékekről, jó részüket a törököktől való felszabadulás után a bécsi kormányzat nyilvános felszólítására Ausztriából és Morvaországból telepítették ide 6 évi adómentesség és különféle kedvezmények ígéretével az elhagyott jobbágytelkekbe.
Ezek a családok azután nagyrészt hosszú ideig éltek Rákoson. Ha valamelyik kihalt, jött helyébe más. Új elemekkel gazdagodott a község az iparosok által, akik rendszerint idegenből telepedtek itt meg. A lakosság áramlása 1848-ig nem erősen ugyan, de állandóan tartott. Más jobbágy fiúk innen vittek feleséget, itteni jobbágy- és zsellér fiúk idegenből hoztak asszonyt. Az idegenből jövők rendszerint nem messzire valók, leginkább a mai Burgenland területéről származtak. Másfél évszázad alatt kevés olyan Sopron megyei német község is akadt, amelyből vagy amely felé ne jutott volna e népáramlásból.
A békésebb viszonyok beálltával a XVIII. században a lakosság száma emelkedni kezdett és 1770-ra elérte az 1000 főt. Az emelkedés csak lassan ment. A születések száma ugyan magas, de elképesztően magas a halálozási szám is. Pl. 1785-től 1810-ig, tehát 25 év alatt összesen 1123 gyermek született, de ugyanezen idő alatt 1047 a halottak száma, közöttük 557 a tíz éven aluli gyermek. A 25 év alatt mindössze 76, azaz évenként 3 többletet hozott a természetes szaporodás. Hasonló volt az arány az előző évtizedekben is. A XIX. század elején valamit javult az arány, mert a születés a halálozást átlag évi 10 fővel múlta felül, de a gyermekhalandóság egyformán magas volt. Ez időben, 1832-ben csak a kolera követelt a községből 76 áldozatot. A következő, 1833. évben pedig a vörheny által ragadott el 39 embert a halál.

Rákos község 1848 után

Midőn Nyugat-Európa legtöbb állama a középkori hűbéri berendezéseket már nagyobbrészt kiküszöbölte és az 1848-as forradalmak leginkább csak a kormányokat buktatták, hazánkban az 1848. március 15-i vértelen forradalom évszázados rendszert döntött meg. Véget vetett a már régóta időszerűtlen nemesi egyeduralomnak, rendi alkotmánynak, felszabadította a jobbágyságot és egyenlővé tett mindenkit a törvény előtt. Még a szabadságharc leverése sem veszélyeztette a törvények valóra váltását, legfeljebb azt késleltette.
1848-cal Fertőrákoson a győri püspök birtokán is megszűnt a jobbágyi függés a földesúrtól, megszűnt a kilenced és tizedbefizetés, a robot és a jobbágytelkek a hozzájuk tartozó földekkel együtt a jobbágyok tulajdonává váltak anélkül, hogy értük fizetni kellett volna. Maga a’ 48-as törvényhozás részben kárpótolta a földesurakat.
A földek tulajdonba adását az eddigi jobbágyok nevére az 1853. évi Úrbéri Nyílt Parancs hajtotta végre. Ezzel kapcsolatban mindjárt egy kis tagosítást is végeztek, több dűlőben mindegyik gazda kapott jobb és gyengébb földeket is, hogy senkit nagyobb méltánytalanság ne érjen. A szőllők eddig is majdnem 100 %-ig a jobbágyok kezén voltak, a kijelölt erdők és legelők pedig a közbirtokosság kezelésébe kerültek.
A győri püspökség azért továbbra is a legnagyobb birtokos maradt Rákoson. Övé maradt a Fertő víz- és nádterülete, a házak is, kertjeik kivételével, a községi domb kopár területe a kőfejtővel együtt, a patak partja, a Tómalom és a Meggyes felé húzódó egész erdő, továbbá eddigi szőllei. A Fertő partján 70 hold szántót és sok rétet tartott meg és itt létesült a Virág major. Továbbá megtartott a községtől legtávolabb eső nyugati területen 200 kh szántót, amelynek megművelésére a Pius majort telepítették.
Robot híján most már a földek megművelésére munkáskezek után kellett nézni. Az első gazdasági cselédek 1860-ban tűnnek fel az anyakönyvekben. 1863-ban benépesül a Pius major 12 állandó családdal és a Virágos major is, ahova 3 család tartozott. Az újszerű gazdálkodást Klemm Tamás intéző és Kollár József ispán szervezték meg.
Egy 1877-ből eredő uradalmi számadás a tisztviselőkön kívül felsorolja az összes alkalmazottat. Ők az uradalomtól évi 480 kg búzát, 720 kg rozsot, és 240 kg árpát kaptak természetbeni járandóságként. Ezek név szerint az alábbiak voltak: Gahlen Vilmos kertész, Ziegelhoffer Henrik vadász, Kajtor József erdőőr, Ehrenreich József kádár, Berkes János kerékgyártó, Skarlát Antal uradalmi kereskedő, továbbá Mészáros József, Babos István és fia, Babos József, Babos Gáspár, Németh József, Tóth István, Ehrenreich Mihály, Sárvári György, Balaski György, Szigeti István és fia, Németh István és fia, gazdasági cselédek. Hérics Mihály és Tungos József birkások, Subics Ferenc és Mikus József kocsisok.
A gazdálkodás most már természetesen belterjesebben folyt mint 1848 előtt. Nem hagytak már ugart. A nagy számú állatállomány részére több takarmányt termesztettek és állati trágyával, majd műtrágyával jobban fokozták a föld termőerejét.
Maga a község egyenlőre az elnyomatás idejének erős közigazgatási gyámkodása alatt állott. A település külső és belső fejlődésére nagy hatással volt a kiegyezés (1867) után alkotott törvény a községek önkormányzatáról. Ez ugyan megszüntette az eddigi mezővárosi címet és privilegiumokat, amivel azután már csak úgy büszkélkedett a község, mint a nemesek az előnevükkel, viszont az uradalomból felszabadított, de egyenlőre tehetetlenül élő községet nagykorúvá tette azzal, hogy a bírói hatalmat kiterjesztette, a bíró mellé egy tanult és szaktanfolyamot végzett jegyzőt állított és virilista, valamint választási alapon létrejött képviselő testületet rendszeresített. Megszűnt a kántortanító eddigi jegyzői tevékenysége, amely a községi önállósághoz kevésnek, az iskolai oktatásra pedig hátrányosnak mutatkozott. Ezután az adókivetést és -beszedést, a költségvetést és a zárszámadást, a felsőbb hatóságokkal való levelezést, a rendeletek végrehajtását, szerződések, végrendeletek kiállítását mind a jegyző végezte, aki képzettségével egyúttal alkalmasabb volt arra, hogy a bírót segítse és adott körülmények közt a község fejlesztését előbbre vigye.
A község első jegyzője 1874-ben Grubert János lett, aki addig a réczényi iskolamesteri hivatalt viselte. Az 1880-as évek elejéig látta el a jegyzői teendőket. Őt egy Knár Mihály nevű jegyző váltotta fel, akit 1892-ben – 55 éves korában – a Rákos patakból holtan húztak ki. Knárt Thurner Tamás, Thurner Mihály soproni polgármester fivére követte, aki sok viszontagság közepette, nagy ügybuzgósággal 1930-ig vezette a község ügyeit, amikor is nyugdíjba vonult. Utána az adóügyi jegyzőből lett Dihanich Máté és Zollner Ferenc, utolsónak pedig 1945-ig Unger jegyző irányította a község életét. A község pecsétje a pólyában egy rákot, felette egy süveges és pásztorbotos püspököt ábrázolt, körben: Sopron vármegye Fertőrákos község, 1906. feliratot viselt. Az évszám arra utal, hogy a feltüntetett évben az eddigi Rákosról Fertőrákosra változtatták meg a község nevét.
A jegyzőkkel együtt örökítsük meg a község bíróinak nevét is, akik azt 1848 után vezették, hozzátéve, hogy e névsor nem teljes.
Az 1850-es években bírói tisztet viseltek: Babits József, Palkovits János, Felber József és Goisser Mátyás. Ez utóbbi Palkovitssal felváltva 1871-ig szerepel a bírók között. Utána pedig fia, Goisser István lett bíró, aki Reinprecht Mátyással felváltva bíráskodott 1893-ig. Az 1890-es években Steiner József és Reinprecht Mihály viselték e hivatalt. A XX. század elején Reinprechten kívül Resch József, Babits Mihály és Schrabeck Pál gyakorolták a bírói hatalmat. Az első világháború után a polgárok bizalma még mindig Reinprecht Mihály személyében összpontosult. Őt később felváltotta Ruber György, majd Resch József, később pedig, 1954-ig ismételten Weihnacht Mátyást emelte a község népe a bírói székbe.
A bírónak és a jegyzőnek a község igazgatásában segítségükre voltak az esküdtek és a képviselőtestület tagjai.

A politikai község határába tartozott:

1622 kh szántó
45 kh kert
420 kh rét
303 kh szőlő
1382 kh legelő
1181 kh erdő
474 kh nádas
Összesen: 5434 kh terület

Ehhez járult még 1400 holdnyi Fertő-terület úgy, hogy az egész határ kb. 6800 holdat tett ki. Ebből a községé volt kb. 3000 hold, az uradalomé 3800 hold azzal a különbséggel, hogy most már ez a terület is adóalapot jelentett a község számára.
Magának a községnek a nevén először csak 57,5 hold szántó, 22,5 hold rét és 1 hold 376 négyszögöl szőllő állott. A szántóterület később fokozatosan 167 holdra emelkedett. A szántóból 4 kis darab, összesen 1 holdnyi területet a kántortanító használt, a többit a réttel együtt bérbe adta egy rét kivételével, amelynek termésére a községi bikának volt szüksége. A többi rétet kaszáláskor elárverezték. A szőllőt a község vezetősége házi kezelésben tartotta. A község vagyonához tartozott még öt ház: a községház, a régi iskola, a csendőr, az éjjeliőr és a bikagondozó lakása. Az ingatlan értékét az 1906. évi községi leltár 104.300 K-ban vette fel.
A község jövedelmét az ingatlanok bére, a bikatartás, a vadászati jog, a végrehajtási költségek és még néhány apróbb bevétel képezte. A jövedelem tehát az adón kívül vékonyan csörgedezett a pénztárba.
Ezzel szemben hatalmas szükségletek állottak: a személyzeti fizetések (jegyző, kisbíró, bikagondozó), a tiszteletdíjak (bíró, községi pénztáros, körorvos, állatorvos, bába, plébános, tanító), a dologi kiadások, az adók (földadó, illeték-, egyenérték-, betegápolási adó, útadó, megyei pótadó rábaszabályozási adó), azután a szőllőfenntartás, tenyészbika tartása, iskolai kiadások, nem is számítva a közegészségügyi, a rendészeti és szegényügyi kiadásokat, amikre rendszerint csak képletesen került valami a költségvetésbe és a számadásba.
Mégis mindezen kiadásokat kevés pótadóval bírta volna a község, ha nem lett volna a sok adósságnak, a felvett kölcsönöknek évi kamata, amely egymaga felemésztette a rendes évi bevétel több mint 50 %-át.
A községi leltár 1906-ban 21.240 K kölcsönt mutat ki a Soproni Takarékpénztárból, 19.327 K kölcsönt a Hohenegger Alapból és 1328 K kölcsönt a plébániai misealapítványokból. A kamatok évenként 4600 K-t tettek ki és az összkiadásokat 20.426 K-ra rugatták fel, amiből majdnem 12.000 K-t kellett fedezni pótadóból. Így a 21.000 K-ra menő állami adó 50 %-nál többre volt szükséges községi pótadóban, hogy a hiányt fedezni lehessen.
A sok adósságból játszva kimentette a községet az első világháború után bekövetkezett pénzromlás, amikor értéktelen K-val iparkodott visszafizetni a község mindazt, amit valamikor magas értékű forintban felvett.
De azért később sem lett rózsás a helyzet. Kivált iskolai kiadások, a régi iskola épület renoválása, az új iskola berendezése, de egyéb új létesítményekkel kapcsolatos beruházások is mindig gondot okoztak. Hozzájárult még az is, hogy a tanítók számának szaporítása és fizetésük emelkedése az államsegély mellett is évi 12.500 P-vel terhelte meg a község pénztárát úgy, hogy a községi pótadó akárhányszor 150 %-ra is emelkedett.
Közben a község új intézményekkel is gyarapodott. Ilyen volt a két új iskolán kívül – amelyekről külön fejezetben lesz szó – a posta hivatal. Postaügynökséget 1881-ben kapott a község. Az első postamester Gollner Antal volt, egy köztiszteletben álló személy, aki 1918-ban bekövetkezett haláláig vezette a hivatalt. Utána ideiglenesen Szabó Lőrinc kereskedő vette át a postát, tőle pedig a kalandos életű Trautner Angéla, akit 1921-ben Adler János váltott fel. Ő a ’40-es évekig maradt hivatalában.
Láttuk, hogy a községnek már a XVIII. században volt orvosa. 1848 után Schummel János személyében ismét orvos telepedett le a községben, aki hosszú ideig, 1896-ban bekövetkezett haláláig látta el itt és Meggyesen a körorvosi teendőket. Halála után a körorvosok Sopronból jártak ki. Hiába folyamofott Mentes plébános 1934-ben önálló községi orvosi állásért, a rossz pénzügyi helyzet miatt a minisztérium nem engedélyezte az állást. Szerencséje volt azonban a községnek, hogy a következő évben Rákoson telepedett le az új körorvos, a képzett és ügyes Bátfay (Kölbl) Mihály, akit 1945 után hivatalos állásba Sopronba rendeltek be.
A község egészségügyi állapota egyébként 1848 után sem javult. A 10 éven aluli halottak most is még sokáig 60-70 %-át teszik ki az összes halottaknak. A járványok nagyon felemelték a halálozási számot. Így volt ez 1861-ben, amikor 31, 1868-ban, amikor 41 ember halt meg kolerában. 1873-ban a vörheny és a kolera miatt először emelkedett a halottak száma 100 fölé (107 fő). Az 1880-as évektől kezdve népbetegséggé vált a tuberkulózis, amely a századforduló előtti és utáni évtizedben 1920-tól 1936-ig szedte évenként a lakókból áldozatait.
A gyermekbetegségek, a kanyaró és a vörheny kivételes években voltak. Azonban évenként 25-35 csecsemő halt meg “marasmus neonati”-ban, amin inkább a helytelen gyermekápolást kell érteni. E tekintetben javulást csak az I. világháború utáni második évtized hozott. Attól kezdve ugyanis a több születés mellett is 20-ról 15-ra, 9-re, sőt 5-re is leszállt az egy éven aluli halottak száma. Sokat segített itt az előrehaladottabb orvostudomány, az állam egészségügyi felvilágosításai és intézkedései, valamint a községben is megalakult Vöröskereszt Szervezet. Szülésznő rendszerint kettő működött a községben.
A villanyvilágítást 1925-ben vezették be a községbe.
Rákoson az alábbi közművelődési létesítmények voltak: a Bucher József tanító által alapított Olvasó Egylet, a maga több mint 2000 kötetes könyvtárával, a Dalárda, melyet zenekarral együtt Fuchs János kántortanító vezetett. Volt legényegyesület és leánykongregáció is. Ezek gyakran adtak elő színdarabokat egyházi és jótékony célra.
Ami a község települését illeti, a település legrégibb magva sok tekintetben megőrizte több évszázados formáját. A kastélytól felfelé egészen a mostani sütőüzemig terjed ez a legrégibb rész, s ez úgy épült, hogy 2-2 jobbágyháznak közös udvara van és a lakások ablakai egymás felé néznek. Ez az építési forma a legtöbb helyen ma is megvan itt, ha a házak a régi idők óta talán már többször is megújultak. Ezek, de a község többi házai is rendszerint hosszú udvarba nyúlnak. Az első, utcára néző lakás volt a jobbágy tulajdona, mögötte két oldalt a második, esetleg a harmadik is a birtoktalan lakóé és csak ezek mögött következtek az istállók és a pajták. Mikor a jobbágyság felszabadult, az új háztulajdonosok a lakóktól nem lakbért követeltek, hanem terjedelmes birtokuk egy részét dolgoztatták meg velük, azon felül földjükön napszámosokként foglalkoztatták őket. Nagyobb gazdák között akadt, aki nem dolgozott a földjén, legfeljebb a fogatokkal járt és szállított.
Már 1848 előtt kiépült a község a temetőhöz vezető mellékútig, valamint a kastély alatt az uradalmi kertészetig, meg az ún. Kovács-domb felé. Volt még néhány ház a patak község felé eső partjába építve.
A lakosság folytonos szaporodása azonban mindig újabb terjeszkedést kívánt. A lakásépítés ugyan sohasem szünetelt, de legnagyobb mértékben az I. világháború után terjeszkedett a falu és pedig több irányban. Így a főúton felfelé a kőbánya irányába, ahol a legtöbb ház nem befelé, hanem a lakás ablakaival utcára néző fronttal épült. Azután az uradalmi kerten alul, az ún. Kisrákoson és az amellett emelkedő dombon. Sok új ház épült a Kovács-dombon is. Kiépült a Kovács utca egészen, sőt azonkívül szétszórva is épültek kertes házak. Egyszerűbb házak épültek a Virágos major felé, de csak egysoros utcában. Végül nagy fejlődést adott az építkezésnek a püspökség házhelyakciója, amely előbb 1922-ben, azután 1943-ban olcsó pénzen osztott ki több mint 100 házhelyet a patak mentén úgy, hogy 1922-től kezdve a völgyben a Fő utcával párhuzamos utca keletkezett, szinte kivétel nélkül frontális épületekkel és patakra néző kertes résszel. 1943-ban pedig a sziklasor három emeletes: az alsó, középső és felső sziklasor épült ki egészen a soproni útig, ahol már teljes rendetlenségben épült a II. világháború után néhány házacska. A Patak utcában és a Sziklasoron levő házak száma több mint 100.
Magában a községben 1945-ig 520 ház állt. De mivel igen sok ház udvarán beljebb is épültek lakások, sokszor kettő, három is – melyek számozásra nem kerültek – azért az 1940-es statisztika 640 önálló lakást mutatott ki.
A települési központon kívül távolabb is létesültek építmények. Így 1860 körül a Virágos major cselédlakásokkal, istállóval, azután a messze fekvő szántóbirtok megművelésére a Pius majort létesítette a püpsöki uradalom 12 cselédlakással és gazdasági épületekkel. A majorban egy kis bolt is nyílt, hogy a cselédek a közeli Sopron-pusztai cselédekkel együtt ne legyenek kénytelenek messzire menni. Mindkét rákosi majorban kis kápolna épült.
1848-ban Kőhidán, Karstanjan Gusztáv csepregi lakos cukorgyárat létesített. 1858-ban ugyanő a patak innenső partján, tehát a rákosi határban négy rákosi gazdától telekrészt vett meg és ott kocsma nyitására szerzett engedélyt. A cukorgyári munkások rendesen itt étkeztek, sőt Karstanjan szállószobák építésével lehetővé tette, hogy néhányan alkalmazottai közül ott is lakjanak. A kocsma mellett 1922-ben az új trianoni határ ellenőrzésére a pénzügyőrség is épített egy telepet. Feljebb az út mentén pedig Dravits György marhakereskedő épített magának tekintélyes házat. Ezek a különálló részek egészítik ki Fertőrákos központi települését. Sok cigány is telepedett le Rákoson. Ezek előbb az erdőben sátor alatt és a kőfejtőkben laktak, csak 1946 után telepedtek az üres házakba.
Az eddig mondottak eléggé érzékeltetik, hogy Rákos község belső élete 1848 után új színekkel bővült.
Az anyakönyvekben most már nemcsak telkes gazdák, zsellérek és lakók szerepelnek, hanem mind nagyobb számmal napszámosok és munkások. Ekkor lett önálló foglalkozás a halászat is, amelyet a Fertőn most szabadon gyakoroltak. 1940 körül 46 halászembernek és családjának adott kenyeret a halászat.. A fogott halnak csak kisebb része kellett itthon, Illmitzen keresztül szállítottak Bécsbe is, de érdekes, hogy a legnagyobb halszállítás innen Szegedre történt.
A napszámosokra a gazdáknak volt szükségük, különösen a szőllőművelésnél. A munkások pedig nemcsak a kőfejtőkben dolgoztak, hanem a Kőhidán alakult cukorgyárban, meg a soproni téglagyárakban is. Nagyobb lett most már a községben letelepedett iparosok és kereskedők száma is. A lakosság így állandóan növekedett. Míg 1848-ben 1360 lakosa volt a községnek, addig 1881-ben már 2198, 1910-ben 3005, 1940-ben pedig 3980 főre szaporodott a lakosság.
Érdekes összehasonlítani a természetes szaporodást a különböző századnegyedekben:
1799-től 1823-ig 76-tal
1823-tól 1848-ig 268-cal
1850-től 1874-ig 509-cel
1875-től 1899-ig 918-cal múlta felül a születések száma a halálozásokét.
Száz év alatt tehát a szaporodás 1771 fő volt.
Mivel a XIX. század kezdetén a lakosság 1040 fő volt, 1900-ra pusztán a természetes szaporodással 2829 főre kellett e számnak emelkedni, s valóban annyi is volt. A bevándorlás tehát nem emelte a lakosság számát, legfeljebb megújította arculatát, mert az elköltözés a községből hasonló mértékű volt. Az ide költözöttek közül volt egy iparos, aki Bukovinából jött. Az uradalom két kertésze, Troján és Gahlen Morvaországból kerültek ide. A többi bevándorló Sopron és Moson megye német vidékéről egyenként, vagy munkakeresés, vagy beházasodás útján telepedett meg a községben. Köztük volt a magyar nemességgel bíró Reinprecht család, amely Okáról jött és vett meg itt egy fél jobbágytelket. A Wartha család Szentmargitról jött ide, Krammer József asztalos Boldogasszonyból házasodott be, ahogy számos más is. Ugyanígy házasodtak idevalósiak más községekbe, de sok esetben volt kivándorló Ausztriába, ahol különösen a berndorfi, ritkábban a bécsi gyárakban kerestek munkát. Olyan, aki Amerikába vándorolt, csak elvétve akadt a rákosiak között.
Habár a rákosi püspöki birtok Magyarországhoz tartozott és a püspöki uradalom várnagyai, tiszttartói, valamint a kastély személyzete igen kevés kivétellel magyarokból kerültek ki, a birtokon alakult község visszamenőleg a XV. századig – ahonnan az első jobbágynevet ismerjük – változatlanul német anyanyelvűek lakták. Lehet, hogy e területen Nagy Károly császár idejétől fogva voltak már gyéren német telepek, ezek a lakók azonban a magyarok elől az Enns folyó mögé húzódtak vissza. A XII. századtól kezdve a határ menti gyér magyar és besenyő telep közé a német családok beszivárgása II. Géza német telepítésével együtt történt, amely beszivárgás még csak erősödött a tatárjárás után, mikor e vidék is elnéptelenedett. A terjedelmes nyugati német nyelvterület jobb életlehetőségei nagyobb szaporaságot eredményeztek és a felesleg Kelet-felé iparkodott elhelyezkedni. Anyanyelvük használatát senki sem akadályozta. A németség nemcsak Sopronig jutott el, hanem beszivárgott a megye magyarok lakta községeibe is, éppen úgy, mint a horvátok a mohácsi vész után. Amely községben a magyar elem túlsúlyban maradt, az a beszivárgó más nyelvűeket felszívta és ma csak a sok Németh, Horváth név mutat még idegen eredetükre, hasonlóan ahhoz, ahogy a szomszédos német nyelvterületen még Bécsújhely és Bécs környékén is az Unger és Ungar név elnémetesedett magyarokat mutat.
Rákos azon községek közé tartozott, ahol a német nyelv dominált, a közéjük vegyült kevés más nyelvű embert az magába olvasztotta. Ez alól kivételt csak az uradalom cselédjei képeztek, mert ők zárt egységben éltek. Találunk azonban az uradalomból kiválét és a községbe házasodott magyarokat, ide költözött horvátokat. Ezek utódai, akár Horváth, vagy Csalár, Pandur, Mézes, akár Szumalovich, Kikovatz, Vugedits, Filipits legyen a nevük, a harmadik nemzedéktől kezdve már minden csak németül beszéltek és apái anyanyelve idegenné vált számukra.
A rákosiak a szomszédos községekkel együtt a bajor-osztrák nyelvjárást követték, de sokszor különleges paraszti sajátosságú szavakkal, elfordított képzésekkel úgy, hogy aki csak könyvből szerezte német nyelvtudását, az sokat nem ért meg beszédükből.
E népben megvan a természetes okosság és józanság, a maga környezetében kiismerte magát, viszont nagyobb műveltségre törekvés nem bántotta. A hatóságnak és az iskolának nagy küzdelmébe került, hogy a gyermekek elvégezzék a falusi iskolát.
Jellemző tulajdonsága a népnek, hogy mindenkor meg volt elégedve helyzetével és soha nem kívánkozott más uralom alá. Még a város falvai közé sem akart soha tartozni. Amikor a jobbágyság 1848-ban megszabadult terheitől, a helyiek a püspöki uradalomban látták továbbra is támogatójukat, és sok alkalommal fordultak ahhoz támogatásért olyan dolgokban is, amelyek teljesen csak a községre tartoztak.
Más értékes tulajdonsága a népnek a földhöz való ragaszkodás és a munkaszeretet. A község határában fekvő szántó és szőllő majdnem 90 %-ban a nép kezén volt. Terjeszkedésének tehát nem mint máshol az uradalom, hanem csak a községhatár szabott gátat. A föld nem sokasodott, de nem szaporodott a földművelő lakosság sem nagyon. A múlt század végén a parasztság már csak harmadrészét tette ki a község lakóinak. Ahol a családtagoknak nem jutott annyi föld hogy megélhessenek, ott szívesen mentek iparosoknak, halászoknak, üzemi vagy gyári munkásoknak. De ezek is gondoskodtak arról, hogy örökség vagy vétel útján valami darab földjük legyen, vagy szántó, vagy szőllő, de legalább kert, hogy a föld terméséből elsődleges kézből részesülhessenek. A gazdák minden termeltek amit használhattak, vagy amit a városban értékesíthettek. Különösen tavaszi primőrök, saláta, zöldborsó és cseresznye nagy mennyiségben vándorolt a soproni piacra. Emellett a sok köves legelő, rétek és nádasok kaszálása emelte az állattartást, a nádaratás és az erdők fakitermelése télen is növelte a földmívesek és napszámosok megélhetését. Öreg emberek szinte tűzbe tudtak jönni a dicsekvő felsorolásban, hogy mi mindenük volt nekik a házukban. Munkájuk után jó módban éltek, csak keveset taszított közülük szegénységbe a részegeskedés, a pipogyaság, a rendetlen életmód. A régi hagyományokhoz ragaszkodtak, vásár- és ünnepnap nem dolgoztak, hanem pihenőnapot tartottak.
A megszerzett vagyonhoz szívósan ragaszkodtak. Okulva néhány póruljárt ember példáján vagyonukat csak végrendeletükben osztották el gyermekeik között. Ha misealapítványról gondoskodtak is, a közjóra nemigen áldoztak. Az adófizetés nehezen ment, a községi közügyekre nem könnyen tárult fel a pénzes fiókjuk. Viszont szegénynek, vendégnek, mindig készséggel nyílt ki a szívük.
Munkaszerető és egészséges faj volt e nép, amely évszázadok folyamán sem degenerálódott. Hazánk nyugati németségével egészséges vérkeveredésben állott. Az anyakönyvek tanúsága szerint ritka eset volt, hogy a házasulni akarók vérrokonsági akadály alól felmentést nyertek. Ilyen esetek csak a jelen század ’20-as éveiben szaporodtak el, amikor a trianoni béke a nyugati végeket elszakította.
Életbevégó tulajdonságuk volt végül a vallásosságuk, ennek megnyilvánulásait a következő szakaszok végén fogjuk ismertetni.