V. A rákosi iskola története

A rákosi iskola keletkezése és fejlődése

Az emberiség feladata nemcsak abban áll, hogy testi-lelki jólétért küzdjön és tökéletességre törekedjék, hanem, hogy mindenkor a következő nemzedékre átszármaztassa tudását, tapasztalatait és ezáltal a jövő emberét az élettel való harcra felkészítse. Ezt a feladatot már a régi egyiptomiak, görögök és rómaiak a közös tanítással, az iskolával oldották meg. Az iskola létesülése már bizonyos előrehaladott műveltséget feltételez. Olyat, amilyet a római birodalom bukása után a barbár és csak kezdetleges kultúrájú népeknél távolról sem lehetett találni. A magasabb rendű kultúra birtokosa a Római Birodalom minden intézményének megszűnése után az egyház lett az, amely egyébként isteni alapítója szavai szerint is arra van rendelve, hogy tanítsa a népeket.
Ma csodálkozva gondolunk vissza a középkorra, amelynek folyamán Európa lakossága szinte teljes kizárólagossággal csak az egyházra hallgatott. Nem szabad azonban feledni, hogy a barbárságból kereszténységre tért népeknek már második generációjánál az egyház egész berendezése, tanrendszere olyan kinyilatkoztatás-szerű volt, hogy annak birtokában egyszerre más embereknek érezték magukat. Az új amit kaptak egyrészt az isteni törvények összessége, amely magasra emelte az embert, másrészt a gazdasági értékek (ipar, földmívelés), amelyek a megélhetést biztosították.
Mindkettőt az egyház terjesztette tovább, az isteni törvényt a templom, a népgazdaságot a kolostorok által, amelyek állandó lakóhelyhez és a föld megmunkálásához szoktatták az embereket. Egy-egy községben tehát – lehet mondani – sokáig a pap, a szerzetes volt az egyedüli oktató, irányító és eligazító, azaz nemcsak pap volt, hanem tanító és jegyző is.
A gazdaságvezetés már korán átment a földbirtokosok ispánjára, illetve minden felnőtt iparosra és földmívesre, aki tudását és tapasztalatait az otthon iskolájában származtatta át gyermekeire.
A hit világát, az erkölcsi élet törvényeit mindig a pap tanította. Ez a tanítás állandóan folyt a felnőttek és az ifjúság felé, akik minden vasárnap délelőtt és délután hallgatták a keresztény tanítást.
A pap további teendője volt a fontos üzenetek írásbeli közvetítése, a szerződések, végrendeletek írásba foglalása, mert hiszen rajta kívül írástudó nemigen volt a községben.
Aki pap akart lenni a falusi növendékek közül, azt a plébános tanította írni, olvasni, a hit egész tartalmára és az egyházi szertartásokra. Ennek végeztével a püspökség székhelyén levő káptalani iskolába került, ahol tanítását befejezték. Éppen úgy, ha irnok, ispán stb. akart lenni valaki írásra, olvasásra, emberek közti forgolódásra az első oktatást csak a plébánostól kaphatta.
A mai értelemben vett iskolák az egész középkorban csak a püspökségek székhelyén és a kolostorok mellett működtek. Később az Anjouk idejében a városokban is alapítottak iskolákat, ahol a tanulók nagyobb száma miatt a pap egyedül nem boldogult volna a munkával. Jellemző azonban, hogy ezek is mindig plébániai iskolák voltak, a plébános igazgatása alá tartoztak, a tanító, vagy a tanítók az ő asztalánál étkeztek.
Ezen általános szabály alól Rákos sem képezett kivételt. A jobbágyifjúság itt is a szülőktől tanulta a földdel, a terményekkel, állatokkal való bánásmódot, tanulta pedig télen-nyáron, iskolai szünet nélkül. A hívek összessége itt is a lelkipásztor tanítását hallgatta vasárnapról-vasárnapra, egész év folyamán.
A falusi iskolák alapítása nálunk a XVI. század második felében kezdett elterjedni, amikor a könyvnyomtatás, az új világ felfedezése, az országok közötti érintkezés gyakorisága bizonyos magasabb műveltséget tett általánosan szükségessé. Ez az irányzat természetesen nyugatról jött hozzánk, ahol már a XV. században a reneszánsz mozgalom kifejlesztette, majd a XVI. században a protestantizmus a maga terjesztésére használta fel eszköznek.
Az egyház nálunk is felismerte az iskola jelentőségét, ezért az 1560. évi nagyszombati zsinat határozatként mondotta ki, hogy minden plébánián iskolát kell létesíteni.
Rákoson akkor érkezett el az iskolaalapítás ideje, amikor a község vásárjogot kapott és mezővárossá lépett elő. Draskovich bíboros mint sok másban, ebben is úttörő volt és az új községháza, az új plébánia mellett iskola létesítéséről is intézkedett.
Az 1651. évi Püsky-féle kihalgatási jegyzőkönyvben több tanú vallomásából kitűnik, hogy Draskovich a plébánia melletti házból a mészárszéket kitelepítette és e házat iskola céljára rendelte, a községnek téve kötelességévé, hogy az iskolát fenntartsa és tanítóról gondoskodjék. A község választotta a tanítót a plébános előterjesztésére, a választást az uradalmi intéző erősítette meg.
Az 1651. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv az 1641. évivel szemben azt találja, hogy az iskola most már nem az a rozzant épület, amibe beesik az eső, s amin keresztül fúj a szél, hanem új épülete van, amelyben a tanító is egy szobából és hálókamrából álló lakással bír.
Az egyházlátogatási jegyzőkönyvek 1641 és 1713 között mind megemlékeznek az iskoláról. Nem említik azonban a tanítás menetét és anyagát. Csak az 1651. évi jegyzi fel, hogy a tanítónak 40 növendéke van. Mindegyik felsorolja ellenben a tanító jövedelmét. Ez szerint minden telkes háztól fél köböl gabonát kapott, a zsellérektől pedig egyenként 2 garast, ami 1651-ben 6 ft-ot és 50 dénárt tett ki. Joga volt szüretkor mustot gyűjteni. Az óra kezeléséért a község előbb 10, később 12 ft-ot fizetett neki és ezen kívül volt a stóla. Ez keresztelőnél 2 garast, egyházkelőnél 1 krajcárt, házasságkötésnél 6 garast, nagy temetés után 6 garast, kis temetés után 3 garast tett ki. Az orgonált énekes mise után 5, a kis misénél 3 garas járt a tanítónak. Ezekhez járult a templomi ruha mosása és az ostyasütés fejében megállapított díj a templomtól. A tanításért minden tanuló gyermek után 5 garast fizettek a szülők. Ehelyett 1659-től kezdve 1-1 kenyeret adtak a mesternek, amelyet felváltva más-más háztól szedett be. A házhoz konyhakert is tartozott. Fát az erdőről a község szállított neki annyit, hogy az iskolát is fűthette.
Néhány kántortanító vagy mester nevét is feljegyezték a jegyzőkönyvek. Az első név szerint ismert tanító Kolph Mátyás osztrák származású volt. Az 1651. évi jegyzőkönyv őt a latin nyelvben járatlannak mondja. 1674-ben a stájer származású Keninger Kristóf működött itt. 1685-ben a jegyzőkönyv egy Kemeter Gergely nevű fiatal, 23 éves tanítót említ. 1713-ban már nyolc éve működött Rákoson a Szentmargitbányáról származó 42 éves Kleinstein János.
A későbbi tanítókról az anyakönyvek emlékeznek meg. Így tudjuk, hogy Schraidl György tanító 1729-ben, 26 éves korában halt meg. Utóda Ziegler Mátyás lett, aki 1750-ben másodszor nősült és 1755-ben 44 éves korában halt meg. Őt követte Schragner Keresztély, aki sokszoros komaság révén különösen az uradalmi alkalmazottakkal került közelebbi barátságba és a községben is általános tiszteletnek örvendezett 1781-ben, 62 éves korában bekövetkezett haláláig.
Helyébe Unger Keresztélyt választották meg, aki 1782-től 1816-ig, tehát 34 éven át volt a község kántortanítója. Előtte 12 évig tanított Balfon. Ő volt a rákosi tanítók között az első, aki a soproni normálfőiskolán elsajátította a Ratio Educationis-ban lefektetett szabályokat, tanítási módszert. Hasonlóképpen ő volt az első, aki a kerületi főigazgatóság részére évenként a plébános által beszámolót terjesztett fel az iskoláról. A község népével összeforrt, annak megbecsülését élvezte. 1818-ban a Helytartótanács felszólította, hogy 53 évi tanítás után – tekintettel öreg korára – mondjon le állásáról. Ellátására a község évi 20 ft-ot és 5 mérő rozsot adott, a plébános ugyancsak 5 mérő rozzsal, míg utóda pedig 1,5 akó borral segítette. A község hangsúlyozta, hogy szegénysége miatt nagyobb segítségre nem vállalkozhat, de tudvalevő, hogy Unger úgyse szorul rá, mert megélhetésére elegendő vagyont szerzett. Itt a községben, Unger nyugalomban élte le napjait, egészen az 1823-ban bekövetkezett haláláig.
Rákosnak Ungernél is jellegzetesebb tanító alakja Reisinger József volt, akit Unger nyugdíjazása után a község a plébánossal egyetemben kántortanítónak választott meg. Ő 1792-ben a Vas megyei Rattersdorf faluban született. Több helyen működött, utóljára Rákoson, ahol már 1811-ben segédtanítóként említi az iskolai jelentés. Miután választását a főigazgatóság jóváhagyta megnősült, és 1821-től kezdve egymás után születtek gyermekei. Az 1829. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv azt írta róla, hogy nyugodt természetű, a község népénél igen jó hírnévnek örvend és erkölcsi magaviselete miatt nagyra becsülik. Az egyházi éneket hozzáértően végzi, orgonához, hangszerekhez ért, az ifjúság tanításában és nevelésében nagy buzgóságot tanúsít. Így végezte sokrétű munkáját, lelkiismeretesen nemzedékek sorát nevelte fel, míg sok munkája testileg meg nem törte. Nagyothalló lett, öregségében a gyermekek gúnyolni kezdték, amint ezt egy csendőrkáplári jelentés 1857-ben felhozta ellene. Az illetékes tényezők azonban érdemeire való tekintettel elnézőek voltak iránta és inkább egy második segédtanítónak mellé történő felfogadását szorgalmazták. 1861-ben, 43 évi kántortanítói szolgálat után a halál tett pontot működésére. Az egész község őszinte gyásza kísérte sírjához.
Az ő megbecsülésének jele, hogy az egyházmegyei körlevélben meghirdetett állásra még abban az évben fiát, ifj. Reisinger Józsefet választotta meg a község kántortanítónak és jegyzőnek, aki Rákoson 1886-ig működött. Fia a Hohenegger-alap segítségével tanult és később Győrött képzőintézeti tanár lett. Egyébként Reisinger volt az utolsó, aki még egy ideig a jegyzői teendőket is ellátta a községben.

 

A régi iskola szervezete és tanterme

Mielőtt a kiegyezés utáni idők tárgyalására térnénk, lássuk, mit lehet a plébániai levéltár régi irataiból az iskolaügyre vonatkozólag megállapítani.
Mária Terézia rendeletéig, a Ratio Educationis megjelenéséig sem a kormánykörök, sem a vármegye szervei nem szóltak bele az iskolák működésébe. Az egyházmegye is csak annyiban, hogy az iskola folytonosságára volt gondja és a vizitációk alkalmával azt is ellenőrizte.
Az iskola jobb-rosszabb helyzete tehát a községtől, a plébánostól és a földesúrtól függött. A tanítás fő tárgya a hittan volt, amelynél a tanítást a pap, a “beemlézést” (azaz: a rögzítést) a tanító végezte. az utóbbi tanította ezen kívül a betű- és szóolvasást, a betűvetést, a folyamatos írást és a számolást. Különleges képesítést a tanítótól nem kívántak. Okosabb és ügyesebb ifjú, aki a tanítót figyelte, vagy ügyesebb iparos is alkalmas volt arra, hogy a község őt tanítónak megválassza. Tankötelezettség nem volt, az járt iskolába, aki arra hajlammal bírt.
Hallottuk, hogy a gyermekek iskolapénzt fizettek a tanítónak, hogy az ne tartsa vissza a gyermekeket az iskolától. Schilson János Mihály báró, aki a 18. század elején püspöki intéző volt Rákoson, jómódjában 1748-ban szülei emlékére 600 ft értékben alapítványt tett, amelynek évi 36 ft-os kamatát a rákosi kántortanító élvezhette azért, hogy ingyen tanítsa a község gyermekeit, akik viszont a napi szentmiséknél egy Miatyánkot és Üdvözlégyet kellett hogy imádkozzanak az alapító családjáért.
Az eddig majdnem gazdátlanul álló iskolaügyet az 1777-ben megjelent Ratio Educationis rendelet állami irányítás alá helyezte. Előírta a tanítói képesítést, amelyet az ország nagyobb városaiban létesített normál főiskolákon lehetett megszerezni. Megállapította a tanmenetet, a szorgalmi időt, az eddigi tárgyakhoz földrajz- és történelem tanítását, továbbá rajzolást csatolt, az iskolákat kerületi főigazgatóságok alá utalta, amelyek majd hamarosan évi jelentéseket kérnek azoktól. Ilyen iskolai jelentések másodpéldányai 1806-tól kezdve találhatók meg a plébánia levéltárában. Ezek kiterjednek a tanító személyi adataira, a tanulók számára, az iskola látogatottságára, a tanítás nyelvére, a tananyagra és az órarendre. Megállapítható belőlük, hogy pl. 1807-1808 során Rákoson 128 fiú és 102 leány volt “iskolaidős” (tankötelezett korú -D.P.), ebből 40 fiú és 22 leány járt csak iskolába. Közülük összesen 44 gyerek volt szorgalmas , míg 18 a sokat mulasztó és hanyag. Ettől előnyösen különbözik az 1850. évi jelentés, amely 133 fiút és 127 leányt jelölt meg “iskolaidősként”. Közülük 122, illetve 113 járt iskolába. E létszámból szorgalmas volt 72 fiú és 65 leány, a többi hanyagul látogatta az előadásokat.
Ami a tananyagot illeti, ennek sorába még mindig csak írást, olvasást és számolást találunk, ez utóbbit társadalmi számolással kibővítve. A tanítás ideje napi 4 óra volt. Csütörtökön nem került sor tanításra. A tanítás szeptembertől május végéig tartott, de ezt teljességgel aránylag kevesen járták végig. A szorgalmas diákoknak feljebb megadott létszáma legfeljebb a 3 téli hónapra vonatkozik. A szülőknek előbbre való volt a gazdasági munka, amire segítőkként gyermekeiket már korán befogták.
Reisinger tanító beadványa 1849-1850. tanévre sokkal részletesebben tünteti fel az iskola életét. Ez szerint a tanítás Szent Mihálytól (szeptember 29.) Szent Györgyig (április 24.) délelőtt 8-10 óráig, délután 13-15 óráig, míg Szent Györgytől Szent Mihályig délelőtt 7-től 9 óráig, délután 13-tól 15 óráig tartott. Négy osztályban tanultak a gyermekek, de mivel csak egy szoba volt, 3 osztály önállóan foglalkozott.
Hétfőn írás, olvasás és helyesírás, kedden csak délelőtt számtan, szerdán délelőtt hittan, délután pedig írás és olvasás, míg pénteken írás, olvasás, szépírás, illetve a IV. osztályban földrajz órákat tartottak. Szombaton délelőtt hittan, délután írás, a III-IV. osztálynak pedig számtan és 1 óra ének óra került megtartásra. Ez volt az órarend, amelyben a heti 18 óra az alábbi megoszlást mutatja:

4 óra hittan
4 óra írás kezdőknek
2 óra írás haladóknak
4 óra olvasás, helyesírás és nyelvtan
2 1/2 óra számtan
1/2 óra földrajz
1 óra ének

A múlt század 40-es éveiben a nyári hónapokra életbe léptették a gyermekkert intézményét, amelynek keretében a kis gyermekek felügyeletét és gondozását a kántor felesége és családja látta eL.
Az 1840-es években a vármegye, később a Bezirkhauptmannschaft szorgalmazására megalakították a vasárnapi iskolát, amit 1852-ben kötelezőleg írtak elő. Ez a 12-16 éves gyermekeket gyűjtötte össze, s mivel Rákoson csak egy tanterem volt, azért a fiúkat vasárnap délelőtt a kántor, a leányokat délután pedig a segédtanító tanította. Hittanból a Bibliát a pap adta elő nekik, a tanítók pedig írást, olvasást, számolást, némi természetrajzot, sőt természettant oktattak. A 100 tanköteles gyermek közül 48-50 rendszeresen eljárt vasárnapi iskolába. A mulasztásokat próbálták itt azzal csökkenteni, hogy pénzbüntetést írtak elő, de ez csak lassan eredményezett javulást.
Mivel a mester a tanításon kívül még kántor és sekrestyés is volt, azután a harangozást is ő látta el, és mindehhez még a községi jegyzőség is sok munkát adott neki, azért jövedelméből segédtanítót is kellett tartania és annak fizetést, továbbá ellátást kellett adnia. De azért az iskolát nem bízhatta reá, neki kellett a tanítást vezetni és a segédet ellenőrizni. Ilyen segédtanítót már az 1730-as évektől kezdve lehet az anyakönyvekben találni.
Amint az elmondottakból is látható, a Ratio Educationis megjelenése, sőt 1808-ban történt másodszori kiadása, ha lendített is valamit az iskolaügyön, a népművelést nem igen vitte előbbre, mert a rendelet megvalósítására erélyesen működő hatóság nem volt. A Bach-korszakban felsőbb nyomásra a vármegye közegei rendeletekkel, parancsokkal, büntetésekkel iparkodtak ugyan a közreműködés ügyét előmozdítani, de a legkomolyabb alapkérdésekhez, a tanítóképzés kiépítéséhez, a tanítók megfelelő fizetésének kérdéséhez, az iskolamesterek és tanerők szaporításához csak félénken mertek hozzányúlni.
Az 1860-as években létesültek a győri püspök rendelkezésére az első tanítóképzők előbb Győrött, azután Sopronban. Ezek először két évfolyamúak voltak. Attól az időtől pályázati hirdetésekkel töltötték be a kántortanítói állásokat. A hirdetések az egyházmegyei körlevelekben jelentek meg és látható belőlük a tanítói fizetések sokfélesége. Köztük szerepel a rákosi kántortanítói jövedelem sok, leginkább természetbeniekből összetevődő tarka mennyisége, amely meg volt terhelve egy segédtanító tartásával.
Az iskolalátogatás ügyét sem büntetéspénzekkel lehetet előmozdítani. Ha a kereken 250 tanköteles, vagy ahogy akkor nevezték iskolaidős gyermek közül a téli hónapokban 130-140 látogatta az iskolát, ezek olyan lehetetlen túlzsúfoltságot okoztak az egyetlen iskolateremben, amely egyáltalán nem volt alkalmas sem nagyobb előmenetel elérésére, sem az iskolába járás megkedveltetésére.
1858-ban végre a szolgabíróság megállapította, hogy Rákoson legalább két segédtanító kell és egy második tanteremre van szükség. Tuvor plébános a szolgabíróval együtt egy bizottságot hívott össze, hogy a helyszínen döntsön a kérdés felől. Elvetve az iskolaterem kettéválasztásának javaslatát, a szolgabíró a templomtéren egy új épület emelését javasolta. Azonban egyenlőre sem a második segédtanító beállításából, sem az új tanterem építéséből nem lett semmi.

Az iskolaügy a kiegyezés után

Amit a Bach-korszak nem tudott elérni, az iskola fejlesztését végre megindította a kiegyezés után az 1868-ban alkotott tanügyi törvény, amely a népiskolákban az általános tankötelezettséget rendelte el. Iskolai hatóságok, iskolaszék és megyei tanfelügyelőség felállításáról az 1876. évi XXVIII. tc. rendelkezett. De még a rákosi iskolaszék megalakulása előtt 1874-ben végre a templom mögötti téren – amelyet Zalka püspök e célra átengedett – egyenlőre egy tanteremmel megépült az új iskola. Tekintve, hogy a kántortanító válláról levették a jegyzői teendők nyomasztó terhét, most már két teljes értékű tanító foglalkozhatott a gyermekek oktatásával, nevelésével.
A kántortanító jövedelmét ekkor a szabadlakás, 280 ft készpénz, természetbeliekből 345 ft, a földekből 120 ft képezte. A segédtanítónak 120 ft fizetést adott a község, élelmezését, fűtését továbbra is a kántortanító szolgáltatta. Ez időben Preinrath Ferenc volt a segédtanító.
Az általános tankötelezettség elrendelése még korántsem volt elegendő a mulasztások megszüntetéséhez. Hilóczky Béla, majd Ballagi Károly tanfelügyelők igen erélyesen próbálták letörni a sok iskolai mulasztást, azonban a szülők ellenállásán minden igyekezett megtört. 1884-ben Hg. Esterházy Pál főispán köriratában olvassuk, hogy előző évben a megyében majdnem félmillió nap volt az iskolamulasztások száma. Erre fel Rákoson egymagában 52.711 re szaporodott a rákövetkező évben a mulasztott napok száma.
1886-ban meghalt Reisinger kántortanító és helyébe az iskolaszék a bánfalvi származású Rosner Henriket választotta meg. A következő évben Preinrath segédtanítót Schummel Rezső, Schummel János rákosi orvos fia váltotta fel e tisztben.
1887-ben a község megépítette az új iskola második termét és ettől kezdve két segédtanító működött az iskolában. Az új segédtanító fizetését miután a püspök – akit erre megkértek – nem vállalta, a Hohenegger-féle alapítványból fizette a község. Ugyancsak ebből az alapból fizettek évi 120 ft-ot Rosner kántortanítónak a segédtanító eltartására, majd 1891-től kezdve felemelték a tanítók fizetését 150 ft-ra. Az új tanterem berendezésére ugyancsak a Hohenegger alapítványból utaltak ki 696 ft-ot.
Az elégtelen tanítói fizetést 1893-ban a kormány a lakáson kívül évi 300 ft-ra emelte. Ez évtől kezdve öt évenként 50 ft korpótlékot állapították meg a tanítók számára. A kántortanítói fizetés megállapítására pedig egy megyei bizottság a különböző című jövedelmeket összeírta. Az a készpénzre átszámítva az egész jövedelmet 1576 ft-ra értékelte, amiből csak 178 ft volt a kántori díj, a többi pedig tanítói fizetésnek minősült. Ez évtől fogva tanítói nyugdíjalapot is létesítettek, amelyre az iskolásgyermekek után évenként csekély díjat szedtek a beiratások alkalmával. 1898-ban elsőként Schummel Rezső és Gárdonyi Pál segédtanítók kaptak korpótlékot, aminek fedezésére az iskolaszék első ízben kért államsegélyt. Ugyanebben az évben a tanítók kezdő fizetését 400 ft-ban állapította meg a minisztérium. Viszont ettől fogva a vezető tanító nem tartozott étkezést és fűtést adni a többi tanítónak. A Hohenegger alap most már két tanító részére fizetett 300-300 ft-ot, a többit államsegélyből fedezte az iskolaszék.
Ha így egyenlőre elintézést nyert a tanítók fizetési ügye, a község lakóinak állandó emelkedésével új probléma állott elő, mert 1898-ban már 382 iskolaköteles gyermek volt, tehát átlag 130 gyermek esett egy tanítóra. A közigazgatási bizottság Szabó Károly tanfelügyelő kérésére kötelezte Rákost, hogy újabb két tantermet építsen és még két tanítót alkalmazzon. Az eladósodott községen akkor Kurcsy plébános úgy próbált segíteni, hogy a püspökséghez fordult, az vállalja el az új termek megépítését. Zalka püspök válaszában a maga személyére megajánlott 500 ft segélyt, de az uradalom megterheléséhez nem járult hozzá. ha nem bírják a terheket – írta – folyamodjanak államsegélyért. Erre Kurcsy plébános azt kérte a megyétől, hogy egyenlőre csak egy tantermet kelljen építeniük. A helyszíni vizsgálatra megjelent Szabó Károly tanfelügyelő megállapította, hogy az év nagyobb részében a gyermekek kiabálják egymást a nagy tantermekben és csak december-február hónapokban vannak nagyobb, de még így sem kielégítő számban.
1899-ben emeleti megoldással megépítették a 3. tantermet, amihez a berendezés költségeit ismét a Hohenegger alap szolgáltatta. 1900-ra elkészült az új terem és az iskolaszék első ízben választott Nieszner Hermin személyében női tanítót, aki Gárdonyi Pál mellett állandósult a helyi tanítók között. A harmadik tanerő 2-3 évenként váltakozott, amíg csak Bucher Józsefet nem választották meg, aki haláláig a községben tanított.
1902-ben Rosner kántortanító kérelme okozott nagyobb zavart. A kántornak a harangozásért joga volt szüretkor mustot gyűjteni. Ez a gyűjtés rendszerint évi 20-30 akót eredményezett és tekintélyesen emelte a kántori jövedelmet. A filoxera azonban a század elején Rákoson is kipusztította a szőllőket és ezzel a jövedelem is megcsappant. Rosner tehát az elmaradt jövedelem pénzben történő megváltását kérte. Az egyházközség 600 K-t szavazott meg neki ezen a címen, de a község a behajtást nem akarta végrehajtani, lévén a kántornak úgyis annyi jövedelme, hogy a tisztviselők is megirigylik. A 23 házra kivetett járulékból mindössze 44 K folyt be önként. Az ügy rendezése 1905-ig elhúzódott, amikor is Rosner nyugdíjba ment. Utódául Schummel Rezsőt választották, akinek díjlevelébe már nem vették be a mustjárandóságot, hanem az iskolaszék a sekrestyési teendők elvégzése címén külön 150 K-t fizetett még neki.
Minthogy a tanköteles gyermekek száma 1906-ban már 55 főre szökött fe, az új iskolaépülethez egy negyedik tantermet kellett építeni és ezzel a templom mögötti iskola teljessé vált. Az ötödik tanítói állásra Finda Margitot választották, majd amikor 1910-ben férjhez ment és lemondott, helyébe Szentgyörgyi Anna került, akit 1920-ban erkölcsi lecsúszása miatt elbocsátottak.
A tanítók fizetése időről-időre újabb emelést nyert. A magasabb fizetéseket a község nem bírta, azért a 600 K-s helyi járulékon felül a fizetés többi részére államsegélyt vettek igénybe. Az egyik tanítónak, Bucher Józsefnek helyi járulékát továbbra is a Hohenegger alapítványból folyósították.
Említést érdemel, hogy az I. világháború idején, amikor az asszonyok végezték a férfimunkát is, az egyházközség óvodát létesített Mollay Matild óvónő vezetése alatt. A tanítók közül Rákosról senki sem voult be katonának.

Az iskolaügy az I. világháború után

A háború utáni zűrzavar pénzünket annyira megrontotta, hogy sokszor nem évenként, hanem havonként kellett emelni a fizetéseket. Jellemző ezen évekre, hogy az 1921-ben az iskolai költségvetés 117.000 K-t, 1922-ben 950.000 K-t, 1923-ban 3 millió K-t, 1924-ben 22 millió K-t tett ki, 1925-ben pedig 191 millióra emelkedett. Egy-egy tanító fizetése 3-4 millióra is rugott, mégis alig tudott belőle megélni. Ilyen mostoha körülmények között kellett az iskolafejlesztésről is gondoskodni, mert az általános műveltség előrehaladása mellett türhetetlen volt, hogy 1-1 tanító 90-100 növendékkel foglalkozzék ezután is.
Az iskolafejlesztés sziszifuszi munkáját az iskolaügy rajongója, az új plébános, Mentes Domonkos vállalta. Evégből 1922-ben Holzmülle Károly soproni építésszel és ugyancsak építész diplomás leányával, Lujzával tervet készíttetett egy 3 termet és 2 óvodatermet, valamint lakást magában foglaló új iskola építésére. Ezt a tervet az iskolaszék elé terjesztették. Az iskolaszék hosszas tárgyalás után úgy határozott, hogy az építésre államsegélyt kér, az új iskolát pedig az óvodával együtt az Isteni Megváltó kongregáció apácáira bízza. A terv persze egyenlőre nem valósulhatott meg, mert az eredeti 22 milliós költségvetés minduntalan ugrásszerűen emelkedett.
A plébános a tárgyalást azonban folytatta, mihelyt a pengő behozatalával a pénz állandósult. Előbb azonban 1927-ben 4000 P államsegéllyel és a községtől kiutalt 4000 P-vel az eddig négy tantermes iskola kezdetlegességeit kiegészítve azt készre építette.
Sokkal nehezebb volt egy új iskolát építeni. Mentes plébános megtartotta a Holzmüller-féle tervet, sőt azt díszes homlokzattal is kiegészítette. Felkérte Kauser Antal budapesti építész tanárt, hogy tárgyaljon a minisztériummal. A terv Klebelsberg Kuno közoktatásügyi miniszternél nagy megértésre talált. Jóváhagyta azt, és az építésre 24.000 P segélyt, továbbá 48.000 P kölcsönt ajánlott fel. Kauser erre a végleges költségvetést 113.000 P-ben állapította meg és költségvetési űrlapokat készített a nyilvános árverés kiírására. Mentes sokalta a költséget, ezért Kerndl Kálmán soproni építészmérnököt, aki 18.000 P költségmegtakarítást faragott le az eredeti tervről. Így a kivitelezés 95.000 P-re csökkent. A nyilvános árverésen a soproni Boór cég nyerte el a megbízást. Miután a hiányzó 23.000 P-őt bankkölcsönnel sikerült biztosítani, 1929 nyarán megindulhatott és 1930 nyarára befejeződött az új iskola építése, amelyhez a püspökség az uradalom kertészetéből 670 négyszögöl telket adott. A modern követelményeknek megfelelő belső elrendezés és felszerelés, valamint a külső díszes kivitel messze vidéken föléje emelte a falusi iskoláknak és büszkeségét képezte a község lakóinak, akik az új iskola berendezési költségein kívül könnyű szerrel jutottak a kor színvonalán álló iskolához, miután az évenkénti törlesztés részleteit a vármegye majdnem teljesen megtérítette.
Egyenlőre a püspöki kastély előtti díszkert kis kerülőt okozott a gyermekeknek az iskola megközelítésében, de Mentes plébános kérésére a díszkert átvágásával a községi útnak a kastélyon túlig történő kiépítésére lehetőséget nyújtott a püspök, ami ezután előmozdította a község folytatólagos fejlődését, az ún. Kisrákos kiépítését.
A tanszemélyzetben ezalatt az a változás történt, hogy a korán, 1920-ban elhunyt agilis Bucher József helyébe Brandlhofer Imrét, az 1925-ben elhalt Gárdonyi Pál helyett pedig Wolf Leopoldinét, a későbbi Brandlhofernét, illetve a két további helyre Nagy Józsefet és Nieszner Hermint választották meg. 1928-ban Schummel rezső kántortanító ment nyugdíjba és az iskolaszék Fuchs János bánfalvi tanítót hívta meg erre a fontos állásra.
1930-tól kezdve a fenti öt tanító mellett az új iskolában még két tanítónó és óvónő apáca foglalkozott a rákosi gyermeksereg szellemi és lelki kiművelésével. Az apácák 10 %, a többi tanerő előbb 40, később 20 % helyi járulékot kaptak a községtől, a többi fizetést az államsegély fedezte.
A tanítás menetére nézve meg kell említeni, hogy a trianoni békekötés után a nemzetiségi jogok alapján a rákosit is azon iskolák közé sorolták, ahol német a tanítás nyelve. A magyart csak tantárgyként tanították. De különösen a fáradhatatlan Bröstl Gyula tanfelügyelő szorgalmazta, hogy a gyermekeket a magyar nyelv elsajátítására is vezessék. Az eredményesebb tanításért Baján évenként szünidei kurzusokat rendeztek a német nyelvű iskolák tanítói számára. (Rákosról Brandlhoferné és mater Gerazine apáca-tanítónő vettek ezen részt. Általában a tanítás színvonalának emelésére sok történt ebben az időben. Bröstl tanfelügyelő évenként a helyszínen ellenőrizte a tanítás menetét és utána tanulságos megbeszélést tartott a tantestülettel. Amikor a minisztérium a kiválóbb tanítókat körzeti felügyelőkké nevezte ki, akkor Rákoson ismételten több napig tartó látogatást végzett Szarka Gyula, a soproni konventiskola kiváló tanítója. A jegyzőkönyvek tanúsága szerint alapos útbaigazítást nyújtott az iskola külső és belső rendjére, az osztály vezetésére, az egyes tárgyak tanítási módszerére vonatkozóan. Ezen kívül minden évben többször pedagógiai szemináriumra jöttek össze a járás tanítói Sopronban, ahol 6-8 pontban az iskolát, a tanítást érintő részletkérdésekről tartottak előadást és megbeszélést.
Ugyanekkor az iskolából kimaradtak gondozására nemcsak ismétlő iskolákat tartottak, hanem társadalmi téren is munkálkodtak a tanerők. A Julián egyesület által adományozott 2000 kötettel népkönyvtárat, Olvasókört alapítottak. Vezették a Levente Egyesületet, a dalárdát, a zenekart, a Vöröskereszt Egyesületet, a legényegyletet, a női kongregációt.
A délelőtti-délutáni tanítás 1935-ig állott fenn. Csak akkor engedélyezte a minisztérium a folytatólagos tanítást délelőtt 8-tól 13 óráig.
1938-ban a szülők döntése alapján két tannyelvű lett az iskola, bizonyos tantárgyakat tehát magyarul tanítottak.
1939-ben Mentes plébános nyugalomba vonult. Az iskola igazgatását utóda, Rohrer István plébános vette át.
Ugyanebben az évben kezdődött el a II. világháború, amelybe csakhamar országunkat is belevonták. A felmerült problémák az iskolákat is belekeverték sok apróbb-nagyobb társadalmi ügybe (légoltalom, vöröskereszt, véradás, hulladékgyűjtés stb.). Jung Miklós tanfelügyelő idejében szélesedett az iskola körül az állami bürokrácia, megszaporodtak a jelentéstételek.
A tantestületben a Brandlhofer házaspár szétválása, az asszony elpályázása, majd a férfi öngyilkossága zavart okozott. Helyükbe Poór Ernőt és Nagy Juliannát választották meg rendes tanítóknak. Egy kisegítő tanítónő az itteni magyar osztályt tanította. Ez az osztály különösen akkor vált fontossá, amikor a Hitler uralom nyomása alatt 1941-ben ismét vissza kellett térni az anyanyelvi oktatásra, s a magyar nyelv ismét csak tantárgyként szerepelhetett heti 6 órában. A magyar anyanyelvű gyermekek osztálya számára külön szobát bérelt az iskolaszék a községben. Az osztály berendezését, a tanítónő fizetését az állam vállalta magára.
1941-ben két évvel meghosszabbították a tankötelezettséget és a következő évtől a VII., majd utána a VIII. osztály is megnyílt.
Az új iskolában kedvesnővérek tanítottak, akik egyrészt gyakrabban változtak, másrészt szerzetesi mivoltuk sem igényli megörökítésüket. Ezért nevüket nem jegyezzük fel, de azok megvannak az iskolai iratokban.
1943-ban a püspök Fuchs jános kántortanítót iskolaigazgatónak nevezte ki. Ettől kezdve ő vezette az iskolát egészen addig, amíg 1948-ban az állam az összes iskolát átvette.

A Hohenegger alapítvány

A fentiekben többször történt említés a Hohenegger alapítványról. Ezt az alapítványt Hohenegger Lőrinc volt rákosi plébános tette.
Hohenegger Lőrinc 1814-1825 között működött a rákosi plébánián. Akkor őt győri kanonoknak nevezték ki, és a káptalan tagja volt 1842-ben bekövetkezett haláláig. Végrendeletében kifejezte azon óhaját, hogy a rákosi volt hívei közt akar pihenni, a templom mellé akar temetkezni, ahol több előde is nyugodott. A rákosi templomra misealapítványt is tett. Kisebb hagyatékok mellett általános örökösévé Katalin nevű, őt gondozó nővérét tette meg. Nővére, bátyja halála után Sopronban telepedett meg és szerényen élt a ráhagyott vagyon kamataiból. Több mint 30 évvel túlélte bátyját. 1870-ben tett végrendeletet, amelyet 1875. február 12-én bekövetkezett halála után bontottak fel. Ebből tűnt ki, hogy a néhány kisebb jótékony hagyományon kívül a néhai bátyjával történt megállapodás szerint egész vagyonát Rákosra hagyta, hogy azt Hohenegger Lőrinc-féle alapítványként a rákosi plébános kezelje a község bírájának és két községi tanácstagnak az ellenőrzése mellett és ők az alapítvány évi kamatait a rákosi iskola jó tehetségű és szegény sorsú tanulóinak felsegélyezésére használják fel. Az alapító okmány szerint évenként 2-2 jó tehetségű gyermek a középiskolai tanulásra kapjon 100-100 ft-ot, 2-2 iparostanoncnak jelentkező ifjú pedig évi 50-50 ft-ot. Az utóbbiak e segélyt még a felszabadulásuk utáni évben is élvezhessék. Ha a kamatokból marad még felesleg, azon a szegény, esetleg árva iskolás gyermekek ruhát, cipőt és iskolakönyveket kapjanak, hogy az iskolát látogathassák. A végrendelet végrehajtójául Schiebinger Emil bencés tanárt, a rákosi Schiebinger molnár fiát nevezte meg. A végrendeletet tanúként Voidt József soproni kanonok, Póda Endre és Kreskay Antal karkáplánok, továbbá Bommler József bádogos, a későbbi soproni nagy mecénás írták alá.
Az alapítványt a magas minisztérium elfogadta és Sopron vármegye alispánja értesítette erről Herz József rákosi plébánost. Ő az egész alapítványi tőkét, 9663 ft-ot kölcsönadta Rákos községnek, amely kötelezte magát évi 6 %-os kamat megfizetésére.
A község legrégibb számadásaiból nem lehet megálapítani, vajon gyümölcsözőleg fektették-e be ezt az akkor tekintélyes összeget, vagy csak a folyó kiadásokra használták fel. A valószínűség az utóbbi mellett szól, mert az 1875. évi csonka esztendőre fizetett ugyan a község 147 ft kamatot, de már a következő évben az egész kamat összeggel, 597 ft-tal adós maradt. 1877-ben csupán 120 ft-ot folyósított, s akét év hátralékát csak 1881-ben fizette meg. A következő két évre semmit sem fizetett, hanem a kamatokat a tőkéhez csatolta, úgy, hogy 1883 elején a tőke már több mint 12.000 ft-ra rúgott.
Az alapítvány előírásának teljesítése ilyen formán már kezdetben nehézségekbe ütközött. Az alapítvány kezelősége ugyan már 1876-ban megadta az ösztöndíjat Reisinger Jánosnak, a kántortanító fiának, aki a győri gimnáziumba iratkozott be. Az úgyszintén megadta Schummel János körorvos Rezső nevű fiának, aki szintén a győri gimnáziumban tanult. De a 100 ft-os ösztöndíjat, ami akkor nemcsak tandíjra és könyvekre, de lakásra és ellátásra is elegendő volt, csak részlegesen tudták folyósítani. Többször adósak maradtak és csak akkor fizették ki utólag, amikor a község a kamatfizetést teljesítette. Hasonlóképpen kiadták az iparostanoncok ösztöndíjait is, de a kezelőség 1879-től 1881-ig még számadást sem tudott készíteni, mert egyszerűen nem volt jövedelem.
Az áldatlan állapot miatt Kurcsy János plébános mint az alapítvány kezelője már 1878-ban panasszal fordult a szolgabírósághoz és jelentette, hogy a község a minisztérium felügyelete alatt álló alapítvány működését lehetetlenné teszi a kamatok visszatartásával. Minthogy a szolgabírói hivatal nem válaszolt, a következő évben újra feljelentést tett az alispáni hivatalhoz, amely sokáig azért nem válaszolt, mert a község pénzkezelésére elrendelt vizsgálat csak nehezen tudott tiszta képet alkotni. Kiderült, hogy a községnek 1878-ban több mint 35.000 ft adóssága volt. Éveken keresztül azon a címen, hogy adómentes, a legnagyobb birtokos, a püspöki uradalom nem fizetett adót. A község népe is rossz adófizető volt. Ez évben 5000 ft adóhátralék mutatkozott. Ezért a szolgabírói hivatal Schinagl bírót tette felelőssé és nevezetesen az alapítvány hátralékát az ő birtokára akarta betábláztatni. Schinagl azonban egymás után annyi adósságot iratott a birtokára, hogy az esedékes 1600 ft-ot elveszettnek lehetett tekinteni.
Kurcsy plébános magánúton természetesen értesült a vizsgálat eredményéről, és hogy a kamatokat megmentse, azt ajánlotta, hogy a község az eddigi adóssághoz vegyen fel még hosszú lejáratú kölcsönt a soproni takarékból. Megfogadták-e a tanácsot, vagy nem, nem tudjuk. De tény az, hogy 1881-ben a község egyszerre megfizette az 1877. és 1878. évek hátralékát, 1100 ft-ot és így az ösztöndíjakat utólag ki tudta az alapítvány fizetni.
A minisztérium a felügyelet gyakorlását a Sopron megyei alispáni hivatalra bízta, amelyhez az alapítvány kezelője évenként tartozott a számadást és a mellékleteket beterjeszteni. A plébánia irattárában hiányosan találhatók meg a számadások, mert többet az alispáni hivatal az ismételt sürgetésre sem küldött vissza.
A meglévő adatokból a következő kép tárul elénk:
1885-ben az adóhivatal kimutatta, hogy az alapítvány évek óta 426 ft adóhátralékban van és az összeget végre akarta hajtatni. Kurcsy plébános fellebbezésében rámutatott arra, hogy az alapítvány jótékony jellege miatt adómentességet élvez.
1886-ban sürgőssé vált a rákosi iskolánál a második segédtanítói állás megszervezése. A község szorult helyzetében azt kérte, hogy az egyik segédtanító fizetését, azaz 120 ft-ot, valamint Rosner kántortanítónak a második tanító ellátásáért újabb 120 ft-ot a Hohenegger alap folyósítsa. Minthogy a kéréshez a püspök is hozzájárult, ezentúl az évi kamatokat ez az összeg is terhelte. Előbb Práger Kálmán, majd Holczer Ferenc tanítóknak fizette az alap ezt az összeget, amelyet a község kérésére 1891-től kezdve évi 150 ft-ra emeltek fel.
A kultuszminisztérium 1898-ban új alapítólevelet állapított meg, amely nem tér el az eredetitől, csupán végrehajtási utasítást csatoltak hozzá.
Közben a Korona értékre történő áttérés által a község tartozása 19.327 K-ra emelkedett. Ehhez járult hozzá 3400 K földtehermentesítési kötvény, 500 K magánkölcsön, 948 K takarékbetét és 1139 K maradvány. Mivel a község 1796 K kamattal hátralékban volt, az egész alap 1901-ben 27.111 K-t tett ki.
1901-től már fennmaradtak a számadási másodpéldányok, azért nagyjából meg lehet állapítani a segélyezések mérvét és összeállítható a segélyezettek névsora.
Mindössze 6 középiskolásról tudunk, akik a 100 ft, illetve a 200 K ösztöndíjat élvezték. Ők a következők, Reisinger János és Schummel Rezső 1876-tól fogva, 1885-től kezdve Wurdits Antal és Reisinger István, 1891-től kezdődően pedig Speier Pál, illetve 1921-ben Seidl Ferenc.
Az iparostanoncok közül, akik az 50 ft, illetve 100 K segélyt kapták az alábbiak nevei ismeretesek:
1878-ban Háring István cipész és Ivanschitz János kovács
1885-ben Hosiner Mátyás és Scheidl József cipészek
1887-ben Lang Pál és Petz János cipészek
1889-től Ziegelhofer Mátyás bádogos
1890-től Sumalovits Mihály cipész
1901-től Gruber György cipész és Putz József kőműves
1904-től Palkovits György cipész és Hopfer György kovács
1905-től Goisser János cipész és Täubl György pék
1908-ban Filipits József cipész
1917-ben Sumalovits Mátyás bádogos és Kutrovacz Mátyás cipész
1918-ban Kirchknopf Pál és Leitner Ferenc cipészek
1920-ban Kirchknopf Pál és Goisser Pál cipészek
1921-ben Binder János kőműves és Goisser Pál cipész

Nem ugyan az alapítvány kívánsága szerint, mégis az iskoláztatás javára történt egy-egy tanító fizetésének kiutalása az alapból. Ez előbb 240, utóbb 300 ft-ot tett ki. Az 1900-as évektől kezdve évi 600 K helyi járulákot adott az alap Bucher József fizetéséhez.
További iskolai segélyt folyósított az alap a harmadik tanterem építése alkalmával 1887-ben, amikor is 696 ft-ot adott a tanterem berendezésére. Később, a negyedik tanterem berendezésekor is igénybe vették az alapot.
Az alapító levél előírása szerint a kamat maradékot iskolakönyvekre és írószerekre, cipőre és ruhára kellett fordítani. Ennek is megfelelt a kezelőség, mert az 1880-as évektől kezdve találkozunk ilyen kiadásokkal. Amíg a forint volt forgalomban, évi 79-186 ft-ig terjedt az ílynemű kiadás. Az 1900-as évektől kezdődően 800 K-ra is felment az iskolakönyvekre és csizmákra történő kiadás. Volt esztendő, amikor 60-70 pár csizmát is kiosztottak, csakhogy a gyermekeknek ne legyen okuk az iskolából távolmaradni. Az alapítvány ezeken kívül egyes esetekben a szegény gyermekeknek ruhát vett, néhány árva gyermeknek eltartására pedig pénzt utalt ki az alap, valamint 2-3 szegény gyermek majdnem állandóan a plébános asztalánál étkezett az alap terhére.
Az I. világháború után, a pénzromlás idején a község sietett visszafizetni a 19.000 K kölcsönt. 1923-ra a 26.971 K-t kitevő Hohenegger alap a devalváció következtében értékét veszítette.
Ilyen szomorú vége lett a nagylelkű alapítványnak, amely nagymértékben hozzájárulhatott volna a község művelődéséhez, ha az áldatlan viszonyok ezt meg nem akadályozzák. Szerencsétlen gondolat volt Hercz József plébános részéről, hogy a magasabb kamat kedvéért az örökös pénzzavarral küszködő községnek kínálta fel a tőkét. A község kamatmegtagadása elsősorban a tehetséges tanulók magasabb iskoláztatását nehezítette meg. Viszont az is igaz, hogy ritka volt az olyan szülő, aki jó előmenetelű gyermeke részére igénybe vette volna e segítséget. Ennek két magyarázata van. Az egyik a földhöz való görcsös ragaszkodás, amely a saját kebeléből kiemelkedő értelmiségi pályát ingyenélésnek tekintette. A másik az a körülmény, hogy az iskola német tannyelve miatt a gyermekeknek gyenge volt a magyar tudása. Ha valamelyiket beiratták is középiskolába, onnán már sokszor a kezdet kezdetén eltanácsolták. Az iparosok és akik a gyermekeiket ilyen pályára szánták szívesen használták fel az alapítványt a tanoncok segélyezésére, és ahány számadás a plébánia levéltárban fennmaradt, mindegyikben megtaláljuk az ösztöndíjak folyósítását. A tanulók segélyezésére az alapítvány könyvekkel, lábbelivel sok könnyebbséget szerzett az iskolalátogatás terén. Az iskolafejlesztés is hasznát látta az alapítványnak. De legnagyobb hasznát a község látta, amely a kamatok késedelmes fizetése mellett a maga javára fordította az alapítványt és annak összegét 1922-ben akkor fizette vissza, amikor a majdnem minden hónapban fele értékére csökkenő Korona vásárló erejét úgyszólván teljesen elvesztette és így ezzel az alapítvány működését lehetetlenné tette.
Mindez azonban semmit sem von le Hohenegger, a néhai plébános érdemeiből, aki így egyik legnagyobb jótevőjévé vált a községnek és megérdemli, hogy nevét és emlékét hálásan fenntartsa, illetve sírját kegyelettel őrizze a község népe.